Zajec interjú

A következő interjúalanyomnak a Hermione Granger kihívás nyertes szerzőjét választottam, hogy többet tudhassunk meg róla és a szóban forgó történetről is.

Fogadjátok szeretettel Zajecet! :)

Kérlek, mutatkozz be azoknak, akik nem ismernek. Kicsoda Zajec?

Lectori salutem, avagy üdvözlet az olvasónak! Pontosan negyedévszázados vagyok, amolyan álmodozó típus, aki – bánatára – gyakorta elveszti a realitással a kapcsolatot. Ez utóbbin saját módszerrel dolgozom, mert nem szívlelem annyira a zárt osztályt, bár a Mester és Margaréta után érdemes lenne rajta elgondolkozni. Vagy nem.

Történelmet hallgatok az ELTÉ-n, a kisszakom a magyar nyelv- és irodalom, tanárnak készülök, ezzel párhuzamosan humánpolitikai szakembernek, és tervben van egy tanfolyam elvégzése is, aminek a papírjával folyami hajókon és óceánjárókon dolgozhatok anélkül, hogy aggódnom kellene a feketemunka csúnya démonaitól. Van egy kutyám, aki mindig kitúr az ágyamból, szeretem a barátaimat, de mostanság inkább a szobám magányára esküszöm.

Bemutatkozni nem tudok, de egy korsó sör mellett lelkesen beszélek.

Úgy látom, igen sokoldalú ember vagy, aki igyekszik több lábon megállni a helyét, ami dicséretes tulajdonság. Ezek közül engedd meg, hogy kitérjek a tanárságra, mivel kiskoromban én is annak készültem. Mit gondolsz, milyen tanárnő lenne belőled? Engedékeny vagy szigorú, de igazságos?

Valóban, igyekszem több lábon állni az életben, úgy gondolom, hogy a mai világban kevés, ha valaki csupán csak egy dologhoz ért. A tanári pálya elég spontán jött, eredetileg csak és kizárólag a történelemmel szerettem volna foglalkozni az egyetemen, de mióta osztatlan tanárképzés van megint, rájöttem, hogy én még a régi rendszerben tanulok, így lényegében két év alatt hozzám csapnak egy tanári diplomát (is). Nem az elhivatottság miatt döntöttem tehát mellette, ennélfogva a kellő motivációm – egyelőre – hiányzik, így nem tudom rávágni, hogy: ó, biztos jó tanár leszek, mert régóta készülök rá! Amit tudok, hogy a leadott anyagot visszakövetelném, feleltetéskor a maximumot húznám ki a tanulókból, hogy minél jobb jegyet adhassak, de ha kell, természetesen bevágnám az egyest. Tekintve, hogy történelem tanár leszek, lennének amolyan „alap évszámok, személyek, fogalmak”, amiket kőkeményen megtanultatnék a diákokkal, és egy-egy számonkérésnél beugróként használnám őket; ha nem tudnak rá válaszolni, inkább bele se kezdjenek az esszébe, úgyse pontozom le. Befejezve a gondolatmenetet, azt hiszem, szigorú tanár lennék, aki sokat követel, de igyekeznék a diákok segítségére lenni. Tipikusan az lennék, akit vagy kedvenc tanárnak mondanának, vagy a háta mögött válogatott cifraságokkal küldenének el a pokolnál is melegebb éghajlatra ^^”

Honnan ered a nickneved, és miért pont ezt választottad?

Zajec annyit tesz, mint nyúl/nyuszi oroszul. Különösebb eredete nincsen, a telefontárcsázós internet óta ezt a nevet használom a virtuális térben. A kilencvenes évek szülöttei bizonyára emlékeznek a szovjet „Nu págágyí” című inverz nyugati Tom és Jerryre; onnan kölcsönöztem én is a nevemet. Voltak kisiklások, amikor nem ezt használtam, de ezek tiszavirág léttel bírtak, vagy éppen olyan ostobák voltak a nick alatt futó gondolatok, hogy nem is érdemes megnevezni a múltjukat. Zajec vagyok és leszek, esetleg egy Nu előtaggal megtoldva. :)

Hogy és mikor kerültél kapcsolatba Harry Potter világával? Tanultál valamit a történetből?

Általános iskolás koromban kaptam kölcsön egy barátnőmtől és villámgyorsan elolvastam, majd születésnapomra felírtam a Bölcsek kövét a kívánságlistámra.

Erkölcsi, vagy mélylélektani tanulságokat nem nevelt belém a történet, az idomíthatóságom e téren elég hamar kiégett. „Rosszon győz a jó, és ez így való”; már az Oroszlánkirályban is megénekelték, ezt a klisét így nem hoznám fel, és amúgy sem értek egyet ezzel a túlidealizált befejezéssel. Nem hinném, hogy bármit is tanultam volna belőle az életről, a barátságról vagy a szerelemről, kitartásról, hűségről, reményekről, stb.. Ellenben egy valamit keményen az eszembe vésett: nincs határ. Az agyban cikázó szinapszisok gondolatokat adnak, a lehunyt szem képzeletet. És ez az, ami számára nincsen határ. Világokat teremthetsz, szereplőket gyúrhatsz, istent játszhatsz. Sokáig szégyelltem betűkbe vetni a történeteimet, kétségek gyötörtek, hogy vajon illik-e egyáltalán leírni az én fantáziámat? Néhányan betegesnek tartják, néha joggal, elismerem.

Rowling olvasása közben jöttem rá, hogy az igazi szabadság az, ha vergődés nélkül kiírhatok magamból mindent. 

Mi a véleményed a filmadaptációkról?

Látványos, túldrámázott, hollywoodi szuperprodukció. Véleményem szerint az első rész sikerült a legjobban, ez a történethűséget és a könyv hangulatát egyaránt megtartotta. A második résszel már problémáim voltak, de az igazi sokk a negyedik, majd az ötödik résznél ért. Kihagyások, átírások, és rengeteg kapkodás. Csalódott voltam és vagyok mind a mai napig, de ha valamelyik csatornán leadják a tv-ben, fél szemmel azért ránézek. Az én szívemet az írott történet hódította meg, inkább a képzelet varázsol el, semmint a vizualitás (bár ez csak részben igaz, hiszen egy festmény, vagy egy összetört, száraz levél ugyanúgy elbűvöl, mint egy aszfaltra ragadt rágógumi, ha látok benne fantáziát).

Mit gondolsz, kik azok a színészek, színésznők, akik legjobban vissza tudták adni az általuk játszott karaktert? Van olyan szereplő, akit te másként képzeltél el?

Jason Isaacs zseniálisan hozta Lucius karakterét, hasonlóképpen volt ez Evanna Lynch esetében is Luna alakításával. A főszereplők közül Emma Watson a kedvencem, az első részben teljesen lenyűgözött, az én Hermioném is így lépett ki a lapok közül; sajnos idővel győzött a trend, és Granger ledobta a talárt, ahogy a többi szereplő is. Crak és Monstro hihetetlen metamorfózisa számomra teljességgel érthetetlen volt, és Dobby is inkább Putyin úrra hasonlított, mintsem egy derék házimanóra. De összességében úgy gondolom, remek szereplőgárdát hoztak össze.

Az írónő a történetet egyfajta idillikus képpel zárta le: a csata lezárult, Harry, Ron és Hermione pedig boldogan élt, míg meg nem halt. Te így fejezted volna be?

Nem, a világ összes nyelvén: nem. Úgy gondolom, a boldog befejezések a gyerekmesékbe valók, vagy a szerelmes tini-vámpírkönyvekbe. Bár vitatkozhatnék magammal, hiszen tudjuk jól, hogy az eredeti Piroskában a farkas pörköltöt készít a nagymamából, amit megetet az ártatlan kislánnyal. Nem happy end. Igaz, a HP is gyerektörténetnek indult, ami kinőtte magát, és felnőtt regény lett belőle; éppen ezért nem tartottam odaillőnek a „jók” hatalmas győzelmét, még ha csurrant-cseppent is egy kis szereplőhullás. Az ideális rowlingi befejezés számomra az lett volna, ha Voldemort nem pusztul el, csak megint az árnyak közé száműzetik, kezét dörzsölve várva a visszatérést. Mivel ez egyszer már megtörtént, úgy gondolom, hogy kellőképpen fel lehet erre készülni, a csatlósokat szemmel tartani, együtt élni az állandó fenyegetettséggel és félelemmel: mi lesz, ha visszatér? Voldemort halálával úgy tűnik, mintha a világ megszabadult volna minden rossztól, és a gonosz örökre eltűnt. Ismeretes az egyensúly, jó nélkül nincs rossz, és fordítva. Biztosan születőben van valahol egy új Sötét Nagyúr (Voldemort előtt Grindelwaldról se feledkezzünk meg), így felesleges volt megölni őt; hacsak nem új szereplő behozatala a cél, de ez egy könyv lezárásánál aligha hihető.

Hogy konkrétan hogy fejeztem volna be, igen egyszerű: Voldemort elsöpri az ellenállást, még több (és hatékonyabb) csatlóst gyűjt, és elsőnek Nagy-Britanniát hódoltatja meg. A globális hatalomhoz pedig megvesztegetném vele a muglielnököket, kezdve az USÁ-val, haladva szépen sorba. Igazából roppant szánalmas Isten teremtése: mindenki uralomra vágyik, még ha a csúcson is van, akkor sem elég. Minden úr felett áll egy nagyobb úr elvét követném. Ugyan ki állna ellen egy olyan ajánlatnak, ami mágusokat tesz az ember háta mögé, akik parancsára ugranak, cserébe országa kétlábúi barmokként dolgoznak az illető keze alatt. A pénz és a fegyverek kora leáldozott, a mágia az új „vagyon”. Poszt-apokaliptikus jövőt képzelek el atom nélkül; vagy te használod a varázslatot, vagy jól forgolódsz bizonyos körökben, és találsz valakit, aki helyetted is pálcát ragad.

De azt hiszem, Rowling nem gondolkozott ekkora világméretben.

Jó pár héttel ezelőtt napvilágot látott JKR egy olyan nyilatkozata, mely szerint Hermionét inkább Harryvel kellett volna összehoznia, és hogy úgy gondolja, Ron és Hermione előbb-utóbb párkapcsolati tanácsadásra jártak volna. Vannak, akik úgy gondolják, utólag már felesleges volt ez a kijelentés, hiszen a történet lezárult. Mi ezekről a véleményed?

Egyetértek abban, hogy ez egy rossz párosítás volt. A titkok kamrájának filmbéli végén Hermione Harry nyakába ugrik, Ronnal csak zavartan kezet fog; számomra egyértelmű a dolog miértje, valami elkezdődött Potterék közt. Persze pontosan az ellenkezőjét is bele lehet látni: Granger éppen azért tartja a gyerekes távolságot, mert kedveli Ront. Nem tudom. Az mindenesetre biztos, hogy a két szereplő nem azonos súlycsoport, Ronhoz inkább Lunát tudtam volna elképzelni az elvarázsolt kis világával és a hatalmas szívével, ami a Weasley-vérhez tökéletesen illett volna.

Elég keserű szájízzel fogadtam, hogy Harry és Ginny egy párt alkotnak, a lány reménytelennek hitt szerelme mégiscsak beteljesült a történet végére. Elcsépelt, felesleges szál, kötelező romantikus klisé. Az egyedüli párkapcsolat, ami tetszett, Choé és Cedricé volt: a boldogságuk megrekedt a halálban.

Mióta írsz? Mit jelent ez számodra?

Versekkel kezdtem az írást, aztán áttértem a novellákra, de ezek nagyon gyerekcipőben jártak még. 2006-tól szerepjátékozom különböző fórumokon, anno egy Star Wars témájúval kezdtem, majd a real-life-tól kezdve a vámpír-démon vonalon át, a történelmi frpg-ig sorra próbáltam az oldalakat. Jelenleg csak egy fórumon vagyok aktív, kevés játékkal, de nagyszerű partnerekkel. A kihívások világáról úgy egy éve még semmit sem tudtam, egy barátom mesélt róla, és a kezdeti nehézségek után (nem tudtam, mi az az OOC, AU, és hasonlók, sőt, még a létezésükről sem volt fogalmam) egyből beszippantott. Mostanában kezd érdekelni a fanfiction is, nem feltétlen csak és kizárólag a HP univerzumban mozogva; régóta érlelődik bennem egy Darren Shan vámpírvilágra épülő történet.

Nem túlzok, ha azt mondom, számomra az írás mindent jelent. Egyszerűen muszáj kiírnom magamból a feszültséget, bánatot, minden elborult gondolatot, csalódást. Valószínűleg ezért nem is tudok boldog témában írni, a fluffy és happy end, mint „műfaj”, nekem idegen terület. Azt hiszem, esetemben az írás egy öngyógyító és egyben önmentő cselekedet is. Volt egy időszak az életemben, amikor csak nyeltem a sok keserűséget, a depresszív tehetetlenség napról-napra felemésztett, sok ostobaságot tettem, amit ma már mélységesen bánok, és egy sort sem írtam. Nem is gondoltam rá. Végül megtört a jég: írtam dühös verseket, szadista novellákat, halálszagú rímeket és abnormális mondatokat. Amolyan egyszerű obszcenitással: kiadtam magamból a sok sz*rt.

       

Mi jellemző az írásaidra? Van esetleg olyan motívum, ami akarva-akaratlanul mindegyikben megjelenik?

Általában sötét, nyomasztó hangulat jellemző rájuk – legalábbis ezt mondják. Egy régebbi kihívásra írt novellámon az egyik pontozó azt írta, elsírta magát, másik, hogy undorító, egy harmadik szerint borzasztóan szomorú, és nehezen tudja elfeledni. A minap kaptam egy üzenetet tőle, hogy a mai napig emlékszik arra a bizonyos történetre. Már régóta tisztában vagyok vele, hogy az írásaimat vagy kedvelik, vagy megvetik, köztes állapot nincsen, valamiféle érzelmet kicsikarnak az olvasókból, és nekem ez az igazi elismerés még akkor is, ha fricskázó, felháborodott szavakat kapok.

Általában a szereplőim a két végleten lógnak, vagy biztos kézzel uralják a sorsukat, vagy elveszetten élik a napjaikat; sőt, nem is élnek, csak léteznek. Ami szüntelen megjelenik, a kiszolgáltatottság és a hatalom párosa, a céltalan létezés, depresszív tudat, szenvedés / kínzás és a halál. Ha az erotika felüti a fejét, arra szintúgy érvényesülnek az előbb leírtak, gyakran sokkalta mélyebben, mint más cselekményben. A slash-t ennél fogja jobban is kedvelem, mint a hetero kapcsolatokat: egy férfi dominanciája gőgösebb, büszkébb, mint a nőé, nincs megalkuvás, csak ha már szilánkosra tört minden méltósága. Számomra a férfi a pusztulás metaforája, szebben szenved, mint egy nő (egyébként női karaktereket nagyon nehezen mozgatok, Hermione nagy kihívás volt). Ó, és újabb motívum! Pusztulás, hanyatlás, sorvadás – őrület.

Tőmondatokat nem találni a történeteimben, kicsit archaizálok, és többszörösen összetett mondatokat használok, de igyekszem nem túlzásba esni. A leírásokra – mind látott, vagy érzett dolgok kapcsán – mindig nagy hangsúlyt fektetek, a cselekményorientáció egyáltalán nem jellemző. A szereplők belső világán van a hangsúly, inkább lélektani írások ezek, semmint akció dús bekezdések.

Mik azok a dolgok, amik inspirálóan hatnak rád? Hallgatsz írás közben zenét, vagy kifejezetten zavar?

Szinte mindig hallgatok valamiféle zenét az írás közben, de sosem többet, mindig ugyanazt az egy számot, akár hosszú órákon keresztül is. Újra, mindig újra… Olyannyira beolvadok a dallamba, hogy csak hiányát veszem észre, ha a vörös csík teljesen megette a szürkét a youtube-on és rám szakad a csend. Ugyanakkor néha éppen, hogy a némaságra van szükségem, mikor a zenét a lap-top billentyűzetén zongorázó ujjaim halk kopogása adja. Régebben kifejezetten szerettem gyertyafény mellett írni, de erről az anyagiak miatt lemondtam, most a monitor derengése hoz hangulatba. Ami pedig elengedhetetlen, hogy – úgymond – elememben legyen: nyitott ablak és hajnalba nyúló éjszaka.

A Hermione Granger kihívásra írt novellád az Ez a rettenetes szív dobog. A kihívás alapkoncepciója az volt, hogy négy kulcsot kellett választani a megadottak közül (szereplő, helyszín, varázstárgy, fogalom), illetve kaptunk egy titkos kulcsot is, amit bele kellett építeni a történetbe. Amikor jelentkeztél, már volt egy kialakult kép a fejedben, hogy mit szeretnél? Mennyire nehezítette meg a dolgot az utólag kapott titkos kulcs?

Az egyetlen kialakult képem az volt, hogy a főszereplő Hermione lesz. Lehet rávágni, hogy ez evidens, de számomra korántsem volt az; néha a mellékszereplők fontosabb szálat visznek a történetben, mint maga a főkarakter. Az egyik kulcsom Neville volt, hozzá már tudatosan választottam a magifix-ragasztószalagot, hiszen tudtam, bármi legyen is a titkos kulcs, az ő fogvatartott szenvedése a történet egyik alappillére lesz, és ebbe a fogalom (borult) szépen belesimult. A titkos kulcs okozott egy kis fejtörést, eleinte nem igazán tudtam, miként építsem bele az elgondolt koncepcióba a gombászást ( :D ), de egy kis tétovázás után kikötöttem a drogtémánál. Hermione és Scabior párosától, akik ilyen veszélyesen messzire mentek a szerelmükért (?), igazán nem idegen egy kis narkotikum-utazás.

A történet Hermione és Scabior viszonyán/kapcsolatán alapszik. Miért pont Scabior?

Scabior méltatlanul kevés figyelmet kapott, pedig zseniális karakter. Öntörvényű és nyughatatlan, szabad és féktelen. Körbelengi valamiféle sötétség, baljóslatú érzés, ami inkább taszítja, semmint vonzza az embert, de ennek ellenére pislákol benne valami megmagyarázhatatlan jóság, kedvesség, amit elő lehet csalogatni. Ez az, amivel Scabior megfogott. Tipikusan a körülmények áldozata, aki nem született gonosznak; mert én hiszem, hogy a gonoszság olyan, mint egy métely, ami már magzatkorban belerágja magát a lélekbe. Történhetett vele valami, amitől kegyetlen lett, ami kiábrándította mindenből, amiért napról-napra, szórakozva és kis csapatán uralkodva élt. Aztán jött Hermione a maga tiszta, befolyásolható bájával, és ez a két karakter szinte követelte egymást.

A sötét és borongós hangulat ellenére a befejezés mégis valahol megnyugtató lett, legalábbis szerintem. Jól érzem, hogy az írásaidban inkább a realitásra törekszel?

Nem mondanám azt, hogy szándékolt realitás lenne a célom, egyszerűen csak a képességeim erre terjednek ki; nem tudok ettől szabadulni, bár nincs ilyesféle vágyam, az is igaz. Nem szeretem eltorzítani a történéseket, ha valaki megsérül, nem pattant fel, mint a filmekben, és talán örökre ott marad bezúzott koponyával a földön heverve. A szereplők döntései következményeket hoznak, minden szónak, tettnek súlya van, függetlenül attól, mikor történt a cselekményben. Ilyen a valós élet is, a fantáziában igyekszem ezt észben tartani.

A történetben Hermione véleményem szerint helyesen, ám törvényileg helytelenül járt el – a büntetést így ő sem kerülte el, pedig boldog befejezése lehetett volna, ha titkolni tudta volna a gyilkosságot, de a sors nem mindig kegyes. Szerintem ezt mindannyian megtapasztaltuk már.

Egy dologra még szeretnék kitérni a kihívás kapcsán. A kapott vélemények alapján elmondhatjuk, hogy a téma ellenére elnyerte az olvasók tetszését a történet. Mindemellett neked is sikerült belefutnod abba a helyzetbe, amibe nekem is a sajátom esetében, hogy van, aki azt gondolta, élettapasztalat húzódik a háttérben. Ez számomra azt jelenti, hogy sikerült hiteles történetet alkotnom. Te hogy vagy ezzel? Előfordult már hasonló más írásod esetében is?   

Érdekes kérdés; soha senkit nem kötöztem meg (akarata ellenére) és cibáltam elő véresen az ágy alól, csak mert szükségem volt a testére. Sok mindent tettem már az életben, ami nagy valószínűséggel más embernek az eszébe sem jutna, de például kábszerhez sosem nyúltam, még csak egy füves cigi sem volt a kezemben, és ha rajtam múlik, nem is lesz. Ebből kiindulva tehát nem, abszolút nem megélt élettapasztalat húzódik a háttérben, sokkal inkább hiperaktív fantázia. Semmi többet nem kell ebbe belelátni, azonban azzal egyetértek, hogy a hiteles történet alapfeltétele a képzet, vagy a bizonyosság, hogy az írónak személyes élményei vannak az elbeszéltekről.

Nem emlékszem, hogy előfordult volna ezen kívül még ilyesmi, de talán a feltételezések megvoltak, csak a közlés maradt el, hogy ezt tudassák velem.

A novella gördülékeny, a szóhasználatod változatos, amiből arra engedek következtetni, hogy sokat olvasol. Igazam van? Kik a kedvenc íróid és melyek a kedvenc könyveid?     

Gyerekkorom óta szeretek olvasni, és úgy gondolom, ez a szenvedély örök. Eltaláltad :) Rengetegféle könyvet kedvelek, szinte lehetetlen kategóriára bontani, hogy miket szeretek; vannak ugyan állandó kedvencek, de előfordul az is, hogy olyan kötethez nyúlok, amire – tegyük fel – egy hete még rá sem néztem volna. Én hiszem, hogy van valami láthatatlan fonál, amit a könyvek könyörtelenül a lábadra köpnek, hogy hasra bukj előttük és felfigyelj rájuk. A realitás (?) talaján maradva: az ösztönömre hallgatok. Elmegyek egy könyvesboltba vagy antikváriumba és tudom, hogy melyiket kell a kezembe venni; igazán egyszerű az egész.

Kedvencek a teljesség igénye nélkül: Oscar Wilde, Poe, Clive Barker, Jókai Mór, Gárdonyi Géza (különösen A láthatatlan ember), Kosztolányi, Ady, Proust, Beckett, Byron, Stendhal Vörös és feketéje, Burnett kis Lordja, Darren Shan összes, HP, LotR, Anonymus, Arany János, Huxley, Rejtő Jenő, és a végére George R. R. Martint tettem, de őrizzen Isten, hogy a Trónok harcát hozzam fel: nálam a Lázálom a befutó, az első magyar kiadás le sem lett lektorálva, hemzsegnek benne a brutális, szemkiszúró hibák, én mégis egy csapásra beleszerettem.

De mostanában leginkább Dsida Jenő varázsol el; Krisztust keresi, de tudja, hogy létezik.

Köszönöm, hogy vállalkoztál a beszélgetésre. További sok sikert kívánok az élet minden területéhez. :) 

Cartwright