Scale interjú

Választásom nemcsak közös Sherlock imádatunk miatt esett rá. Amikor az első műveit olvastam a HP fandomban, már akkor tudtam, hogy ezt az írót nem szabad elfelejteni. És milyen igazam volt!

Nem egyszer volt kiemelt a Merengőn, nem egy témában alkot, és nem is skatulyázható be egyetlen műfajba. Az interjú során az is kiderült, hogy nem egy olyan műnek is ő a szerzője, amit már rég elraktároztam a képzeletbeli (és Meris) kedvenceim listáján: A Tekergők Térképe, A Varázsló Weasleykék, az Elégtétel..?, a Kísértethistória, a Drabble-gyűjtemények és BBC-s Sherlockkal kapcsolatos temérdek mű szerzője. Fogadjátok szeretettel Scalét!

Hogyan mutatnád be magad az Olvasóknak? Milyen képet képzeljünk el rólad?

Egy szemüveges, barna hajú, telt idomú fiatal, huszonnégy éves nő vagyok, aki csendes, ámde barátkozós típus, és aki ennek ellenére nagyon nehezen enged magához közel bárkit is. Sokkal jobban szeretek egy füzettel meg egy tollal elvonulni, mint hogy egy nagy, cserfes szájú társaságban kelljen időznöm. Életemben egyetlen egy diszkóban jártam, az is egy suli diszkó volt, amire az iskolából nagyon kevesen mentek el, szinte csak az osztályom, meg én voltunk ott, így lett a suli diszkóból osztály diszkó. :P És ez is általánosban volt.

Négy barátom, és egy legjobb barátom van, és természetesen ott vannak azok az írótársak, akiket a blogger-közösségből ismerek.

Kicsit olyan vagyok, mint Walter Mitty, akinek unalmas az élete, és helyette inkább álmodozik. Csakhogy én Walterrel ellentétben nem tehetem meg, hogy hipp-hopp felszállok egy repülőre, és elutazom a világ végére, ezért marad az álmodozás, az írás, az olvasás, a zenehallgatás, a filmnézés, és a barátaim, de nem hiszem, hogy ez annyira rossz lenne. : )

Összességében azt hiszem, ez vagyok én. Egy csendes, visszahúzódó, saját kis világában elmerülő, de azért a realitás talaján megmaradó egyén, aki olykor tollat vagy klaviatúrát ragad, hogy a benne felmerülő érzéseket kiadja magából egy fanfiction formájában.

Honnan jött az ötlet, hogy íróként is kipróbáld magad?

Rowling miatt kezdtem el írni, hiszen annyira gyönyörűen fogalmaz, de furcsa mód az első lökést nem az ő művei, a Harry Potter adta meg számomra, hanem a Gyűrűk ura. Általános iskolás voltam, és annyira szerettem volna bekerülni abba a világba, és annyira szerettem Aragorn karakterét, hogy elhatároztam, írni fogok egy olyan történetet, amiben tovább viszem az eseményeket, és amelyben minden szívfájdalom nélkül küldtem a halálba Frodót. Aztán, ahogy megírtam a regényt, utána nem tudom miért, de valahogy elfelejtődött az írás iránti rajongásom – legalábbis ami a fanficeket illeti. Talán nem volt ötletem, nem volt motivációm… Nem tudom.

Aztán a főiskolás éveim vége felé a neten bolyongtam, és rátaláltam a Merengőre, ahol ámulattal néztem körül, és egy pillanatig nem is értettem, hogy de hát ez mi? Azonnal eszembe jutott az egykori írásom, és rájöttem, hogy én annak idején bizony fanfictiont írtam, és rettentően örültem, hogy mennyi hozzám hasonló embert rejt az internet. Viszont, ahogy beleolvastam egy-két ficbe, és konstatáltam, hogy mennyire jó írók közé csöppentem, azonnal megijedtem, és az elhatározásom, miszerint felteszek egy történetet, azonnal elszállt. Ismét nézelődni kezdtem, és rátaláltam egy pici oldalra, a Scriptára, amit Kristinholt vezet(ett), és amely szintén egy fanficitonös oldal (volt). A fórumán egy Fórumsztori nevezetű játékot tartottak; a lényeg, hogy írsz egy bekezdésnyit a történetedből, majd azt másvalaki folytatja, ahogy neki tetszik, és így tovább. Ebbe kapcsolódtam be én, mert igazán megtetszett az írás, és mert láttam, hogy milyen kedvesen, milyen… családiasan beszélgetnek egymással a tagok; reménykedtem benne, hogy engem is kedvesen fogadnak. Így is történt, és mivel tetszett nekik az írásom, hát gondoltam megpróbálkozok egy hosszabb HP-s történettel, amit fel is tettem, és amire pozitív kritikákat kaptam. Egy pár történet után több önbizalommal indultam neki, hogy a Merengőre is feltegyem az írásomat, és legnagyobb meglepetésemre ott is pozitív fogadtatásban részesültem.

Valahogy így indult az egész. : ) Szükségem volt egy kis bíztatásra, azt hiszem, hogy tudjam, azért mégsem vagyok annyira tehetségtelen.

A Gyűrűk Ura mellett tényleg nem lehet elmenni csak úgy. Emlékszem, régebben bevágtam belőle Aragorn kis versikéjét, meg ma is emlékszem a kezdő sorra: „Van mi arany, bár nem fénylik…”Szerinted miért annyira népszerűek a fantasy világban játszódó történetek?

A csodák miatt. Az ember éli az átlagos hétköznapjait, de amikor elolvas vagy megnéz egy fantasy könyvet/filmet, azonnal kiszakad a mindennapokból, és helyette egy csodákkal teli világba csöppen, ahol űrhajókkal repkedhetsz egyik bolygóról a másikra, idegen lényekkel találkozhatsz, szellemeket üldözhetsz, varázsolhatsz, hoppanálhatsz…! Ki ne akarna ilyen világban élni? :)

A barátaiddal megosztod az írói világban elért sikereidet (gondolok itt például a kiemeltségre, a 2012-es Arany Főnix díjra)? Tudják, hogy írsz?

Tudni tudják, hogy írok, de teljes mértékben hidegen hagyja őket. Régebben próbáltam nekik beszélni róla, nem érdekelte őket, neten is meg akartam mutatni nekik az írásaimat és a kiemeltségemet, de még csak rá se néztek a kijelzőre. Azóta nem mesélek nekik ilyesmiről; nem tudnak se az Arany Főnixről, se a mostani kiemelésemről, se erről az interjúról. De végül is a barátok sem egyformák. A legjobb barátnőm viszont tud mindenről, örül is neki, és hát ő is ír, így aztán még könnyebb megosztani vele az írással kapcsolatos dolgokat.

A nickneved nagyon emlékeztet valamire, de abszolút rá nem jövök, hogy hol hallottam már. XD Hogyan találtad ki pont ezt az írói publikáláshoz?

Lehet, hogy a Pottermore neked is felajánlotta. ;)

Ugyanis mielőtt egyáltalán elkezdtem volna publikálni, regisztráltam az oldalra, ahol a rendszer felajánlotta a scalesand27990 nevet, nekem meg nem jutott más név az eszembe, amivel a Scriptára bejelentkezhettem volna. Így a számokat lehagyva, egy kereszt- és vezetéknevet kreálva megalkottam a nicknevem, de még így is csak a Scale-t használom.

Mi vonzott elsősorban a Harry Potter világban?

Harryt eléggé hasonló gyereknek láttam, mint amilyen én voltam akkoriban, tizenegy évesen. Neki sem voltak barátai, őt is kiközösítették (ráadásul neki még rosszabb volt, hiszen őt még a családja sem szerette), így valamilyen szinten sorstársamnak éreztem. Szerintem a roxforti levél megérkeztére már mindenki a barátjának érezte őt, én legalábbis mindenképp, és örömmel tartottam vele egy új világba, ahol talán barátokra lelhet. Aztán Harryvel együtt én is ámulva figyeltem azt a csodálatos, lenyűgöző, varázslatos világot, és miután mondjuk alvás, evés vagy iskola miatt letettem a könyvet, alig vártam, hogy újból részese lehessek a mágikus közegnek. A legjobb talán az volt az egészben, hogy habár minden osztálytársam olvasta a történetet, a Roxfortban egyikükkel sem találkoztam – egy időre elmenekülhettem a gondjaim, bajaim elől, és ahova menekültem, egy varázslatos világ volt, ahova nem tudtak követni.

Persze ezen felül is szerettem mindent, ami Harryhez kapcsolódott. A barátait, a tanárait, az ellenségeit, az órákat, és magát a Roxfortot, amit annyira életszerűen sikerült megjeleníteni az írónőnek, hogy már-már együtt lélegeztem az iskolával. Amikor olvastam, magam körül szinte éreztem a falak lüktetését, hallottam a gyerekzsivajt, Piton mély, és McGalagony szigorúan pattogó hangját. Dumbledore pedig… hát ő egy külön történet…

Szerinted mit adott hozzád a Harry Potter világ? Kaptál valamilyen pluszt Harrytől és/vagy a többi szereplőtől?

Harry megtanított arra, hogy a végsőkig ki kell tartani, mert egyszer úgyis vége lesz a rossznak. Hermione megszerettette velem a tanulást (vagy legalábbis megszerettem tanulni azt, ami érdekelt :P ). Remustól megtanultam, hogy csak azért mert más vagy, még lehet aránylag normális életed, lehetnek barátaid és szerelmed, akik feltétel nélkül szeretnek. Siriustól megtanultam, hogy a forrófejűség sehova sem vezet, Dumbledore-tól pedig azt, hogy soha ne ítélj el valakit az alapján, hogy épp milyen lapokat osztott valakinek az élet.

És valahogy a Harry Potterrel egy időben tanultam meg azt is, hogy a faji megkülönböztetés az egyik legundorítóbb dolog a világon.

Hogyan mutatnád be a HP könyveket egy ismerősödnek, aki eddig még sosem akart olvasnivalót venni a kezébe?

Egy akciódús, krimivel és mágiával átszőtt kalandregény, amelyben a szereplők bebizonyítják, hogy a szeretet, a barátság, a bátorság, az egymásban való hitünk és az összetartás mindenen átsegít. Ezen felül az ő könyvei annyira magával ragadóak, hogy észre sem veszed, és máris túljutottál több száz oldalon, aztán egyszer csak becsukod a könyvet, és rájössz, hogy vége. Aztán nem érted, hogy miért szorít annyira a torkod, miért látsz homályosabban, mint amikor elkezdtél olvasni, majd lenézel a kezedben tartott könyvre, és kiderül, hogy már a hetedik kötetet tartod a kezedben, és tudod, hogy most tényleg vége.

Rowling és az ő Harry Potter kötetei magával ragadnak, és egészen addig nem eresztenek, amíg el nem olvastad az összeset, de utána sem engednek el, mert önkéntelenül is hétfelé szabdaltad a lelked, és mindegyik kötetből egy-egy horcruxot készítettél. Hogy mi az a horcrux? Majd megtudod...

Az eredeti szakmád szerint magyar-történelem szakos tanár vagy. Így nyilván néha a fejedet fogod, ha egy jól megírt, ám helyesírási hibáktól hemzsegő művel találkozol. Vállaltál már bétázást, vagy adtál tanácsot ezzel kapcsolatban?

Meglepődtem, hogy ezt kérdezed, mert pont a minap járt a blogomon egy (szerintem) kezdő író, aki cserét kért tőlem. Kiraktam őt, és egyben el is olvastam a rövidke prológusát, ami annak ellenére, hogy rövid mondatokból állt, és a párbeszédek helyesírása sem stimmelt, alapvetően jó nyitás volt. El is határoztam magamban, hogy írok majd neki egy kis kritikát, hátha megfogadja majd a tanácsokat, alkalmazni is fogja őket, és egy kis csiszolás után az első fejezete igazán jól sikerülhet majd.

Alapvetően nem szoktam „rátukmálni” az emberekre a segítségemet – inkább csak ha gondja van, és segítséget kér ebben-abban, és mondjuk szúrja valami szemem, akkor finoman megmondom, hogy „Nézd csak, ezt meg ezt ki kéne még javítani, és akkor így jó lesz.”, de igazából ez is nagyon ritka. Volt már olyan, hogy tényleg puszta jó szándékból szóltam egy-két hiba miatt, és lehurrogott, hogy mit okoskodok itt, majd ő jobban tudja. Jó, tudjad akkor.

Vagy egy másik eset. Jó pár hónappal ezelőtt keresett meg egy blogger írótársam, akinek támadt egy ötlete, de nem nagyon tudta, hogyan foghatna hozzá. Elmeséltem neki az én meglátásaimat, hogy milyen jelenettel nyissa a történetet, hogyan kapcsolja össze ezt az ötletével, aztán amikor az első pár bekezdést megmutatta, elmondtam neki, hogyan kéne alkalmaznia a vesszőket, mert ilyenek voltak benne , meg ilyenek,és ilyenek ,és ilyet is láttam már. Nem hallgatott rám, azóta is így használja őket, meg a pontokat is. Aztán pár héttel ezelőtt ismét rám írt, majd a beszélgetésünk után felajánlottam neki, hogy ha szeretné, nagyon szívesen lebétázom a novelláját, de nem reagált a kezdeményezésemre, segítségemre, inkább másról kezdett beszélni, én meg nem hoztam fel újból. Nem vagyok se az édesanyja, se a tanára, nincs jogom rákényszeríteni, hogy már pedig így fogod alkalmazni a vesszőket, mert így a helyes, ha akarod, ha nem.

Meg hát eleinte inkább a saját írásaimon akartam fejleszteni, meg szerettem volna találni a stílusom, hogy milyen történetek állnak hozzám a legközelebb, miben vagyok jó, és mit kerüljek el messziről, most meg azt hiszem, kicsit önző módon, de magammal vagyok elfoglalva. Ha van egy kis időm, akkor inkább írok; ficet is igen keveset olvasok már egy jó ideje, annyi megvalósításra váró ötlet kering a fejemben.

A bétázás lehetőségét ennek ellenére nem zárom ki, de azt hiszem, várok még vele egy kicsit, hogy belevágjak.

Milyen témákban olvasol szívesen a civil életben? Milyen típusú könyvek állnak hozzád a legközelebb?

Jelenleg épp a Hannibál kötetek első részét, A vörös sárkányt olvasom, előtte pedig Stephen King menekülő emberét olvastam el. Nagyon közel állnak a szívemhez Lucy Maud Montgomery művei (a regényekből készülő filmsorozatokat is nagyon szeretem: Anne, Váratlan utazás). Soha nem fogom elfelejteni Robert Merle Malevil című regényét, legalább egyszer érdemes mindenkinek elolvasnia, de nagyon szerettem a Maigret felügyelőről szóló krimiket is. Nagyon nagy kedvencem P. G. Woodhouse, és Agatha Christie. Azt hiszem, többségben vannak a krimik, de az utópisztikus regények és a kisemberekről szóló írások is nagyon lekötnek.

Perselus karakterét egy kicsivel hangsúlyosabbnak érzem a műveidben. A hét kötet alatt fogott meg a karakter, vagy csak a „nagy titok” kiderülése után?

Megenyhültem iránta a „nagy titok” kiderülése után, de a fanficek hatására vált igazán nagy kedvencemmé. Mikor kiderült, hogy a rajongók előszeretettel „dugják bele” apai szerepbe Perselust, egészen meghatódtam, főleg, miután elolvastam egy-két történetet, és rájöttem, mennyire szép az a folyamat, amin keresztül megy Piton, amíg megszereti Harryt. Azt még mindig nagyon sajnálom, hogy Rowling ilyen csúnyán elbánt szegény professzorral, én viszont próbálom ezt a helyzetet kompenzálni egy kicsit, ha épp az ő szereplésével írom meg az egyik művem. Aztán, hogy ez most Severitus vagy Snarry, nekem már nem számít. A Snarryt is hihetetlenül szeretem (néha úgy érzem, talán még jobban, mit a Severitust), hiszen ott megint másképp szeret Perselus, és talán maga a tudat, hogy Perselus ilyen sokoldalúan képes a szeretetre, mindig jó érzéssel tölt el. Azt hiszem, ezért is imádok annyira vele dolgozni.

Az adatlapodat meglesve elég sok Snarry (Perselus/Harry) párosítású művel találkoztam. Ezek után komolyan érdekelne, mit gondolsz a Perselus/Lily szálról?

Az ő kapcsolatuk a tipikus „szomszéd fiú” történetet testesíti meg, csak itt ugye fiú helyett lányról beszélünk. A magányos kisfiú az ittas apjától menekülve beleszeret a szomszéd, vörös hajú kislányba, aki sok idő elteltével végre észreveszi, és barátok lesznek, habár a fiú többet akar. Az ilyen történetek általában happy enddel végződnek, és szerintem, ha Perselus akkor nem szúrja el, az is lehetett volna. Lily helyében én sem bocsátottam volna meg, mert azért ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ő nem csak a sárvérűzés miatt küldte el Perselust (az már csak hab volt a tortán), hanem azért is, mert a fiú egyszerűen nem akarta megszakítani a kapcsolatát a „barátaival”.

Perselusnak pedig döntenie kellett, hogy a sárvérű szerelme, vagy a halálfalók, de mivel nem tudta elhatározni magát, így Lily megtette helyette.

Szerintem egyébként aranyosak együtt, igazán összeillő páros lehettek volna, szeretek is erről a párosról olvasni, és én szépen, csendben vallom magamban azt is, hogy van egyfajta Snarry beütése a Perselus/Lily kapcsolatnak. :P Vagy inkább fordítva?

Ilyennek képzelted el a hetes, befejező kötet végét? Hozzátennél még valamit az Epilógushoz?

Egy rövidebb jelenetet még hozzátettem volna, ahol látjuk hol és hogyan élnek Potterék; mindezt mondjuk egy reggelizés közben bemutatni, mert erre nagyon kíváncsi lennék, de alapvetően ilyennek képzeltem el a végét. Szerintem egy szép és megható lezárást kaptunk; mindig beleborzongok, picit megsajdul a szívem és elhomályosodik a tekintetem, akárhányszor eszembe jutnak az utolsó mondatok. Abban a pillanatban egy nagyon hosszú, nagyon szép korszakunk zárult le, és elhiszem, amikor Rowling azt mondja, hogy mennyire nehéz volt megválnia Harryéktől, ezért írta meg olyanra az epilógust, amilyenre. Én pedig csak egyetlen szót tudok neki mondani: Köszönöm!

Elég sok rajongó gondolkozott már el azon, hogy milyen lehetett a Tekergők idejében a Roxfortba járni. Vajon tényleg olyan hányattatott sorsa volt Perselus Pitonnak? Mit gondolsz, ha lenne, megnéznél egy, a történetükből készített filmet?

Oh, de még mennyire! Ezt mindkét kérdésedre értem. Perselus Pitonnak egy nagyon kemény harminchat évvel kellett megküzdenie, és soha, egyetlen egy pillanat sem volt az életében, amikor fellélegezhetett. Igaz, hogy tizenegy évesen, a peronon állva még reménykedett egy jobb életben, de már a vonatúton nyilvánvalóvá vált, hogy a Roxfortban sem lesz jó helye. Egy ittas apával, aki verte őt is, és az anyját is, eleve borzalmas lehet élni, és akkor még szembe kell néznie az idióta évfolyamtársaival. Lily elhagyja, utána jön Voldemort, meghal a szerelme, majd szembe kell nézni a két lábon járó bűntudatával, aztán meghal. Nem egy szép élet…

A Tekergők meg kalandként fogták fel az egész életüket, úgyhogy ebből a szempontból is érdekes lenne a film – látni, ahogy a kis James felnő, vagy amikor Sirius elszökik otthonról, de a film akár kezdődhetne azzal is, amikor Remust megharapja Greyback. Sejtelmes zene, ahogyan a kisfiú játszik egy erdő mellett, de közben már látjuk a gonosz vérfarkast, amint vicsorogva nézi a kis Remust, aztán támad. Én meg már megírok itt egy egész jelenetet a filmből… :D

De azt hiszem, egyértelmű, hogy szeretnék látni egy ilyen mozifilmet – ha lehet, nyolcat kérnék belőle, hiszen hét év iskola, meg James és Lily esküvője, plusz Harry születése, ugyebár.

Van olyan történés a hét kötet során, amivel egyáltalán nem értesz egyet?

Van itt nekünk egy ötödik kötetünk, meg hozzá egy titkolózó Dumbledore-unk, no meg az én tehetetlen dühöm, akárhányszor arra gondolok, hogy ha az igazgató nem akarja annyira sötétben tartani Harryt, akkor Sirius még mindig élne. Viszont ha már Dumbledore így döntött, akkor legalább Siriusban több tekergősség kellett volna, hogy legyen, és mondjuk karácsonykor, amikor Harryvel együtt nézték a Black családfát, elmondhatta volna a keresztfiának, hogy mi a helyzet. De nem, mindenki hallgat, Harry meg szépen belesétál a csapdába.

Vagy ott van a Harry-Dursleyékhez-kerül történet, de azt hiszem ezzel fele arányban nem értek egyet, fele arányban meg igen. A vérmágia szempontjából tényleg ott volt Harry a legnagyobb biztonságban, de ha azt nézzük, hogy a rokonai hogy bántak vele, akkor bárhol máshol jobb helyen lett volna, mint a Privet Drive-on.

Azt hiszem, ez az a két dolog, amit fel tudok hozni, a többi nekem tökéletes. : )

Amikor Harry Dursleyékhez kerül… ez egy igen érdekes kérdés. Sok helyen olvasni róla, és a rajongók azt kérdezik: vajon hol volt ekkor Remus Lupin? Szerinted van rá valami magyarázat?

Remus gyászolt. Gyászolta mind a négy(!) barátját (igen, Lilyt is) közben pedig küzdött a farkaskórral, és emiatt ő is érezte, hogy nem lenne megfelelő gyámja Harrynek. Mi történt volna, hogyha a kisfiú hozzáköltözik, aztán egyik éjszaka megtámadná? Ráadásul mivel Remus vérfarkas volt, munkát se tudott szerezni, így nem lett volna képes etetni és ruházni Harryt, hiszen még saját magát is nehezen sikerült eltartania. Szerintem ezek összessége miatt nem bukkant fel Lupin.

A Kísértethistória című műved központi gondolata nagyon megtetszett, amikor először olvastam. Akár így is történhetett. Nem hiszed, hogy Perselus Piton továbbment a varázslók mennyországába? :)

Jaj, de sokat gondolkoztam én ezen a kérdésen, amikor írtam a novellát, de aztán arra jutottam, hogy szerintem továbblépett. Elvégre Nick azt mondta Harrynek az ötödik kötetben, hogy azok maradnak szellemként a két világ közé ragadva, akik félnek vagy bűntudatuk van. Piton ezzel szemben nem félt a haláltól, és azt hiszem, a halála pillanatában saját magának is megbocsátott. Teljesítette az önmagának (Lilynek) és Dumbledore-nak tett ígéretét, így nem volt oka a földön ragadni. Szerintem Perselus a mennyországban van, és végre Lilytől és Dumbledore-tól is megkaphatja a feloldozást.

Elgondolkoztál már azon, hogy a következő generációt is tollhegyre tűzd?

Nem. Nem igazán állnak közel hozzám a Potter-Weasley gyerekek; talán azért, mert keveset tudtunk meg rólunk. Kissé olyan érzésem van velük kapcsolatban, mint amikor a hetedik film második részében Harry elmondja a Szükség Szobájában lévőknek, hogy mit keresnek „pontosan”, és hozzáteszi, hogy tudja, hogy ez nem sok, mire Seamus rávágja, hogy „Ez nem sok? Ez semmi.” Na, valami ilyesmi érzésem van velük kapcsolatban. Képlékenyek, kifolynak a kezeim közül; megtehetném ugyan, hogy saját magam formálom meg őket, de egyszerűen nem érzem magam elég közel hozzájuk, hogy „vesződjek” velük. Tény, hogy azért a Kísértethistória című történetemben szerepel James Sirius Potter, na meg Teddy, de ott leginkább Pitonon van a hangsúly.

A rövidebb kis történetek nagyobb súlyban esnek latba nálad. Jobban kedveled ezt a kategóriát?

Igen, jobban kedvelem. Lehet, vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy egy novellát milyen könnyű megírni, pedig nem, egyáltalán nem. Sőt! A novella, mint műfaj, nagyobb kihívás egy regénynél, hiszen a regényt lehet nyújtani, nem kell mindent egy fejezeten belül elmondanod, van rá akár tíz-húsz-harminc vagy ennél is több fejezetnyi lehetőséged. Ezzel szemben a novellád (nagy átlagot tekintve) egy fejezetes, amiben neked be kell mutatnod a szereplőidet, még akkor is, ha ismerjük őket, a helyszínt, a jelenetet, a szereplőid lelkivilágát, és a tartalmat figyelembe véve lennie kell egy origónak, ahonnan elindulsz, majd egy tetőpontot kialakítva el kell érkezned megoldáshoz. És erre mindössze egyetlen fejezet áll a rendelkezésedre! Ez pedig nem könnyű, hiszen egy olyan történetet kell megírnod, ami önmagában meg kell, hogy állja a helyét, nagyon alaposan alá kell támasztanod, hogy az olvasóidnak ne legyen hiányérzete, miután elért a „Vége” felirathoz. Természetesen egy regényben is úgy kell megírni az utolsó fejezetet, hogy ne legyen hiányérzete senkinek, de ha ügyes az ember, akkor az előző fejezeteit ehhez mérten igazította.

Itt most fel lehetne tenni a kérdést, hogy ha annyi mindent akarok elmondani, akkor miért nem írom meg regényként a történetet, minthogy mindent beleszuszakoljak egyetlen fejezetbe? Mert számomra ez a kihívás. Egy fejezeten belül elmesélni mindent, egyenletesen elosztva a történéseket: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit, és még ezt is tegyük hozzá, míg végül egy kerek egésszé össze nem áll az alkotás. Szerintem ez egy gyönyörű folyamat.

Slash témában is szoktál alkotni. Mikor döntötted el, hogy ez a műfaj közel áll hozzád?

Banjuli Mr. December című Snarry történetéhez kapcsolom a slash-kötődésemet. Tudom, hogy az elsők között volt, amit olvastam, de nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy ez volt-e a legelső. Mindazonáltal ezt könyveltem el magamban annak. : ) Innentől kezdve elkötelezett híve vagyok a slashnek, és habár addig sem volt bajom a homoszexualitással, azóta, hogy ilyen témában olvasok és írok, még inkább védem a melegeket, még inkább kiállok a hátrányos megkülönböztetésük ellen.

Nem tudnám megfogalmazni, miért áll közel a szívemhez ez a téma, de van benne valami varázslatos, ahogy két férfi a társadalmi normákat felrúgva követi a szívét, a szíve választottját, hogy együtt találják meg a boldogságot, és ezért a boldogságért képesek szembe menni az elvárásokkal, a pocskondiázó megjegyzésekkel. Mindennel és mindenkivel.

A HP-ban könnyebb ilyet írni, mert ott elfogadott a homoszexualitás, legalábbis a magyar fandomban én még nem találkoztam olyan történettel, ahol bármelyik szereplő felemelte volna a hangját emiatt, de a Privet Drive kategóriában lehet ilyenről olvasni. És azt hiszem, ebben a mai (magyar) társadalomban jó, hogy van az internetnek több olyan szeglete, ahol kiállunk a saját nemükhöz vonzódó társaink mellett – mert igen, mi, még ha csak egy fanfiction keretén belül is, amolyan virágnyelven, de harcolunk a homofóbia ellen.

Azért a Sherlocknál is felfedezhetünk némi slash-szálat, amit a fanfic írók igencsak „felnagyítottak”. Sőt, annak idején Conan Doyle is megkapta, hogy Holmes bizony más gyümölcsök között válogat… :) Te hogyan írnád le a kapcsolatát John Watsonnal?

Valójában én nem hiszem, hogy Holmes Watson gyümölcséből válogatott volna. :D Szerintem köztük egy rendkívül mély és szoros barátság alakult ki, amit a rajongók – ahogy írtad – igencsak felnagyítottak. Akkoriban ugyebár nem nézték jó szemmel, ha egy férfi nem házasodott meg, a homoszexualitás pedig büntetendőnek számított, és mivel Holmes nem „kajtatott” szoknyák után, hanem barátjával élt, rávetült, hogy meleg lehet. Szerintem viszont nem volt az, csak jobban lekötötte a munkája, mint másokat. Watson pedig mindig hű barátja és társa volt, akiben megbízhatott, aki mindig mellette állt, aki vigyázott rá, és Holmesnak ez tökéletesen elég volt.

Honnan jön az ihleted? Miből merítesz, amikor nekiülsz megírni egy újabb novellát, vagy nagyobb művet?

Láttam jó pár évvel ezelőtt egy filmet (nem tudom se a címét, se azt, hogy ki szerepelt benne, ha valaki ráismerne, sikítson), amiben egy fiatal fiú felkeres egy nyugdíjba vonult, egykönyves szerzőt, és tanácsot kér tőle, hogyan lehetne jó író. Az idős férfi elkezdi őt tanítani, és az első órájuk alkalmával leülteti a gyereket az írógép elé, majd azt mondja neki, hogy „Írj! Mindegy, hogy miről, csak írj!” Aztán, ha nem hallotta a klaviatúra kopogását, mindig ráordított, vagy rácsapott a kezére. Szóval, eszembe jutott ez a jelenet, és mivel semmilyen ötletem sem volt, hát kipróbáltam. Soha nem kezdek bele úgy egy történetbe, hogy nincs meg vagy az eleje, vagy a vége a fejemben, de most elkezdtem írni, egymás mellé tettem a szavakat úgy, hogy még az első fejezet végére sem tudtam pontosan, hova lyukadok ki. Most írom a hatodik, egyben utolsó fejezetet. Izgalmas, egyben ijesztő is volt, de megérte.

Itt például nem volt ihlet, csak… ámokfutás a szavak között.

Viszont néhány nappal ezelőtt az eső volt az, ami megihletett, előtte pedig egyszerűen csak végigzongoráztam egy gondolatmenetemen, és hirtelen ott volt. Beugrott egy ötlet, de olyan erővel, hogy azt hittem, elütött a Roxfort Expressz. :D Aztán van, hogy a hangulat nagy úr… Amikor nincs konkrét cselekmény, mégis ott van a sorok között megbújva egy gondolatsor, egy olyan szál, ami kitölti az űrt, és miután elolvasod a történetet, jóleső érzéssel hagyod magad mögött az írást; sőt, talán még percek, órák múlva is gondolkozol rajta. Szeretem az ilyet. : )

Van olyan is, amikor kiragadok egy jelenetet valamelyik könyvből, és átírom azt, másfelé kanyarítva a történéseket, vagy mondjuk egyetlen egy szó köré építem fel a cselekményt, mint a most íródó Snarrymben (oké, hónapok óta írom…). Az a címe, hogy WizardAir Légitársaság; abban az egész koncepciót Vernon bácsi repülőszőnyeges kijelentésére húztam fel: „Furcsa, hogy vonattal kell a varázslóiskolába menni. Defektes az összes repülőszőnyeg?”

Zene sosem szokott ihletőleg hatni rám, maximum miután megírok egy történetet, elgondolkozok rajta, hogy ez a dal egészen illene ehhez az íráshoz.

Valahogy így kezdek hozzá az íráshoz. :)

Ha visszamehetnél az időben, van olyan dolog, amit megváltoztatnál az életedben?

Van bizony. Egyetlen egy eseményt változtatnék meg, ami ugyan nem befolyásolná a történelmem, de jó lenne másképp cselekednem.

Vannak, akik nagyra törő álmokat dédelgetnek, és mindenképp írók akarnak lenni. De olyanok is akadnak, akik csak hobbi szinten űzik a „mesterséget” és csak egy kisebb körnek alkotnak. Te melyik kategóriába tartozol?

Az esték, amikor lefeküdtél, kicsit elcsendesül az agyad, nagyon jó arra, hogy regényötleteket próbálj meg összerakni magadban. : ) Sokáig vártam rá, hogy megtaláljon a Nagy Ötlet, és szerintem most sikerült egy olyan történetet kitalálnom, ami méltó lenne rá, hogy egyáltalán időt öljek abba, hogy megírjam. Valószínűleg, amikor elkészül, megpróbálkoznék az Aranymosással, végül is nem veszíthetek semmit; ha nem sikerül, hát nem sikerül. Majd legközelebb.

Mindenképpen nagyobb körnek szeretnék alkotni, de egyelőre így is jól érzem magam – Merengőn és blogspoton egyaránt.

Mennyire hatnak rád az olvasói visszajelzések? Fontos, hogy az ember kapjon visszajelzést?

Nem szeretek a fiókomnak írni. Szükségem van rá, hogy kapjak visszajelzést egy-egy történetemre, mert csak abból tudom igazán biztosra, hogy jó (vagy rossz) amit csinálok. Amikor nem kapok kritikát, akkor úgy érzem, hogy szimpla közönnyel mentek el a történetem mellett, vagy olyan rosszul sikerült, hogy még kritikát sem éri meg írni. Pedig lehet, hogy a legkevésbé sincs így, csak mondjuk nincs kedve az olvasónak odapötyögni, hogy jó volt, vagy úgy érzi, hogy ezzel a két szóval nem sokra menne. Sajnos én is így vagyok ezzel néha. Ritkán olvasok ugyan, de még annál a kevésnél se mindig írok kritikát, pedig kéne, hiszen mint író, én is tudom, hogy milyen rossz, amikor látod, hogy megtekintették az írásod, de nem hagytak maguk után nyomot. Ezért mostanában próbálom magam megregulázni, hogy legalább pár sort írjak már, nem fog leesni a gyűrű az ujjamról, az írónak pedig örömöt szerezhetek vele. 

Ma már tapasztaltabb íróként hogyan látod, milyen hibákat követhet el az ember kezdőként?

Leginkább helyesírási hibák tömkelegét, azon belül is a dialógusok központozását, de ez elsősorban nem az ő hibájuk, hanem az iskoláé, illetve az alaptantervé. Habár nem tanítok, diplomás tanár vagyok, de amíg iskolába jártam, egyetlen egyszer sem tanultuk, hogyan kell párbeszédet írni. Megtanultuk, hogy különböző mondatfajtákhoz különböző írásvégi jelet használunk, megtanultuk az igekötők használatát, a szófajokat, és a többit, de valamiért nem jutottunk ennél többre, pedig én úgy gondolom, ezt általános iskolában kéne megtanítani. Mi a helyesírási szabályzatban sem jutottunk el a dialógusok helyesírása részig, és nem nagyon értem, hogy miért, így aztán amikor olvastam a Harry Pottert, akkor figyeltem fel rá, hogy ott másképp használják a központozást, mint én, amikor elkezdtem írni a GyU-s történetem, és onnantól kezdve úgy használtam, ahogyan a könyvben volt, és nem volt túl nehéz rájönni a logikájára. Miután megérti az ember, könnyen tudja alkalmazni. Aztán ahogy elkeveredtem a Merengőre, elolvastam a Merengőről Merengőknek című segédanyagot, ami tényleg nagyon hasznos, és nagyon okosan összeállított. 

Amit gyakran elkövet az ember (és talán még kezdő írónak sem kell lennie), az a szóismétlés; néha én is belefutok a saját írásomban ilyenekbe, és fogom a fejem, hogy miért nem vettem észre. Aztán ott vannak a tőmondatok, amikkel kapcsolatban néha azt érzem, hogy fél az író bővített mondatokat használni, összekapcsolni őket egy-egy kötőszóval; de nem tudom miért, talán attól tart, hogy túl hosszú lesz, és belegabalyodik a mondanivalójába. Sokkal szebben, gördülékenyebben meg lehet megfogalmazni a gondolatainkat, mintha folyamatosan tőmondatokra törjük őket, ezzel megakasztva az olvasót.

Azonban ki kell jelenteni, hogy a kezdők között is van különbség, hiszen lehet író olyan ember, aki tudja a nyelvtani szabályokat, mindössze ő egy csiszolatlan gyémánt, akinek még nem forrott ki teljes mértékben a saját stílusa, és lehet kezdő író olyan író is, akinek először el kell magyarázni a nyelvtani szabályokat, és felhívni bizonyos hibákra a figyelmét.

Melyik művedre vagy a legbüszkébb?

Az egyik a Bukott Angyal, a másik Az eső majd elmossa bűneim, és mindkettőt BBC Sherlock fandomban írtam. Az első egy egészen művészi nyelvezetű, költői, metaforáktól és hasonlatoktól hemzsegő egyperces, a másik pedig egy nagyon nehezen emészthető rövid novella, amit végig zuhogó eső, mennydörgés és villámlás kísér. Erre az utóbbi írásomra pedig olyan gyönyörű kritikákat kaptam, hogy szó szerint sírtam rajtuk. Meg a kritikaíró is sírt.

Viszont azt hiszem, nem mehetek el szó nélkül a Merengőn most és két évvel ezelőtt kiemelt két történetem mellett. A Mire jók a varázslók?(2012) és A Tekergők Térképe (2014) örökre a két legnagyobb kedvencem lesz, hiszen kikerültek az Ajánlóba, az pedig elmondhatatlanul fantasztikus érzés, amikor tekersz le a főoldalon, aztán egyszer csak szembetalálod magad a neveddel és a műved címével, mindezt úgy, hogy a kiemelt hat írás közül az egyik a tied.

Kik a kedvenceid a szereplők közül? Miért szereted éppen őket?

Harry és Perselus. Amikor még nem szerettem Pitont, akkor csak Harry volt. Igazából azt hiszem, mindketten azért lettek a kedvenceim, mert a jég hátán is megélnek, küzdőszellemek, okosak, és mindkettőjüket – ahogy Dumbledore mondaná – a szeretet hajtja előre.

Perselusról pedig Dumbledore mondott egy mondatot, ami azt hiszem, tökéletesen körül ír mindent: „Maga sokkal bátrabb ember, mint Igor Karkarov. Tudja, néha úgy érzem, elhamarkodjuk a házakba osztást.”

Drabblék. Eltérő kategóriákat és váltakozó karaktereket használsz. Bárkiről tudnál írni a HP keretein belül? Vagy vannak azért szereplők, akiket kevésbé szívesen látsz a fanfictionökben?

Azt nem mondanám, hogy kevésbé szívesen látom őket, inkább csak nem tudom megfogni a jellemüket. Nem tudok írni példának okáért Lunáról, mert ő egyszerűen és hihetetlenül könnyedén fogalmazza meg az élet nagy bölcsességeit és igazságait. Gyakorta hisszük róla, hogy a fellegekben jár, és képzelődik, pedig csak másképp látja a világot. Azt hiszem, Lunához nem vagyok elég bölcs. : ) 

Vagy ott van Ginny. Harryt Perseluson kívül csak vele tudom elképzelni (meg Dumbledore-ral, de ilyen ficet még csak egyet találtam, és az se volt az igazi…), de Ginny jellemét se igazán tudom megragadni. Kicsit nehéz vele úgy dolgozni, hogy leginkább csak azt tudjuk róla, hogy tízéves kora óta szereti Harryt, és hogy erős boszorkány. Szerintem nincs igazán kidolgozva a karaktere, ettől függetlenül lehet, hogy megpróbálkozok majd egyszer vele is íni egy drabble-t. Jó gyakorlás lenne.

OOC és AU, mi a véleményed?

Az OOC (out of character) az, amivel szerintem nagyon óvatosan, mértékkel kell bánni. Például ha Pitonnal dolgozunk, és bárkivel is összeboronáljuk, vagy éppen apát csinálunk belőle, már eleve OOC, hiszen Rowling kicsit más jellemet adott neki, de ez még belefér a karakterében. Viszont ha az ismert Pitonból egy kedves, nevetős cukros bácsit faragunk, akkor az már borzalmas, és maximum paródiaszinten megy el. (Bár én a paródiát sem kedvelem.) Piton után pedig jönnek Malfoyék és Voldemort, akiket szintén elég nehéz jellemmel áldott meg az írónő, és akikkel ugyancsak óvatosan kell viselkedni. Van egy határ, ameddig még el lehet menni karakter-hűtlenségben, de azon túl nem biztos, hogy szerencsés fogadtatásban fog részesülni a történet. Szerintem az olvasó szereti viszont látni a már ismert jellemrajzokat egy fanfiction keretén belül, mert bármennyire is fanficeket írunk, azért egy bizonyos pontig, úgy vélem, ragaszkodni kell az eredetileg megismert figurákhoz.

Vannak azonban olyan esetek, amikor azt mondom, nem baj, ha OOC egy karakter, amennyiben alaposan be van mutatva az a lelki fejlődés, amin átesik az illető. Ilyen, amikor Harryből gonosz, Voldermortból pedig jó mágus lesz. (Bár azt hiszem, a gonosz! Harry nem annyira OOC, hiszen Voldemort lélekdarabkájával a lelkében ugyanolyan eséllyel lehetett volna belőle sötét varázsló, mint világos.)

AU fronton imádok kísérletezgetni, annyi mindent meg lehet változtatni, annyi cselekményfüzérre fel lehet építeni egy történetet, sőt, akár saját világot is teremthetsz a HP univerzumán belül, és szerintem ez nagyon izgalmas.

Ha elutazhatnál egy távoli helyre, hová mennél? Melyik könyvedet vinnéd magaddal, ha csak egyet választhatnál?

Olyan helyre mennék, ahonnan látszik a sarki fény, és azt hiszem, Madách Imrétől Az ember tragédiáját vinném magammal. 

Köszönöm az interjút, nagy élmény volt!

Én is köszönöm! Nagyon tetszettek a kérdéseid, és nagyon élveztem rájuk válaszolni. És köszönöm szépen a lehetőséget!

Jöjjenek az olvasói kérdések:

Van olyan könyv/film, amit annyiszor olvastál/láttál, hogy még mindig nem sikerült megunni?

Csukás István Nyár a szigeten című könyvéből készült filmet, a Le a cipővel!-t nem tudom megunni, mint ahogyan a Gyalogbéka című sorozatot sem. Ezeken kívül a Die Hard című filmet is mindig megnézem, de szigorúan csak az első részével vagyok így, és kizárólag a másodszinkronnal. :D

Olvasol most valamit?

Igen, Thomas Harris – A vörös sárkány (A Hannibal kötetek első része)

Melyik a kedvenc HP borítód?

Az ötödik kötetét szeretem a legjobban (és egyébként az a kedvenc részem is könyvben is és filmben is).

Láttad A J. K. Rowling sztorit? Ha igen, hogy tetszett?

Sajnos még nem volt hozzá szerencsém, de keresem, hol tudnám megnézni.

Milyen színű a szobád fala?

Barackvirágszínű.

Mi volt a jeled az oviban?

Először pillangó, aztán amikor ott maradtam még egy évet és összevonás lett, akkor hóember. :D

botkrisz