Agatha Leonard interjú

Még jóval azelőtt, hogy megkaptam volna a gratuláló e-mailt, mely szerint bekerültem az Írófigyelő riporter csapatába, elgondolkodtam azon, ki lehetne az első interjúalanyom. Igazából ezen nem volt nagyon mit töprengeni, természetesen ez a megtiszteltetés azt az embert illeti, aki nem is egy esetben a múzsám, tanácsadóm volt. Aki az elsők között hagyott kritikát minden egyes írásomnál, akit viccesen csak pótanyunak hívok, akire mindig számíthattam és számíthatok ma is: AGATHA LEONARD!

Szia, Al! Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen lelkesen vállaltad az interjút. Az első kérdésem vagy inkább kérésem az lenne belecsapva a lecsóba, hogy mutatkozz be pár szóval!

Szia! Én köszönöm szépen a felkérést. Magamról talán annyit írnék tömören, hogy egy harmincas éveit taposó, vidéki, dolgozó anyu vagyok. Gyermekkorom óta szenvedélyesen szeretek olvasni, és pár éve rájöttem, hogy írni is. Nincsenek komoly írói ambícióim, én gyakorlatilag csak a mindennapos frusztráltságom oldom a történeteimmel. Remélem, mások örömére legalább annyira, mint a sajátoméra.

Buzgó rajongóként elmondhatom, hogy nekünk is legalább akkora öröm! Azt elmesélnéd nekünk, hogyan kerültél a fanfictionok világába?

Ó, ezt mindig jó hallani. Fontos a visszajelzés. Nos, a gyermekeim szerették az első Harry Potter-filmeket, így óhatatlanul szépen sorban végignézte az egész család az összes részt. Aztán egy alkalommal olvasnivaló után nézelődtem a neten, és belebotlottam az összes kötetbe. Mivel addigra már csak az utolsó részt nem láttam, így gondoltam, egy próbát megér, nekifutok az utolsó résznek. Hát, teljesen magával ragadott, meg sem tudnám mondani, hányszor olvastam el egyhuzamban a köteteket. Egyszerűen nem volt elég belőle. Aztán egy oldalon hallottam egy remek továbbírásról, melynek azonnal nekikezdtem. Ez volt ParselmouthLion Nurmengard-trilógiája. Az oldalán nem volt befejezve, de egy link a Merengőre irányított az utolsó fejezetekért. És én ott ragadtam...

Na, igen, szerintem PL sokunknak nagy kedvence volt/van/lesz. Én viszont sajnos nem arra vagyok leszerződtetve, hogy ódákat zengjek róla, pedig, ha már témánál vagyunk... Na, de jöjjön az a kérdés, ami szerintem sokakat foglalkoztathat. Eddig csak az "ottragadásról", az olvasásról beszéltél, de hogyan kezdtél el írni? Mi volt az az esemény, ami erre a „pályára” vezetett?

És milyen igazad van, hogy ódákat akarnál zengeni a trilógiáról! Mert én sem mondhatok mást, minthogy én ennek a sorozatnak a hatására kezdtem írni. Egyszerűen lenyűgözött, hogy rajongók arra vetemednek, hogy megírják a számukra fontos/kedves, de az eredeti kötetekből kimaradt részeket, esetleg folytatást alkotnak a maguk elképzelései szerint. És milyen remekül csinálják! Már akkor, a kezdetek kezdetén is a canon történetek valahogy közelebb álltak hozzám. Szóval olvasgattam rengeteg fanficet, átrágtam magam számos kategórián, és egy idő után felsejlett bennem egy olyan vágy, hogy én rettenetesen szeretném újraolvasni egy az egyben az egyik eredeti könyvet teljesen egészében, de más szereplő szemszögéből. Én, kis naiv, azt hittem, hogy rengeteg ilyen regény között válogathatok majd. Hónapokig tartó kutakodás után a csalódottságom talán nagyobb volt, mint a naivitásom, olyannyira nagy, hogy leültem írni egy ilyen történetet én magam. Ez volna a Forgószél.

A Forgószél - mondhatjuk, hogy ez tett híressé, nem igaz? Bátran kijelenthetem, hogy sokan izgultuk végig Harry és Ginny kapcsolatát a te szemszögedből nézve. Ami romantikát hiányoltam Rowlingnál, azt tőled teljes mértékben megkaptam, úgy ám! Apropó, visszaolvastad már ezt az első regényedet? Ha igen, akkor változtatnál-e rajta valamit? Vagy előfordult-e olyan, hogy a történet folyamán kapott olvasói kritikák hatására csavartál egyet az eredeti elképzeléseden, s kicsit másképp írtad az aktuális fejezetet?

Az előbb említettem, hogy mielőtt nekiültem a Forgószélnek, azelőtt rengeteg kategóriában olvasgattam. Ez az időtöltés (amellett, hogy felejthetetlen kikapcsolódást és pótolhatatlan élményt szereztek nekem) arra is jó volt, hogy szinte észrevétlen mérhettem fel az olvasói igényeket. És mire vágyik a legtöbb olvasó? Hát romantikára canonban, romantikára non-canonban, romantikára novellában, romantikára regényben. Emellett az sem hátrány, ha bónuszként kapja a HP-könyvekből ismert karakterek személyiségét, ezeken kívül még néhány olyan jelenetre is vevők, amelyek majdhogynem beilleszthetőek az eredeti történet folyamába. Nos, ezt próbáltam megvalósítani a Forgószélben. Óriási szerencsém volt, mivel az olvasóim egy idő után rájöttek, hogy a főlapon jelzett rugalmasságom valódi, így elkezdtek beleszólni a történetvezetésembe. Ötleteltek velem, ellenőrizték az információkat, megmondták, szerintük mi fért bele, mi nem, mit szeretnének még. Egy idő után az volt az érzésem, hogy a Forgószél tulajdonképpen mindnyájunk közös története, hiszen gyakorlatilag minden kritikaírómnak számított a véleménye, mindenki beleszólhatott valamilyen formában. És én ezt hihetetlenül élveztem! Számomra olyan volt a Forgószelet írni és publikálni, mint egy nagy, közös, szórakoztató játék. Szép idők voltak. Töredelmesen bevallom, hogy még csak egyszer olvastam teljes egészében. Néhány hete futottam neki, ezzel töltöttem az egyik vasárnapom. Természetesen nem vagyok elégedett vele, számos helyen belenyúlnék, átírnám, kibővíteném, változtatnék rajta, kihagynám stb. Viszont nem tenném meg soha. A Forgószél olyan, amilyen, főleg a kezdeti fejezetek tétovák, bátortalanok, de ha végignézek a teljes történeten, akkor a sorok között ott van a nyilvánvaló fejlődés. Szerintem az olvasóim (főleg, akik írnak is) az élményen túl még valami olyasmi mondanivalóra is szert tehetnek a Forgószél kapcsán, hogy a kitartásuk igenis meghozhatja a maga gyümölcsét! Merjünk nagy dolgokat álmodni, aztán dolgozzunk meg értük keményen! És nekem ez fontos. Mármint a mondanivaló. *nevet*

Ha saját magamra gondolok, akkor tényleg igazad van abban, hogy a Forgószélből hihetetlen sok erőt lehet meríteni. A friss fejezetek sokszor fel tudtak dobni, ha rossz kedvem volt.

Azt írod, hogy a Forgószelet kvázi együtt írtad a rajongókkal, de felmerült bennem a kérdés, hogy te, mint író elmondtad-e valakinek az ötleteidet, kétségeidet a történet kapcsán? Volt-e olyan személy, akinek lelkesen mesélted a gondolatokat, amik épp' csak megfogalmazódtak benned, vagy inkább magadban rágtad át ezeket az írói dolgokat?

Ezeken a fázisokon, amiket említettél, mindig végigmegyek. Először magamban rágtam át a Forgószél fejezeteit (ezt a regényt említhetem csak, mivel ez az egy van eddig befejezve), de a novelláim cselekményét is először magamban rágom át. Ebbe az egybe senkinek sincs beleszólása. Aztán traktálok vele bárkit a környezetemben, ha kéri, ha nem... Nem mindig vagyok népszerű a mugli életemben. *nevet* Az olvasóimmal viszont sejtelmes vagyok, csak homályosan utalgatok egy-egy készülő fejezetre, vagy novellára. Szeretek megbotránkoztatni, felháborítani, szeretem az olvasóim meglepetését, ha végül nem feltétlenül azt kapják, amit vártak.

Kit, vagy mit tartasz a múzsádnak? Mi ihlet meg? Kép vagy zene, esetleg valami más? Szoktál az életedből példát venni, egy-egy karaktertulajdonságot lemásolni?

Ó, hát persze! Viszonylag ritkán hallgatok zenét, de írás közben gyakran nyúlok ihletért egy-egy előadóhoz, dalhoz. A Forgószél kviddicsdöntőjének írásakor például Shakira WakaWaka c. videója hozta meg a hangulatot. Az életből vett példák pedig... Gyakorlatilag nem írok olyasmiről, ami nem történt meg velem, vagy valakivel a környezetemből. Karaktereket is másolok az ismertségi körömből, nem is keveset. Így könnyű, igaz? *nevet*

Nem tudom, szerintem akit már alapvetően írásra vitt a lélek, az nagy fába vágta a fejszéjét. Mi vagyunk a legfurább figurák! *ő is nevet* És egyébként melyik általad teremtett/feltámasztott karaktert érzed legjobban sikerültnek?

Ó, és még meg kell említenem ihletforrásként az olvasóimat. Van olyan novellám, amit például az egyik kritikaíróm egyetlen mondata ihletett. De te is tudnál mesélni ilyen novellámról, kedves Theodora. *nevet*

Bizony. (Szerzői megjegyzés: Agatha egyszer felajánlotta, hogy ír egy egypercest bármelyik párról a HP-ból egy bizonyos dreamcast verseny dobogósainak. Az egyik nyertes én voltam, én pedig egy Alice/Frank egypercest szerettem volna a tollából olvasni. Alt annyira elkapta az ihlet, hogy írt egy négyezer szavas történetet *meghatott mosoly* Aki nem olvasta, annak uzsgyi! Egy kicsivel több szeretet a címe.)

Természetesen Ginny karakterét tartom leginkább a legjobbnak. De ki vagyok békülve a Malfoyokkal, Voldemorttal és Lunával is. Számomra is meglepő, mennyire szeretek a negatív karakterek bőrébe bújni.

Pedig te aztán nem vagy egy gonosz típus. Aki nem tudja, annak elmondanám, hogy Al a hugrabugosok gyöngye *kacag* Tényleg, ha már szóba került a Roxfort! Mit gondolsz te inkább a büntetőmunkások vagy a prefektusok számát gyarapítanád?

Szerintem egyiket sem. Én lennék mondjuk: Hannah Abbott. Csendes figura vagyok, kifejezetten nem szeretek a középpontban lenni, folyton nyüzsögni egy közösségben. De ha szükségét érzem, akkor felvállalok központi szerepeket.

Mint például az adminság. Ugye erre gondolsz? Mesélnél nekünk egy kicsit róla, milyen az admini munka? Biztosan már százan feltették neked a kérdést, de nézd el, nekünk nem nagyon van rálátásunk ezekre a dolgokra, így nagyon érdekel bennünket ez a  téma…

Csak admin nénik vannak, és moderátor bácsi... Nem, még nem kérdezett senki a részletekről, nem is nagyon szoktam beszélni róla, esetleg csak olyannak, akinek dunsztja sincs róla, mi fán terem a Merengő. A családom és a munkatársaim például milliószor bámulták már az admini felületet... Az admini munka egyébként nagyon érdekes. Változatos, izgalmas és felelősségteljes vállalkozás működtetni az oldalt és összetartani egy ekkora közösséget.

Szerintem ezt kétségek nélkül elhisszük neked! Csak tudnánk, hogy csináljátok! Mármint, biztos rengeteg energia kell hozzá, meg nyilván egyfajta kedv is, és kötelességtudat... idő. Nem lehet egyszerű beosztani ezeket a dolgokat még a mugli életed mellett is. Nagy fordulat volt az életedben, mikor felkértek?

Így van, mindezek nagyon-nagyok szükségeltetnek hozzá. Éppen a napokban lesz egy éve, hogy felkértek rá, és én csak azt mondhatom, hogy mélyen tisztelem azokat az admintársaimat, akik évek óta töretlen lendülettel képesek csinálni. Csodálom őket azért, amit létrehoztak. Természetesen hatalmas fordulat volt az életemben, tartottam is attól rendesen, hogy hogyan tudom majd beilleszteni a szabadidőmbe, de végül is megoldottam, mert vonzott a poszt. Tulajdonképpen addig a pillanatig nem voltak ilyen jellegű ambícióim, úgy ért engem a felkérés, mint derült égből a villámcsapás, mégis egyből tudtam, hogy ki szeretném próbálni magam. Kihívás volt a számomra.

És nem bántad meg és jó vezető vagy. A HP-ből kit tartasz mondjuk adminságra méltónak? *mosolyog* Engem például nagyon érdekelne, hogy Hermione az lenne-e, ugyanis roppant régóta szeretném az ő karaktere kapcsán, ha kifejtenéd, mit gondolsz a MAJOM-ról?

Ó, hát köszönöm a dicséretet, bár szerintem te elfogult vagy. A HP-ből adminságra méltónak? Hm... Lunát szívesen látnám magunk között. *nevet* Hermione túlontúl szőrszálhasogató, küldené szép számmal az elutasítókat, viszont megvan benne a képesség arra, hogy a tudásával másokat segítsen. Lehet, hogy megfelelne. A MAJOM egy gyerekes lelkesedés, egyébként sokan esnek ebbe a hibába a mugli életben is, ha eszmékről van szó. Szép és helytálló célok vannak mögötte, csak éppen Hermione nem látta a fától az erdőt: a házimanók természetétől idegen a szabadság utáni vágy. Ezen a tényen elegánsan átlépett a nagy lelkesedése közepette.

Nos, nekem úgy tűnik, remekül összefogtad a főbb női karaktereket (Ginny most kimaradt ebből a körből, de majd még olvashatunk róla egy bővebb véleményt) mint az adminok lelkes munkatársai *vigyorog* S számomra egyből kitűnik, hogy Luna a kedvenc. Ez mondjuk még nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen gondoljunk csak az Árulókra; biztosan nem fogtál volna bele, ha nem imádnád annyira „Lüke Lovegood”-ot, mint Rowling. Miért szereted őt különösképp, miként pattant ki a fejedből, hogy ő lesz az Árulók egyik kulcsfontosságú figurája?

Van olyan, aki nem szereti a bolond-bölcs lányt? Én Lunát jó emberismerőnek, jó megfigyelőnek és hihetetlenül bölcsnek tartom. Olyannak, aki nem rohanhat fejjel a falnak, mint egy griffendéles, mert hollóhátas lévén, előre látja a tettei következményét. Ezt a felvetésemet izgalmasnak találtam abból a szempontból, hogy így miként egyezhetett ki két forrófejű griffendélessel a DS élén. Aztán egy könyvből kaptam egy ötletet, miszerint a Neville, Ginny és Luna vezette DS-ben felvetődik egy olyan gyanú, hogy valaki áruló közülük, ugyanis Piton majdnem minden megmozdulásukról előre tud. Ez megragadta a fantáziám. Mi van akkor, ha pont Luna... És miért tenné? Ezt a vonalat követem az Árulókban.

Játszunk el a gondolattal, hogy betöltjük a bűvös tizenegyedik születésnapunkat (újból) és megkapjuk bagolypostán a levelet, hogy felvettek a Roxfortba. Te mit tennél ilyen helyzetben? Roxforti órák közül melyik lenne a kedvenc és miért?

Nem tudok eljátszani a gondolattal, túl reális vagyok hozzá. Bájitaltanhoz nem vagyok elég precíz. Bűbájtan, átváltoztatástan: túl szórakozott vagyok, ügyetlenkednék a pálcával. Számmisztika, jóslástan, rúnatan és minden egyéb más: magolni kéne, azt meg utálom. Repüléstan: inkább hagyjuk a sportokat. Marad a mágiatöri. Ezt valószínűleg szeretném, ha nem Binns darálná... *nevet*

Mit gondolsz arról, hogy Binns az örökkévalóságig fog tanítani? Valaki megunja majd egyszer és lesz más mágiatöri tanár?

Engem ugyan fikarcnyit sem érdekelne, ki tanít! (Sosem jöttem ki a tanáraimmal, egyet sem tudnék mondani, akit kedveltem. Nem voltam problémás gyerek! Csak nem tudtam eléggé hízelegni... )

És ha már a kezdetet említettük, akkor a véget is vegyük számba. Ha kijártad a varázslóiskolát, melyik pályán tudnád elképzelni magad a felnőtt életben? Szükséged lenne Bimba professzor tanácsaira vagy ötödévesen már tudnád, mit akarsz?

Szükségem lenne Bimba professzor tanácsaira, aki azt mondaná, hogy aknázzam ki az empátiás készségemet, és válasszak valamit a gyógyítói pályán. *nevet*

Utolsó kérdésem az lenne, s utána ígérem, már tényleg átadlak az olvasóknak, hogy van-e olyan kérdés, amit vártál, de nem tettem fel, pedig mindenképpen szerettél volna egy jó hosszú, kifejtős választ adni? *nevet*

Öhm... Talán az kimaradt, hogy milyen magas vagyok. *ő is nevet* Egyébként úgy vélem, mindenről sikerült beszélnem, mivel nagyon jó kérdéseket hoztál, és az olvasóknak is sikerült olyasmiről érdeklődniük, amire szívesen válaszoltam. Most már csak azon tűnődöm, hogy kinek lesz cérnája mindezt végigolvasni. Köszönöm szépen az interjút, Theodora! Remélem, téged legalább annyira szórakoztatott ez a kérdezz-felelek, mint engem.

Olvasói kérdések:
Te sok Harry+Ginny történetet írsz. Mit látsz ebben a párosban, szerinted miért illenek össze? Hogyan próbálnád meggyőzni azokat, akik nem tartják őket összeillőnek, vagy egyszerűen csak nem kedvelik ezt a párosítást?

Ó, ez egy nagyon remek olvasói kérdés! Nos, nem vonzódtam különösen ehhez a pároshoz a kötetekben, nem is nagyon lehetett, hiszen alig-alig láttunk tőlük valamit. Ezt a párost tehát ugyanúgy szabadon fel lehet építeni, mint mondjuk egy Snangert (egyébként ez a másik kedvenc párosításom). Én sosem kedveltem a szappanopera stílusú romantikát, ahol a gazdag, szívdöglesztő és ellenállhatatlan pasi jön, lát és győz, s a nőszemélynek már nincs is más dolga, mint ájultam szédülni az erős karjaiba. Harry és Ginny párosában tehát valószínűleg a reálisabb romantika lehetőségét láttam, így ösztönből választottam őket. Hiszen ennek a két fiatalnak nincs más a tarsolyában, csak az egymás iránti érzéseik és a megoldásra váró problémáik. Harryt mindig kedveltem, mert egy csodálatos, különleges ember, viszont ettől még a szerelemben ugyanolyan esendő, mint bárki más, az én Ginnym jelleme pedig jelentősen eltér más történetek finomabb, "gyengébb" női karaktereitől (de szerintem Rowlingnál is, tudnám ezt részletezni). Nálam Ginny (egyébként nem csak ő, hanem minden más női karakterem is) messzemenőkig önérzetes, céltudatos, az átlagnál "keményebb" női jellem, ugyanakkor végtelenül érző szívű és nőies. Egy olyan nő, aki egyenrangú partnere lehet bármiben bármelyik férfinek. Még egy Harry Potternek is. Szerintem a mai lányoknak/fiatal nőknek igenis szükségük lehet egy ilyen erősebb jellemű példaképre ahhoz, hogy küzdeni tudjanak és végül megtalálhassák a boldogságot.

Folytatod-e majd az "Árulók" című ficet? És ha igen, mikor?

Töredelmesen bevallom, hogy mostanában hagytam kicsit elfordulni a figyelmemet a HP-től (hiszen szinte csak ebben gondolkodtam három évig!). Így sajnos nem tudom olyan szenvedéllyel folytatni az Árulókat, ahogyan én azt szeretném, és ahogyan az olvasóim várják tőlem. Viszont még mindig nem adtam fel a reményt...

Theodora S Carter