Botkrisz interjú

„Egy barátom, tudja, bizalmas barátom, egy igazi rokon lélek, akinek megvallhatom lelkem legtitkosabb érzéseit is. Egész életemben egy ilyen találkozásról álmodtam. Nem hittem, hogy valaha is bekövetkezhet, de hirtelen annyi álmom vált valóra, hogy talán ez is megvalósul.” Nos, én tényleg úgy érzem, hogy mint L.M. Montgomery Anne-je, én is gazdagabb lettem egy rokonlélekkel. Akiről szó van nem más, mint Botkrisz, a Csokibékát soha! a Lily Evans naplója, a Hajrá, Potter! írója, a Tekergők megszállottja, és még oly sok minden más is, de én kevés vagyok, hogy csupán pár sorban bemutassam Botkriszt… Remélem, nálam jóval beszédesebb lesz az interjú, amit rögtön olvashattok!





Mint mindig, az első kérdésem az lenne, hogy kérlek szépen mutatkozz be nekünk!

Jelenleg 25 éves vagyok, nőnemű, és a Krisztina névvel élek együtt (ebből jött a nicknevem is később). Talán a lépten-nyomon álmodozó jelző illene leginkább hozzám, persze ne úgy képzeljetek el, mint Lunát. XD Egyszerűen folyton agyalok valamin, mintha egyetlen döntéssel megoldhatnám a világ problémáit. Ebből is adódott, hogy egyik szakmám bizony pedagógus. Közel állnak hozzám a gyerekek, és fontosnak tartom, hogy jól döntsünk, amikor a nevelésükre kerül sor. Civilben egy igen sótlan munkát végzek egy irodában, és közben próbálom kitalálni, hogy mit is rendelt nekem a Sors. Épp külföldön élek, és próbálok nem elköltözni havonta. De tényleg. Mostanában a költözés lett a hobbim. Ne kérdezd miért, még én sem jöttem rá. (Bocs a smileykért, mindig is azt hittem, azokkal jobban ki tudom fejezni magam XD)

Akkor most, hogy megtudtunk egy ilyen lényeges dolgot, rögtön meg is kérdezném: mint pedagógus, neked mi a véleményed arról az ötletről, hogy a Harry Potter regényeket be kellene vezetni kötelező olvasmányként? Véleményed szerint ezzel még inkább elrettentenénk a gyerekeket az olvasástól, vagy épp' ellenkezőleg, ez lenne az az bizonyos kezdő löket a gyerekek olvasásszeretetéhez?

Igencsak tisztelem a kötelező olvasmányokat. Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy mennyit tanulhatunk belőlük – ha mást nem is, de azt mindenképp, hogyan írjunk meg egy épkézláb fejezetet a készülő művünkben. Ennek ellenére: nem, azt hiszem, nem pártolom az ötletet, hogy be kellene vezetni a Harry Pottert, nálunk legalábbis biztosan nem. Nagy-Britanniában persze más a helyzet, egyértelműen része van az angol irodalomban. És mielőtt még néhányan megköveznek, megmondom, miért. Magamról tudom, hogy ami kötelező, ahhoz nem fűlik a fogam. Ha az iskolában azzal jönnének, hogy ezt vagy azt olvasd el, kedves fiam vagy lányom, mert nagyon jó, hát… nem hiszem, hogy sokan megtennék (Tisztelet a kivételnek, ami mindig van :D). Ennek ellenére tudok egy ellenpéldát is. Az öcsém sosem volt egy olvasós fajta, alig akart könyvet venni a kezébe. Úgy kellett erőszakkal rátukmálnom a Bölcsek Kövét, hogy végre valamit elkezdjen. És lám, működött a csoda! Sosem felejtem el, hogy a Harry Potter volt az első könyv, amibe belekezdett, és innen már meg sem állt… ma már hozzá sem lehet szólni, ha olvas. A kezdő löket jön máshonnan, barátoktól, családból, szerintem ez nagyobb húzóerő, mintha „kényszerítenénk” a mai felnövő nemzedéket.

Ki az, akinek a véleményére legjobban adsz?

Nem sok emberről mondhatom el, hogy igazán közel állnak hozzám, ez részben az én bátortalan és félénk természetemből adódik, részben abból, hogy nehezen bízom meg az emberekben. De akiknek a véleményére mindig adok, az a családom és a szerény számú barátaim. Az öcsém volt az első, aki hallotta az első írói szárnypróbálkozásaimat, és a kezdeti döcögés ellenére sem mondott nemet, amikor fel akartam neki olvasni ezeket a „műveket”. Persze lelkesedést sosem mutat, úgyhogy a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a hümmögés a részéről jót vagy rosszat jelent. És ami még fontos: nem lehetnék meg az olvasói visszajelzések nélkül. Szerintem ez ugyanolyan fontos, mint maga a sztori. Bár érdekes, általában azok a történetek/fejezetek a legjobban sikerültek, amiket csak úgy magamnak írok, nem törődve semmi mással…

Botkrisz mennyire nyílt meg a család és a barátok előtt? Tudják rólad, hogy írogatsz?

Megpróbálok összeszedetten írni, ugyanis időközben átestem egy szemműtéten, és egy kicsit nehéz még visszaállni és úgy fókuszálni, ahogy kellene. De igyekszem. A családom tudja ugyan az „írós” dolgot, de akkora jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Van és kész. Az öcsém az egyetlen, aki szívesen hallgatja az írásaimat, bár az írói nevemet rendszerint módosítja, valami kevésbé kellemessé, és folyton úgy hív, csak hogy cikizhessen egy sort. Persze nem árulom el, mi az… A barátaim nagy része tudja, van, aki biztatni szokott, hogy igenis folytassam, amit elkezdtem, mert jó lesz az… Amit persze én először sosem hiszek el.

Nem tehetek róla, meg kell kérdeznem: Melyik HP karakter áll legközelebb a szívedhez? *vigyorog, mert szeretne egy kis istenítést hallani a Tekergőkről, Lilyről *

Hú, ez egy nehéz kérdés! Mert nálam általában úgy indul ki a tetszés, hogy az adott karakterben megfog valami, ami bennem nincs meg… A legkedvencebb karaktereim mindig is Fred és George voltak, és ezzel saját magamra is rácáfolok, hiszen a humor nagyon fontos a számomra. Hm, a Tekergők. Bevallom őszintén, hogy a HP könyvekben az ő háttértörténetük indított el végül a kezdő írók pályáján, és ezért örökké hálás leszek nekik. Egész pontosan az volt az első benyomásom, hogy az előző generáció tettei miatt szívnak most Harryék… Szép gondolatok egy történet előtt, igaz? Úgy hiszem, érzékenységben talán Lily karaktere az, ami leginkább rám illene – ha nem lennék homlokegyenest az ellenkezője bizonyos napokon. De bírom Ront, Draco Malfoyt, magát Harryt, és ha már egy kicsit előrehaladunk az időben, akkor Teddy. Na, ő az abszolút favorit, és még csak meg sem tudom mondani, hogy miért. Hiszen nem tudunk róla jóformán semmit. És bármily meglepő: Piton. Szeretek vele írni, de nem mindig. Csak ha nem vagyok „tekergős” hangulatban…

Az írásaid közül van kedvenced? Ha van, miért az a kedvenc?

Egy hosszabb lélegzetvételű írásom áll a legközelebb a szívemhez, mégpedig a Harry Potter, ismered a jövő titkait? c. történet. Hú, jó hosszú cím, tudom. Valahogy akkor jónak tűnt. XD Ez az írás annyira fel van építve karaktereiben, a jó és rossz harcában, és egyéb kis részleteiben, hogy egyszerűen nagyon szerettem írni. A lélektana a mai napig megdöbbent, és az, hogy hogyan voltam képes végigvinni a cselekményt úgy, hogy a háttértartalom se maradjon el, és kellőképp titokzatos is legyen. Ha a novellák közül kellene választanom, nemigen tudnék dönteni, egyformán kedvesek nekem.

Előfordult-e már veled, hogy kényszerítened kellett magad az írásra? Ha igen, milyen módszert vetettél be? Mi adta meg az ihletet?

Ha folytatásos regényt ír az ember, egy idő után akaratlanul is megkérdezi magától, hogy „meddig tart még a cselekmény?” Na, nem azért, mintha az író unná, amit ír XD, hanem mert előfordul olyan, hogy nem úgy halad a történet, ahogy szeretnénk. Ilyenkor bizony „erőszakkal” kell a helyes irányba vezetni, mert anélkül megakadna, vagy félbemaradna. A legnagyobb szívfájdalmam a Merengőn, hogy nem egy kiváló történetet hagyott félbe az írója, ki tudja milyen okból. Pedig szívesen olvasnám tovább az írásokat… és szerintem nem csak én. De visszatérve az elakadáshoz: nálam, ha nem jön szívből a dolog, akkor nem jön. Hagyom pihenni. Később újra jelentkezik majd az a bizonyos ihlet, akár egy ruha, egy illat, vagy csak egy látott kép alapján. Volt, hogy az utcán menve folyton az jutott eszembe: „Na, ez milyen jól beleillene a cselekménybe!” Pedig csak egy szép kabátot, egy gyönyörű vörös hajszínt vagy csak szimplán egy ház kivilágított ablakát láttam. A hangulata a dolgoknak mindig magával ragad.

Neked miért követendő példa Joanne Katleen Rowling?

Egy vele készített interjúban nagyon megfogott, mint személyiség. Addig a pillanatig csak a Harry Pottert szerettem, de nem igazán érdekelt, hogy ki írta őket, vagy hogy milyen rossz sorsa volt a szerzőnek Angliában… De aztán valahogy odakeveredtem, és meghallgattam – feliratosan - ezt a szőke, angol hölgyet, aki valahogy olyan érzékenységgel volt képes beszélni a világról, hogy elállt a szavam. Mondhatni, rokonlélekre találtam. Szinte magam előtt láttam a képet, ahogy gyerekként felszaladt írni a szobájába a nyúlról szőtt mesét. Nálam is valahogy így kezdődött. Addig könyörögtem a mamámnak, amíg szerzett nekem egy ősrégi írógépet (már akkor is őskövületnek számított az ilyesmi), és azon pötyögtem be első írásomat, amit az unokatestvéremmel közösen találtunk ki. Aztán a hobbi egy ideig elcsendesült, majd jött a Harry Potter évekkel később. És innentől kezdve kelt életre Botkrisz, a fanfiction-író. Rowling nagyon sokat adott nekem, és nem csak azzal, hogy a részese lehettem a világának. Az egyetlen, amiért dühös vagyok rá, hogy nem írt többet a Tekergőkről… A „Piton legrosszabb emléke” résznél még a mai napig várom, hogy folytatódjon a történetük…

Hogy reagálnál Rowling legutóbbi nyilatkozatára, mely szerint ma már másképp írná meg Hermione & Ron szálat? Gondolom elkötelezett canon rajongóként van véleményed a dologról...

Lehet, hogy valakik megköveznek ezért, de kimondom: sosem tartottam összeillőnek Ront és Hermionét. A negyedik kötetig el sem lehetett képzelni, hogy bármi is történhet közöttük a későbbiekben. Amíg várakoztam a következő részekre, mindig reméltem, hogy majd egyszer jön Draco Malfoy és na, majd akkor… Hát nem. Rowling anyánk keresztülhúzta a számításaimat, és szépen az „orrom alá dörgölte” Ront. Ez nagyon nem volt szép tőle. De szerintem ezzel sokan vannak így, nem véletlen az a sok Draco/Hermione történet a Merengőn és más oldalakon. De leszögezném: sosem voltam Draco rajongó. Csak egyszerűen benne láttam az értelmileg is elfogadható társat Hermione számára, akivel a kölcsönös alkalmazkodás után, egyenrangú lehet. Draco jellemén mindenesetre dobott volna a dolog. És ennek ellenére is állítom, hogy canon párti vagyok. Ron nagyon ingatag személyiség, bár talán pont ezért vitte mellé az írónő Hermione szilárdságát. De ha már itt tartunk… nekem a Ginny/Harry szál is elkapkodott. Ahhoz nincs nyilatkozat? És most hagyom abba, mielőtt tényleg megdobálnak az Olvasók paradicsommal…

Fanfic világból ki az írói példaképed? Mi az, amit legjobban becsülsz benne?

Megvallom őszintén, manapság már nem olvasok olyan sok fanfictiont, mint korábban tettem. Részben az „unalmas mugli életem” miatt, ami egy kicsit beleszól most a szabad időmbe. De régebben nagyon szerettem Barterika műveit, főként az Időutazó felesége volt a kedvencem. Így felépíteni egy igencsak hosszú történetet… tyű, le a kalappal. Valahogy hiszem, hogy a legnagyobb gyöngyszemek a Privet Drive-ban vannak elrejtve. Persze Mellons munkái mellett sem lehet nyomtalanul elmenni, én az anti-slash, valahogy az ő munkáit olvasva enyhültem meg a műfaj iránt. És ki ne felejtsem Nakomiyu Cseszd meg egyetlenem! c. művét. Nagyon sokat tett hozzám az egyéni stílusával és azzal az eredetiséggel, ami a szavaiból árad. Ha lehetne példaképem, hát ő lenne az. De még sokan mások is, egy időben a te ficeidet is faltam… *a riporter fejszíne vetekszik egy szép piros paradicsoméval* :$

Ugye említetted, hogy Lily valamennyire hasonlít rád? Amikor a Lily Evans naplóját írod, mennyire viszed bele a saját életedet, érzéseidet a történetbe?

Igen, mindig is vörös hajat akartam, mindenféle festék nélkül. XD De komolyan: túlzás lenne azt állítani, hogy arról írok, ami velem is megtörtént. De a hitelesség nagyon fontos számomra, valamilyen formában tényleg át kell élnem, amit az Olvasók elé viszek. Elárulok egy titkot: hatalmas empátiával rendelkezem (ez néha eléggé rossz). Ha nem velem történik meg, hát megtörténik valaki mással a környezetemben, de tudok írni róla. És persze előfordult már olyan, hogy bele kellett vinnem egy-egy érzést a történetbe, mert úgy éreztem, megbolondulok, ha nem írhatom ki magamból. A pszichológusok is ajánlják ezt a fajta módszert, vegyük csak az egyik kedvenc sorozatomat, a Sherlockot. „John, írjon blogot!” És John megteszi, igaz később nem ez vezeti el a háború okozta sebek gyógyulásához, hanem maga a „modern” Sherlock, de az elv a lényeg. Belőlem is van egy kicsi a történetben, minden fejezetben. De az Olvasót persze nem az érdekli, hogy hoppá, ma épp lekéstem a buszt, hanem az a színes kavalkád, ami ebből a mondatból kiindulhat. Lily nem lekési a buszt, hanem seprűn érkezik, mégpedig úgy, hogy James elrepül a mugli falujukba, és magával viszi… Bocsi, nem írok Naplót, tényleg nem.

Szorosan kapcsolódik ez a kérdés az előzőhöz: volt-e már olyan, hogy egy veled megtörtént esemény visszaköszönt a fanficeidben?

Konkrétan olyan esemény, ami száz százalékig megtörtént velem, azt sosem írom le. Hogy miért? Mondhatni, hogy meglehetősen „unalmas” életet élek, és nem hiszem, hogy az Olvasók pont az én szenvedéseimre kíváncsiak, miután ők is átélik a napi robotot. XD Hiszem, hogy el kell egy kicsit rugaszkodni, és odavezetni a történetet, hogy kellőképp más legyen, mint amit megszoktunk. A Harry Potter ezért is különleges; egy külön világot teremt, olyat, amilyenben még biztosan nem jártunk. Hiszen hányan mondhatják el magukról, hogy egy toronyszobában van a kollégiumi ágyuk, és bagoly hozza a levelet minden reggel!?

Harry Potteren kívül van-e más könyvsorozat, amiért rajongsz? Mi az és miért fogott meg?

Ez veszélyes kérdés. A könyvekről órákig tudnék mesélni. De megpróbálom tömören, ígérem. Nagyon szeretem az összefüggő könyvsorozatokat, főleg a családregényeket. Az első ilyesmi, amibe belevágtam, egy nagyon régi könyvsorozat. Egy skandináv író, Margit Sandemo Jéghegyek Népe c. alkotása, ami negyvenhét (!) kötetre van bontva, és jócskán fellelhetőek benne a természetfeletti szálak. Lelkes családfa rajzolgató vagyok, imádom, amikor jön az újabb generáció, és rajzolhatom a „ki kinek a gyereke” – vonalat. Nagyon érdekelnek a történelmi témájú könyvek, királyokról vagy bizonyos eseményekről nagyon szeretek olvasni. Thury Zsuzsa Tűzpiros üveggömbje a kedvencem volt mindig is, és az is marad. Még anyukám ajánlotta régebben. Van valami nyugodt tisztelet a könyvben, és egy bizonyos nosztalgikus hangulat, amit csakis ebben a regényben találok meg. Dallos Sándor A nap szerelmese könyvét is nagyon szeretem, Munkácsy Mihály életéről szól regényes formában. De sorolhatnám Charlotte és Emily Brontë-t, vagy a többi, nagy angol klasszikust. Egyszerűen imádom az angol irodalmat, legyen az modern, vagy régi! Vannak bizonyos dolgok, amikről mindig olvasnék, egyes témákhoz meg bizonyos hangulat kell. Szerintem egy jó könyv a misztikum, a krimi, némi kulturális korismertető és a romantika keveréke. Lehetne még további jelzőket idetenni, de szerintem mindenkinek más és más a fontos. A szakmámba vágó könyvekért is odavagyok; a gyerekekkel foglalkozó könyvek minden mennyiségben jöhetnek, sőt gyermekmeséket is szívesen olvasok. Nem is hiszik sokan, milyen megnyugtató. Nemcsak a gyerekeknek, önmagunknak is.

Neked mennyire jelent jó ajánlást egy könyv bestseller-mivolta? Megveszed-e csak azért, mert elnyerte ezt a megtisztelő titulust?

Megmondom őszintén, nem szoktam ezeket figyelni. Hogy kinek mi tetszik: ízlés dolga. Lehet, hogy egy barátom mondja, hogy „te, ezt el kell olvasnod!”, de nekem száraz és unalmas. Óvatos vagyok az ajánlásokkal, inkább a tartalmat nézem meg, és az első húsz oldalt. Ha megtetszett, és megfogott benne valami, akkor azt mondom, hogy ezután szinte falni fogom a sorokat. De ha az első húsz oldallal nem tud megfogni a szerző, akkor leteszem a könyvet. Lehet, hogy épp a századik oldalon jött volna el a „megváltás”, pergősebb lett az esemény, de nem… az már nekem késő. Az is fontos, hogy értelmes tálalással találkozzam, amikor belekezdek az olvasásba. Ha semmi újat nem tud közölni a könyv, akkor miért olvassam el? Persze, néha kell olyan olvasmány is, ami egyszerűen csak kikapcsol. Például a mai napig van egy kabalakönyvem. Ha megyek vizsgázni, vagy egy állásinterjúra, esetleg valahová olyan helyre, amit nem ismerek, és izgulok, mert sok múlhat rajta, ezt a könyvet mindig viszem magammal. Nem, nem árulom el a címét. Viszont van egy könyvsorozat, ami bár már nem igazán illik hozzám korban, még a mai napig azt mondom, hogy könnyesre nevetem magam rajta. Ez pedig a Neveletlen hercegnő naplója. Ha nagyon rossz napom van, csak előveszem, és máris nem vagyok olyan szánalmas személy, aki még a tükörbe se mer belenézni. Igen, néha ilyet is kell olvasni.

Van-e olyan fanfic, amit a KK tagságnak köszönhetően ismertél meg és úgy érzed, ma már szegényebb lennél nélküle?

Elsősorban a Severitus történetekhez kerültem így közelebb, és a kihívásokra figyeltem oda jobban. Például a mai napig emlékszem egy történetre – Ismerd meg jobban az apádat, Lucy! – vagy valami ilyesmi, ezúton is elnézést, hogy nem idézem a címet pontosan. És persze röstellem, de már az író neve sem jut eszembe, utána kellene olvasni… (szerzői megjegyzés: vicces, de az pont én lennék :P) Szóval ez a sztori, bár csak egy novella, nagyon megfogott. Percy lányáról szól, ami már önmagában nem mindennapi, hiszen valahogy az Olvasók jobban szeretik a „divatosabb” karaktereket (és most magam ellen beszélek XD), Albust, ifjabb Jamest, Lunát, Teddyt. De Lucy és az apja, Percy kapcsolata valami olyasmi, amiről nem olvas az ember mindennap. Szeretem, ha egy történet egyéni. Finnigan történeteire is szintén így bukkantam rá; valahogy szeretem a stílusát. Scale is a kedvenc íróim közé tartozik, odavagyok a kis novelláiért, legyen szó bármilyen témáról. De még rengeteg történet van, ami sokáig dolgozott a fejemben, és az, hogy most nem tudok többet felidézni, az csakis az én „elefánt-agyamnak” köszönhető. Lassan tanulok és gyorsan felejtek. XD

Melyik általad teremtett karaktert érzed a legjobban sikerültnek?

Mivel eleve „hozott anyagból” dolgozom, nem mondhatom, hogy túl sok karaktert teremtettem, mondjuk úgy inkább, hogy életet leheltem egy-két személybe. De a HP-ből nagyon nehéz dolgom nincs, hiszen Rowling lerakta az alapokat, csak használni kell a fantáziát. Doras Meadowes karaktere a Lily naplójából (és a Hajrá, Potter! – ből) szerintem igen egyedi lett, a maga kis furcsa természetével. Ő a végletek karaktere, néha habkönnyű írni róla, néha roppantmód nehéz. Igyekszem mindenkiben megfogni egy pár olyan vonást, ami az eredeti regényekben is a sajátja, és erre támaszkodom. Nálam mindig karakterhűség van, betudható ez makacsságnak, ragaszkodásnak. Egyébként nagyon kedvelem a „névtelen” karaktereket is, akik akár lehetnek a hétköznapok hősei. Meg is jelennek pár nem HP-s novellámban. Hiszem, hogy egyszer egy igazi, HP világtól mentes karaktert is teremthetek egy hosszabb történetben; már részben a fiókban van az az írás, de még érzem, hogy nem elég kiforrott. Még érnem kell hozzá.

Mi volt számodra a legmeghatóbb jelenet a könyvben?

A legmeghatóbb? Több ilyen is volt, mondhatni, szinte minden könyvben egy-egy. A Bölcsek Kövében az Edevis tükrös jelenet mellett nem tudtam elmenni, hiszen Harry jóformán akkor kerül bele a szülei világába, és ez egy igen érzelgős rész. Pláne miután egy Rowling-interjúból azt is megtudtam, hogy az írónő az édesanyja elvesztését írta bele abba a részbe, így még jobban átérzi az ember. A harmadik kötetben a Sirius és Harry közötti beszélgetés, amikor felmerül, hogy Harry odaköltözhetne hozzá… A negyedik kötetben nagyon szép mozzanat volt, amikor a varázslatok fordított sorrendben jelentek meg, visszahozva a holtakat. Még sorolhatnám, de azt hiszem, a legszebb az a pillanat, amikor Narcissa dönthet Harry sorsáról, és mégsem árulja el a fiút, csakis Draco, a fia számít neki. Sokszor az anyák változtatták meg a dolgokat a HP könyvekben, és talán nem is tudtak róla.

Na, igen, ha az anyák anyatigrisként harcolnak gyermekeik védelmében, akkor bármit elérhetnek… De van még valaki a HP könyvekben, aki foggal körömmel harcol például a manójogokért… Neked mi a véleményed a MAJOM-ról?

Bevallom, a házimanók sosem hoztak lázba a könyvek során, valahogy úgy vagyok velük, mint maga Rowling, aki sosem kedvelte ezeket a lényeket. De maga az elv, amit Hermione megfogalmaz ebben a mozgalomban, nagyon is érdekes. Szerintem nem véletlenek azok az információk, amiket az írónő elhint akarva-akaratlanul. Én legalábbis párhuzamot tudok vonni akár az amerikai rabszolgaság-, vagy az egykori náci Németország zsidó-kérdésével. Mert milyen jogon nyomunk el bárkit is, és kiáltjuk ki magunkat különbnek? Hiszen a manók nem ártottak senkinek, mégis csak egy párnahuzatszerű ruhát viselhetnek, és folyton parancsokat kell teljesíteniük. Valaki valamikor kimondta, hogy ezek a lények itt különbek, ezek meg nem. Ilyet nem lehet. Na, most jól elővettem a „forradalmár” énemet. Lehet, hogy előző életemben La Fayette márki voltam?

Roxforti órákról melyik lenne a kedvenc és miért?

Mindegyiket élvezném, egytől-egyig. Már maga a tudat, hogy egy középkori kastélyban járhatok suliba, meghozná a kedvet az órákhoz. Szívesen sajátítanék el praktikus bűbájokat, amik megkönnyítenék a mindennapokat, például néha jól jönne egy kis feneketlen táska, vagy egy hoppanálás, ha épp késésben vagyok a munkából. De a varázslók túlságosan függnek a pálcájuktól, nekem valami olyan tanóra kellene, ami a pálcamentes mágiát tanítja. Van olyan?

Melyik óra szerinted a legeredetibb ötlet, amelyet a muglinak is tanulnia kellene?

A mugliismeret. XD Nem, de tényleg. Sokszor magunk sem vagyunk tisztában a körülöttünk lévő dolgok rendeltetésével, és bután használjuk azokat. Jól jönne, ha valaki elmagyarázná, hogy miként működnek a szereléshez szükséges szerszámok. Nőként néha igen nehéz kiigazodni, mit is használjak, ha épp meglazult a csap… Az asztronómiát viszont tényleg szeretném; sosem tudtam, hogy melyik csillag hol van, bárhogy is próbáltam megfejteni. A csillagászat jól jönne.

Na, igen például a Sirius-csillagkép… JJJ Azt hiszem, tudjuk, mennyire szereted… ;)

Legellenszenvesebb HP karakter?

Nehéz igazán ellenszenves karaktert találnom a HP könyvekben, mert szerintem mindannyiuktól tanulhatunk valamit. Talán Umbridge-t kevésbé szívleltem, és kedvem lett volna durvább módszerekkel kiiktatni a Roxfortból… khm, de azt hiszem, az írónő máshogy döntött. A másik tényleg ellenszenves figura Barty Kupor, és nem az ifjabb. Valamiért olyan karót nyelt férfiként képzelem el, akinek a tettei sem adhatnak felmentést a döntéseiért.

Kedvenc HP idézet?

Hú, szerintem mindenki tudja, hogy miért ez: „Folyton a hajadat túrod, mintha most szálltál volna le a seprűről, kapkodsz a hülye cikeszed után, a folyosón rontást küldesz mindenkire, aki épp nem szimpatikus neked! Akkora felfújt hólyag vagy, hogy seprű nélkül is repülhetnél! Hányok tőled, Potter!” Mondjuk úgy, ezek a mondatok teremtették meg a Lily Evans naplóját, és a mai napig segítenek a gondolkodásban. Lehetne, valami érzelgősebbet is választanom, mondjuk Dumbledore-ról meg a zoknijairól, de szerintem ez a tökéletes HP idézet.

Ha valaki kíváncsian felnéz a merengős profilodra, láthat öt szép Arany Főnix Díjat…. És WOW! Mindegyik 2012-es! Melyikre vagy a legbüszkébb?

Bizony, 2012-ben még elég időm volt ahhoz, hogy több történetet is összehozzak, nem úgy mint most. A legbüszkébb a második helyezett, legjobb író kategóriára vagyok. Szerintem, mindenki sejti, hogy miért. Nagy elismerésnek tartom. Egyébként halvány fogalmam sem volt, hogy jelöltek, nagyon megdöbbentem! Egyfajta pozitív értékelésnek vettem, hogy igen, abban az évben valamit igenis jól csináltam. Ezúton is köszönöm, bár még mind a mai napig nem tudom, hogy kinek/kiknek van benne a keze/kezük. A második legbüszkébb a Csokibékát soha! legjobb férfi mellékszereplő díjamra vagyok, mert valahogy amikor Draco Malfoy alakját belevittem a ficbe, egyszerűen szívből jött, amit írtam róla. Nem is gondolkoztam. Hittem benne, hogy az évek során Harryvel olyan lett a viszonyuk, amilyennek én elképzeltem. És hiszem ma is. A történet ötlete egyébként egy vonaton született…

Vonaton? *felcsillan a szeme* Mesélj erről egy kicsit!

Talán csak annyi, hogy a vonatokon jól lehet gondolkodni. Bevillan egy kép, látsz egy jelenetet, vagy csak elsuhan melletted egy kis házakkal tarkított táj. És már kész is egy ötlet, amit aztán az út végéig egész kis történet-orkánná fejleszthetsz. A végén, amikor előveszed a laptopod, hogy leírd, úgyis csak a kristálytiszta kép marad, és a kész novella. Szóval én hazáig érleltem magamban (elég hosszan tehettem, hiszen Németországból jöttem haza :P), aztán elmeséltem az öcsémnek, és a reakciója azt mondta: ez egy nem mindennapi ötlet, és ha jól írom meg, remek kis művecske lehet belőle. Ennyi a titok.

Szoktál az íráshoz vázlatot készíteni? Volt-e pl. a Lily Evans naplója, a Hajrá, Potter!-hez vázlatod? Elvégre ezek eléggé nagy lélegzetvételű írások...

Próbálkoztam vázlatírással. És próbálkozom a mai napig. Papíron egész sok jegyzetem van, aminek igazából se füle se farka, mert a felét meg sem valósítottam, amit oda felírtam. A következő lépcsőfok az volt, hogy megpróbáltam ezeket a cetliket beszkennelni, hogy jobban átlássam. Az eredmény? Azóta sem nyitottam meg azokat a dokumentumokat, de a gépemen el vannak mentve. Aztán a legvége az lett, hogy összehoztam egy kis szöveget, ami elvileg a legvége lenne a dolgoknak, sok kis apró gondolattal, amit menet közben meg kellene valósítanom. De azt se sokszor nyitogatom. Szóval elmondható, hogy a legtöbbet a fejemben őrzöm, és ha valamit el is felejtek, hát az a saját hibám. De azt hiszem, ha valami időközben lemorzsolódik, az nem is volt olyan fontos információ. A kedvencem az, amikor napközben eszembe jut valami, felírom, aztán mire hazaérek, rápillantok a cetlire és… akkor jön a kérdés: „Mit is akartam ezzel? Ez most miért fontos!?” Ennyit az ember jó gondolatairól, és az ihletről. Sosem akkor jönnek, amikor kellene.

Szoktad-e visszaolvasni magad hónapok elmúltával?

Igen, és el sem lehet mondani, hogy mennyit derülök. Valahogy olyan, mintha nem is én írtam volna. Ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy „ honnan a frászból jönnek ezek a kifejezések!?” vagy „egek, miért fogalmaztam így!?” Egy kicsit nagyok az elvárásaim magammal szemben, de azt hiszem, ez így is van jól. Persze van olyan fejezet vagy írás, amin a mai napig egy betűt sem változtatnék.

Van e magadtól kedvenc idézeted?

Nem igazán tudnék kiragadni olyan mondatot, amely igazán tükrözné a „kedvenc idézet” gondolatot. Hiszem, hogy egy írópalántának másoktól kell tanulnia, és a „nagyoktól” idézetet gyűjtenie. Viszont az Olvasók egyszer említettek egy zsákutcát a Potter sétánnyal és a Lily Evans nevű kisvárossal kapcsolatban… Az igazán jól esett, hogy így megjegyezték azt a kis metaforát.

Igen, az nekem is rémlik :P

Sorolj fel három tulajdonságot, ami meghatároz téged!

Jelenleg? Azt hiszem, a „félvak” lenne az első. Sajnos, szívesen sorolnám a griffendéles tulajdonságokat, de azokból nem igazán mondhatok semmit a magaménak *irul-pirul*. De nézzük: Állhatatos, tökéletességre törekvő és jószívű. Szóval akkor melyik házba is kerülnék? Kinek van egy Teszleg Süvege?

Be kell valljam neked töredelmesen, hogy amikor először rátaláltam Lily Evans naplójára, túl gyorsan elfogytak a fejezetek, s lusta voltam várni. De most, hogy "megkaptalak" téged, mint riporteralanyt, letöltöttem a facebookos oldalon talált, hosszú (több, mint 1600 oldalas) pdf fájlt, s azóta éjjel-nappal azt bújom. Ezzel az egésszel csak azt akarom írni, hogy egyrészt leesett az állam a terjedelme láttán, másrészt pedig nem győztem csodálkozni! Minden lapon feltűnik Lily - na most gondolhatnánk, hogy ez nem csoda, hiszen róla szól! - de én a liliomról beszélek. Minden oldalon van egy ceruzarajz a virágról, aztán feltűnik számtalanszor a cikesz is, ami ugye James védjegye... Az álomfogót, ami minden fejezet elején megtalálható, azt viszont eddig nem tudtam hova tenni... Megmagyaráznád, mit jelent? A rajzok a te kezed munkáját dicsérik, vagy esetleg egy állhatatos rajongóét?

Igen, először én is meglepődtem, hogy mekkora is lett a terjedelme a pdf fájlnak, majdnem leesett az állam. Szóval ezzel nem vagy egyedül... Mivel fejezetenként írtam, nem tűnt fel, hogy ennyi lett, talán ezért is sikerült ilyen sokat írnom. :)) A pdf fájl összetétele, az egész grafikai tervezés és összeállítás egy állhatatos Olvasó keze munkája, én csak a kész dokumentumot kaptam, és elhűlve láttam, hogy milyen szép. Először nem is hittem el, hogy valaki ennyit dolgozott azzal, hogy az irományomat ilyen szép köntösbe öltöztesse. Nagyon nagy meglepetés volt! :))

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Gondolok itt különösen a Tekergőkre és Lilyékre: hány részesre tervezed a történetüket? Végigviszed egészen a halálukig a sztorit?

A jövőben több novella is tervben van, a kérdés csupán  az, hogy hogyan sikerül megvalósítanom ezeket az ötleteket. Mostanában inkább az ötletgyűjtés fázisában vagyok, de igyekszem most már leülni a gép elé, és végre letisztázni a száguldó gondolataimat. Ami a Tekergőket illeti, velük korántsem végeztem. Még van mondanivalóm, hiszen a történet vége ott lebeg a fejemben, csak az odavezető utat kell még kikövezni. Megvan az a bizonyos mozzanat, amivel zárul majd a történet, de azt most nem árulom el. Hadd legyen meglepetés! A távolabbi terveim között egyébként szerepel az is, hogy más témákban is kipróbáljam magam, nemcsak a habkönnyű történetekben. Egyszer valami igazán drámait is szeretnék a közönség elé tárni. Hm, ez nem lesz könnyű feladat, valahogy mindig valami vidám kerekedik ki a dologból, ha leülök szomorút írni… Nem tudom. Talán mégis van bennünk valami közös a Tekergőkkel?

Minden bizonnyal, Botkrisz, hiszen ha nem lenne, nem tudnád ilyen hitelesen megformálni őket és elvarázsolni minket általuk J Azt hiszem, tényleg kifogytam a kérdésekből, és igazán nehéz szívvel adlak át az olvasóknak L Jobbulást kívánok a műtéted miatt, s köszönöm, hogy ilyen lelkesen vállaltad az interjút, egy élmény volt J
Tehát az olvasói kérdések:

Elektronikus vagy hagyományos könyv híve vagy inkább?

Nagyon szeretem a hagyományos könyveket, az illatuk semmivel sem helyettesíthető. Ám sokan vannak, akiknek egyszerűbb, ha elektronikus formában van meg nekik egy- egy mű, mert jobban elérhető. Tapasztalatból tudom, hogy ha külföldre megy az ember, nem viheti magával az egész könyvtárát… Ilyenkor bizony jól jön az ebook-olvasó. De azt nem pártolom, hogy azért vegyek, mert XY is ilyet használ, és milyen menő. Ha szükségem van rá, újítsak be egy ilyen remek szerkentyűt, de egyébként igenis vegyem le a polcról a könyvet. A lapozás élménye nem adatik meg, ha masinákon olvasunk…

Milyen tantárgyat tanítanál a Roxfortban, ha választhatnál?

SVK-t, azt úgyis csak egy évig kellene… XD Nem, de tényleg, bármit szívesen tanítanék, de talán inkább Madam Cvikker helyét venném át a könyvtárban. Annyi sok könyv között biztos nem unatkoznék. A repülés óra se lenne rossz, bár ha valaki olyat produkálna, mint Neville az első órán, nem bírnám ki nevetés nélkül… Szóval én inkább együtt tanulnék a diákokkal, nem pedig nekik tanítanék.

Ha nyernél a lottón, mire költenéd a jutalmul kapott pénzt?

Nem is tudjátok, hányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy mi lenne, ha nyernék a lottón… De gondolom, mindenki. A szép az egészben, hogy soha nem lottóztam, és nem is fogok. De ha tényleg nyernék… nos, az biztos, hogy rengeteget utaznék. Nincs annál szebb érzés, amikor egy olyan idegen földre lép az ember, amit nem ismer. Aztán jönne az ajándékozás… hiszen vannak, akik jobban rászorulnak, mint én.

Ki a kedvenc férfi főhősöd, aki Álmaid Lovagját testesíti meg? (Lehet filmes, ill. könyves is)

Superman. XD A barátaim szerint gyógyíthatatlan Superman-mániában szenvedek, és ez lassan már kóros. XD Hm, de komolyan: minden egyes film és könyv során egy kicsit belezúgok a főhősökbe. Legyenek akár Mr Rochesterek vagy éppen Hugh Jackmanek. Még a legjelentéktelenebb hőst is imádom, ha van stílusa és valamiért kilóg a többi közül. És pont ezért sebezhetőek is, egyikük sem tökéletes. Igen, egy kicsit imádtam az Aranyeső Andrását, a Neveletlen hercegnő Michaeljét és az Armageddon Ben Affleckjét… (egyébként ő is HP rajongó, tudtátok? :D). Reménytelen eset vagyok.

Bele vagy-e zúgva valamelyik Tekergőbe?

A stílus, ami köré Rowling a világukat felépítette, nagyon megfogott. Mint emberek, megvannak a maguk hibái, és biztos vagyok benne, hogy a való életben kiállhatatlan egy bagázs lennének. Túl vakmerőek és nem számolnának a következményekkel… Nem, én nem csábulnék el, bár kétségkívül megvan a vonzerejük. Hiszen mindenki ismer egy Jamest, aki az iskola menő sráca, vagy mindenki ismer egy Remust, aki a könyveivel és a szótlanságával hódítja meg a lányokat… De mindenkinek az életében akadt egy Sirius Black, akinek a helyes arca sokak szívét sebezte meg… Igen, egy kicsit mindegyikükbe szerelmes vagyok. De ki nem!?

És köszönöm a lehetőséget, hogy megszólalhattam! Sosem hittem volna, hogy egyszer egy interjú alanya lehetek. Az elején rendesen meg is hatódtam (ha lett volna helyem, tuti, hogy az asztalon is táncoltam volna… :D).

Theodora S Carter