Clarey interjú

Kedves Mágusok és Muglik!

Nagy örömömre szolgál eme alanyt bemutatni!

(Mintha nem lenne elég ismert,

S nem halmozott volna sikerre sikert.)

Jogosan gondolhatnátok: Hiszen ismerjük őt jól,

Nem érdekel, a Teszlek Süveg mit papol.

De sok eddig ismeretlen rejtély

Lengi körbe Clareyt J

Miért ő a kritikusok gyöngye,

s mi az ő igazi története?

Nyomban választ kaptok,

ha a TOVÁBB gombra kattintotok!

Mint mindig, az első kérésem az lenne, kérlek szépen mutatkozz be nekünk!

Helló, sziasztok, üdv és hahó! Clarey a becses nickem, ami abszolút nem tükröz engem, de ezzel kezdtem anno írogatni, és már nem szeretném megváltoztatni. Túl vagyok a húszon, kis hazánk fővárosában éldegélek, és egyelőre aktívan hétköznaplopok. Van egy macskám, aki szórakoztat a mindennapjaimon, és van ~50 pár cipőm, amikért fanatikusan rajongok. Jaj, és klinikai eset vagyok sorozatfüggésben! :3 Amúgy pedig papírforma vízöntő vagyok, az összes előnyével és hátrányával a csillagjegynek. Kedvenceimet nem sorolom a különböző kategóriákból, mindenevő vagyok könyv, zene, film, színház és akármi területén is.

Honnan ered a neved? Van-e valami különleges története?

Nem túl különleges, de történet – fogalmazzunk így. Anno (2004/5 környéke) volt valami olyan honlap, ahol ruhákat lehetett tervezni modellekre, hetente más és más témára, és én oda regisztráltam így. Voltak előre megrajzolt csajszik, akik közül lehetett választani, és az egyik ezen a néven futott, aztán rá esett a választásom. Később pedig a Merin is így kezdtem publikálni, amit nem mondom, hogy bánok, de jobban örülnék valami testhezállóbbnak. Megváltoztatni nem szeretném, mert hozzám nőtt, a részem lett, és nem lenne értelme holnaptól – teszem azt – Sapphire-ként aktívkodni, pedig tetszene ez a név... Nagyon. Talán majd akkor, ha szabad lesz még (mert az!), és hosszabb PD-re adom a fejem. :)

Hogyan kezdtél el írni? Mi volt az az esemény, ami erre a „pályára” vezetett?

Nos, ez minden volt, csak egy egyszerű kérdés nem. És a válasz nagyon meglepő lesz: fogalmam sincs. Az első, amire emlékszem, hogy célirányosan szórakoz(tat)ásból született egy hatodikos koromban írt novella, amit az egyik akkori barátnőmnek készítettem (egy szörfös fiú és Mary Sue románcát taglaló párperces). Utána viszont...? Hajaj, egy jó darabig csak fogalmazásokra tudok visszaemlékezni, amiket írtam irodalomórára, aztán egyszer csak be lettem mutatva a Merengőnek, és elkezdtem fanficeket írni. Szerencsére azok már nincsenek fent, sőt, szívem szerint azt a gépet, amin azok születtek, elásnám a földbe, és ráültetnék egy fát, hogy ne is kísértsenek... Utána következett egy újabb szünet, megint éltem az életem, aktívan kamaszodtam, majd újra visszahúzott a szívem a Merihez, és azóta többé-kevésbé aktívan firkálok. Ettől függetlenül egyáltalán nem veszem magam komolyan az írással kapcsolatban, leginkább olyat írok, amin nem kell gondolkozni, és egy az egyben kipattan a fejemből – nem szeretek ülni az üres dokumentum fölött, és kiimádkozni a mondatokat magamból. Ha valami éppen nem jön magától, meg sem próbálom elővenni, mert tudom, hogy apró digitális cafatokra tépném három nap múlva. Emiatt viszont tele vagyok jegyzetekkel, fecnikkel, teleírt blokkokkal és számlákkal, mert ha valami ötlet megszületik, le kell körmölnöm nyomban... Azonban nem ez volt a kérdés.

Van-e olyan fic ami nagyon mély benyomást tett rád? Amire mondjuk még napok múltával is vissza-visszagondoltál, s nem hagyott nyugtot neked...

Na, ez a nekem való kérdés... Le kell szögezni, hogy „hiperszenzitív” vagyok, lépten-nyomon elsírom magam valamin, ezért a ficek nagyon meg tudnak érinteni. Első, ami beugrott, az Tipca Fehér című novellája, amit már két hónapja elolvastam legalább, de még mindig nem tudtam hozzá kritikát írni, mert nem tudom magamban hová tenni. Ilyenek még woolfe kihíváson született művei, a Csak azért, mert kívánlak (Shiva-Lingam) és az Egy őrült lélek máglyákat keres (Weasley Kihi), mindkettőről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Illetve szintén friss élmény mellons Elveszett valóságja, ez is a Weasleyre született, és igen hatásos. És van még egy kihívásos mű, a Bloody Cissy, ami Anne Elliot és Valiere Malfoy közös alkotása, a Csuklya és Álarc kihívás egyik gyöngyszeme. Ettől függetlenül szinte az összes fic, amit olvastam gondolkodóba ejt, és napokig tudok rágódni egy-egy történeten, színvonalától függően, mert érdekel, hogy vajon mi motiválta az írót, hogy ilyen helyzetet teremtsen a karaktereinek. Szóval most tekintsünk el tőle, hogy elkezdem felsorolni az összeset, mert tényleg, oldalakat tudnék teleírni a listával.

Kétségkívül ez egy nehéz kérdés következik, de muszáj feltennem, mert igazán kíváncsi természettel áldott meg Merlin: Melyik művedre vagy a legbüszkébb?

Aktuális kérdés, nagyon betaláltál vele! Pár nappal ezelőttig az lett volna a válaszom erre, hogy nincs ilyen, mert minden írásomban van valami olyan elem, amit különösen szeretek, büszke vagyok rá, de teljes egészében egyikre sem vagyok az, mert inkább a hibáikat látom jobban. Viszont most a Kívánság Üst alatt leptem meg magamat is, és bizton merem állítani, hogy erre büszke vagyok. Egy éjszaka alatt sikerült megírnom az egyik póttörténetet úgy, hogy még sose alkottam publikált, original PD írást – erre akkor jöttem rá, amikor belekezdtem. A novella Tigi kívánsága alapján készült, és a Femme fatale címet kapta, sőt, a kritikák alapján nem is lett olyan csapnivaló. Nagyon kalandosak a megalkotásának a körülményei, mert délelőtt kaptam meg a kívánságot, majd édesanyám szólt, hogy akkor most segítsek neki ebben-abban, így este tíz körül már vissza is keveredtem a géphez. Szerencsére egész nap tudtam rajta agyalni, jegyzetelgetni, így az alapja már megvolt, csak gépelni kellett. Reggel fél hétkor írtam le a „vége” szócskát, majd aludtam egy keveset, ébredés után pofozgattam rajta itt-ott, ráadásul Lilyana vállalta, hogy s.o.s lebétázza nekem (emiatt örökre hálás leszek neki), és fél egykor már el is küldtem Lunának. A legfurcsább, hogy imádtam írni, pedig megküzdöttem vele, mert trükkös korszak volt a francia forradalom előtt, szemfülesnek kellett lenni a történelmi adatokkal – Wikipedia (és heloise!) hű társam volt az írási folyamatban. Összegezve (minden szerénység nélkül) merem állítani, hogy jelen pillanatban erre büszke vagyok, persze lehet, hogy fél év múlva visszaolvasva kitépem a hajam.

Van-e olyan történeted, amit ma már visszagondolva másképp írnál meg?

Van bizony, méghozzá a Longbottom-akta, és tervbe is van véve, hogy javítva lesz. Kifejezetten kezdő koromban írtam, és ez igencsak meglátszik, nem kellett volna ilyen nehéz és sötét témával indítani. Vannak ötleteim, amiket szeretnék majd beleszőni, mert így elég hiányos. Nagyon sok építő kritikát kaptam hozzá, amiket szintén bele szeretnék dolgozni... Csak sajnos nem tudok hozzányúlni, egyelőre még ellenérzésem van a novellával kapcsolatban, képtelennek érzem magam, hogy ráhangolódjak a tartalmára. Pedig ez így nem maradhat, muszáj lesz valahogy a korrigálásra adni a fejemet, de erőltetni sem akarom. Eléggé nagy dilemma, hogy mit csináljak vele...

Zaklatsz valakit az ötleteiddel, vagy inkább magadban rágod át ezeket az írói dolgokat?

A „zaklatok” a legtökéletesebb kifejezés erre, mert igen, rendszeresen rágom valaki fülét, hogy éppen milyen ötletem van/volt, és azt éppen miért nem kezdem el megírni. Még az ötletelés szakaszában ki szoktam kérni mások véleményét, szükségem van a visszajelzésre, mert rettentően bizonytalan vagyok az írással kapcsolatban, pedig általában magabiztosnak mondhatom magam (az élet egyéb területein). Van, hogy kifejezésekre kérdezek rá, vagy csak bekezdésekre, hogy az úgy használható-e, és bétázásra/előolvasásra is erőszakosan mások orra alá dugom. (Szerintem erőszakosan...) Volt olyan, hogy egy (szinte) lényegtelen elemét a történetnek elküldtem négy, egymástól független embernek véleményezésre, és utána összevettem a válaszaikat, majd úgy alakítottam azt a pár sort. Úgyhogy igen, valóban zaklatom a környezetem az ötleteimmel, és várom tőlük a (lehetőleg pozitív) reakciókat.

Játszunk el a gondolattal, hogy tizenegy évesek vagyunk és megkapjuk bagolypostán a levelet, hogy felvettek a Roxfortba. Te mit tennél?

Húha, őszintén szólva a 10-12 éves kor körüli gyerekekből kiindulva unottan félredobnám, mert abban a korban ciki bárminek is örülni, de mostani fejjel, ha kapnék egy ilyet, és megmondhatnám a 11 éves önmagamnak, hogyan reagáljon, akkor biztos sikítoznék örömömben. Azonnal indulni akarnék az Abszol útra, és beszerezni a szükséges eszközöket, ruhákat, kellékeket. Nyomban el akarnék menni valami Varázslénykertbe, ahol megnézném az unikornisokat, hippogriffeket, meg mindenféle állatot. Aztán letáboroznék az állomáson, és ott várnám a vonat indulását.

Mit gondolsz, inkább büntetőmunkákra járnál, vagy prefektus lennél?

Jaj, én biztos nem lennék prefektus, képtelen vagyok korlátok között létezni, utálom, ha megpróbálnak „megrendszabályozni”, kifejezetten rosszul érzem magam, ha utasításokat osztogatnak nekem, a szabályok betartatására pedig képtelen vagyok, túl engedékeny a természetem. Büntetőmunka... na, az már valószínűbb. Leginkább feleselésért, pimaszkodásért, mert tényleg nem tudom befogni a számat, akkor sem, ha nagyon kéne. :x

Melyik az a rowlingi ötlet, amelyet szívesen megvalósítanál a való életben? (roxforti házak, gyógynövénytan, esetleg hoppanálás)

Hoppanálás mindenképp, mert gyűlölöm a tömegközlekedést, a taxi drága, de az emberek élete még jobban, szóval nem célszerű engem a kormány mögé ültetni. ^^ Nagyon örülnék, ha animágus lehetnék, mert akkor néha macskává változhatnék, és csinálhatnám a cicás dolgokat. Hmmm... Mi is van még, amit szeretek? Ó, a Mézesfalás termékei, azokat megkóstolnám, pedig nem vagyok édesszájú, meg mindenképp szeretnék egy purlicerpennát, sőt! Egy purlicerbillentyűzetet, és akkor sokkal könnyebb lenne az írás is. Na jó... Még egy láthatatlanná tévő köpenyt sem utasítanék vissza, ígérem, semmi illegálisra nem használnám. :) És végül, hogy melyik rowlingi ötletet valósítanám meg a legszívesebben? :D Vitathatatlanul Bill Weasleyt... ;)

Ki az, akinek a véleményére legjobban adsz?

Hűha, ez egy hosszú lista lenne, és nem szeretnék kihagyni belőle senkit, szóval most felsorolom öt bástyámat, akik nélkül nem tudnék jelenleg létezni írás terén, szerintem. (És most nem nemecsekernőkként szerepelnek, hanem próbálok nick-hű maradni!) Elsőként, elsősorban és tényleg, külön kiemelve kykyke az, akit itt meg kell említenem, rengeteget köszönhetek Neki. Ő a fő bétám, előolvasóm, őszinte kritikusom és konkrétan a mentorom. Nem tudom eléggé meghálálni, amit értem tett. :) <3 Ezután mindenképp megemlíteném DoroThyát, aki most ugyan kis pihenőt tart, de ettől függetlenül mindig izgatottan vártam/várom a kritikáit, mert nagyon szeretek a kedvében járni azokkal, amiket írok. A sok biztatás, kedves szó, építő vélemény, amit tőle kaptam, elképesztő hatással volt az önbizalmamra, nagyon sokat segített nekem abban, hogy elkezdtem aktívan publikálni merni. (Jézusom, helyes így ez a mondat!? Ha nagyon magyartalan, kérlek, steril pengével vegyétek a fejem!) Nem elhanyagolhatóak shanon widow belém feccölt órái sem, mert segített ráébreszteni igen sok dologra, és hát... Keresem azokat az (nem dramione :P) írásokat, ahol pozitív véleményére bukkanhatok. Illetve viszonylag friss barátságok, de pillanatok alatt váltak a mindennapjaim részévé: heloise és amphetamin, rendszeresen zaklatom őket a kínjaimmal, ötleteimmel, véleményeztetek velük bekezdéseket, sorokat, szókapcsolatokat. Ösztönzően hatnak nagyon, mert az ismeretség óta négy ficet is írtam, ami pedig elég meglepő részemről, mert hónapokig képes vagyok arra, hogy meg se nyissam a szövegszerkesztőt. ^^" Rajtuk kívül még igen sokak véleményét meghatározónak és fontosnak tartom, de mindenkit felsorolni nagyon hosszú lenne, remélem, nem sértődik meg senki, pláne, mivel minden témában (shipben, karakterben, műfajban, fandomban) más és más az, akit „szakértőnek” tartok.

Elmesélnéd nekünk, hogyan találod ki az alaptörténetet egy-egy fanficedhez? Van valami köze a saját életedhez? Szoktál-e onnan példát venni?

Beugrik. Tényleg nem agyalok rajta, hogy mit kéne írni, egyszer csak kipattan a fejemből, mint Pallas Athéné Zeuszéból – *Clarey, sokkal szerényebben!* :D Leginkább címek jutnak eszembe, hogy „Ó, az egész jó lenne valaminek!” – aztán pedig ez automatikusan vonja maga után az irományt is. Vergődni (a szó lexikoni értelmében) tudok, ha előbb írom meg a sztorit, és utána kell címet adni neki, az nem megy. Nem igazán dolgozom az életem alapján, szeretem elhatárolni a kettőt, mivel nem hiszem, hogy örülnének az ismerőseim, ha kiteregetném a szennyest vagy a mosott ruhát. Illetve van egy drabble-m arról, hogy vettem egy axolotlot, de el is kiabáltam, mert szegény elúszkált az Örök Akváriumokba alig egy hónapra rá... Szóval még csak nem is jó előjel. (Ó, olyan viszont volt, hogy megírtam valamit ficben, és rá pár napra sikerült előidézni a szituációt, majdnem betűre pontosan. :D)

Írás közben csak te létezel meg a billentyűzet, vagy azért mást is beengedsz a tudatodba, pl. zenét?

Zenét mindig hallgatok, nem csak írás közben. Ez olyan, mint a lélegzés, szükségem van egy alapzajra, ha alszom, akkor is megy valami. Persze írás közben igyekszem a történet hangulatához passzoló számokat választani, mert könnyen el tudnak vinni más irányba a különböző dallamok. Ettől függetlenül nem gyakori, hogy célirányosan ajánlok egy-egy számot a ficjeimhez, mert ritka, hogy direktbe valami alapján írom. Olyan még nem volt, hogy zene alapján ugrott be sztori, de ha megvan az alaphangulat, amivel dolgozni szeretnék, akkor pillanatok alatt megtalálom hozzá a megfelelőt, ami segít az történetvezetésben. Ilyenkor gyakran szeretek filmzenéket hallgatni – viszont teljesen elvonatkoztatok a film tartalmától. Leginkább azokat szeretem, amiknek nincs szövege, mert a szöveg meg tud zavarni. (Bétázáshoz, moderáláshoz például csak chillstepet hallgatok.) Illetve beszélgetek is közben másokkal, akár valami online felületen, telefon, SMS – szóval nincs olyan, hogy kizárok mindent, úgy nem is menne. Szükségem van a folyamatos megerősítésre és visszajelzésre, emellett pedig nagyon extrovertált vagyok, állandóan csevegnem kell valakivel. :P Illetve mindig nyitva van a Google, és keresgélek, kutakodok, hogy amit éppen írok, az hogy helyes (tartalmilag). Imádok rákeresni nüansznyi részletekre, történelmileg, gasztronómiailag, farmakológiailag, földrajzilag, anatómiailag... Az információéhségem csillapíthatatlan, kifejezetten szeretem, ha az apróságok terén tájékozott vagyok – csak sajnos vakon hiszek az internetnek. Emiatt becsúszhat tévedés. :(

Nagyon sokan találkoztunk már a neveddel egy-egy történetünk alatt, amit azt hiszem, most mindenki nevében nagyon megköszönök neked, mert azért tényleg nem semmi, hogy ennyi kritikát írsz nekünk. A következő kérdéseim ehhez kapcsolódnának: ha valahol otthagyod a neved, akkor utána visszanézel-e, hogy mit válaszolt a szerző?

Nos, először is köszönöm szépen a kedves szavakat, igyekszem újra nyeregbe ülni, mert az utóbbi időben nagyon elmaradozott a véleményezés más teendőim miatt. De ami késik, nem múlik... ;) A kérdésre válaszolva: igen, mindig megnézem, mert fontosnak tartom a visszajelzést – régebben próbáltam minden kritikára egy napon belül válaszolni én is, most nagyon le vagyok maradva, ég is az arcom miatta. Szeretem a válaszokat olvasni, mert ha pozitív kritikát írok a szerzőnek, nekem is jó érzés, hogy egy mosolygós reakciót kapok rá vissza, ha negatívat (de építőt!), akkor pedig örülök neki, ha sikerült valamiben segítenem. Tudom, hogy tudok szőrszálhasogató is lenni, de azért ezt az énemet sikerül inkább kihívásokon elővenni. Őszintén szólva örülnék, ha ott is gyakrabban felelnének a szerzők, mert a kritériumok nagyon jó vázat adnak a kritikára, ráadásul a névtelenség miatt egy teljesen objektív véleményt kapnak.

Azután kezdtél el kritikákat írni, hogy magad is írni kezdtél, s rájöttél, mennyire számít valójában egy írónak a visszajelzés?

Akkor kezdtem kritizálni, amikor nem volt ihletésem írni, úgy éreztem, hogy nem tudok érdemben új akármivel előrukkolni, és elindultam az „aki nem tudja, tanítja” úton. Aztán nagyon megszerettem, mert sok írót „megismertem”, tényleg volt értelme. (Plusz cserébe én is kaptam kritikát... :P) És valóban számít a visszajelzés, de úgy kell hozzáállni, hogy a kritikaíróknak is maximum csak véleményük van, igazuk nincs. És ezt nem csak a negatív kritikára mondom, hanem a pozitívra is... Ha valakinek tetszik a saját írása, elégedett vele, akkor nem szabad, hogy kedvét szegje egy-egy keményebb vélemény, felkapni a vizet pedig pláne nem érdemes. Nem a kritikáért kell írni, hanem szórakozásból, az csak extra, ha érkezik vélemény is. Bár piszkosul jó érzés, amikor meglátja az ember, hogy (1). ;)

Hogy bátorítanád azokat a szárnypróbálgatókat, akik nem igazán kapnak kritikát, s emiatt szomorúak?

Túl bátorító nem leszek, mert nem tudok különösképpen lelkesítő dolgokat mondani. Ne szomorkodjanak, nem csak ők nem kapnak kritikát, azok sem, akik már tapasztaltabbak. Mindig van egy-két sztori, ami az éppen aktuális trendet alkotja, ami népszerű, sok véleményt kap, de nem biztos, hogy jobb, mint egy-egy hanyagoltabb iromány – persze valami oka csak van, hogy fbefutott. ;) Türelmesnek és aktívnak kell lenni, én is szívesebben írok olyannak kritikát, akinek többször találkozom a nevével, és nem csak mondjuk olyan viszonylatban, hogy kritikát kér, hanem kiveszi a részét a közösségből, esetleg ő maga is aktívan véleményez. Kitartóan és sokat kell írni, egy-egy negatív kritika nem jelenti a világ végét sem, főleg, ha az építő jellegű is – nem véletlenül írják azt az véleményezők, amit írnak, érdemes megfontolni (pláne, ha többen is megjegyzik ugyanazt!). (Persze itt most nem a trollkodásról beszélek, hanem az érdemi hozzászólásokról.) És ezt azért mondom, mert bizony elveszi a kritikaíró kedvét az, ha tudja, hogy milyen fogadtatásra számíthat, ha ne adj Isten megírja a történet hibáit. Sértődés, kioktatás, esetleg a barátok riasztása, akik bevédik... Erről viszont van egy, az enyémnél sokkal kifejezőbb vélemény, de 110% egyetértek vele, néhol kicsit keményebb szavakkal van megfogalmazva, azonban jogos: Midnights Prophet elmélkedése a kritikaírásról, számomra szentírás. (http://mprophet.livejournal.com/3704.html) Illetve el kell fogadni ezt a szomorú tényt: az olvasók nem írnak kritikát. Na puff. Persze, egy ideális világban mindenki hagyna véleményt az összes általa olvasott sztori alatt, de nem vagyok benne biztos, hogy ettől mindenki boldog lenne. Mert akkor megnőne a negatív vélemények száma is, és akkor amiatt lehetne sopánkodni. Ha valaki nem kap kritikát, az nem azt jelenti, hogy rossz, amit csinál, egyszerűen nincs meg hozzá az a célközönség, aki ráadásul veszi a fáradságot is arra, hogy bepötyögjön egy rövid hozzászólást. Szerintem célszerű összeismerkedni egymással, kölcsönösen véleményezni egymás írásait, de nem elszállni, és agyondicsérni, abban bízva, hogy akkor cserébe is olyan kritika jön, hanem kedvesen, de őszintén elmondani a meglátásokat a másiknak. A Meri (pl!) erre kifejezetten alkalmas hely, hiszen egy helyre gyűjti a hasonló gondolkodású, beállítottságú szerzőket, nem kell egy bloggal küzdeni, amit alig olvasnak. Persze ehhez nem árt kommunikálni, de ez meg már megint más lapra tartozik...

Mi volt a legnagyobb elismerés, amit életedben kaptál? Lehet ez valamilyen fanfic világ miatt kapott díj (esetleg kritikai, mert abból van egy pár), vagy akár a mugli életedből is...

Ez érdekes válasz lesz. :D Még tanuló koromban viszonylag sok versenyen indultam, és azzal begyűjtöttem pár díjat, oklevelet, illetve ugye van pár kritikaírásért is kapott emlékbannerem, de őszintén bevallom, hogy nekem ezek amellett, hogy természetesen kimondhatatlanul jólesnek, nem a legnagyobbak közé sorolandóak. Másnap apróságoknak tűnhetnek azok, amiket én igazán fontosnak tartok, mint dicséret. Felsorolok néhányat.

Van egy (jelenleg) hároméves keresztlányom, és egy jelenleg ötéves keresztfiam, ők testvérek. A kisfiú elég szabadszájú, és egy „szóváltás” közben lehülyézett (oké, itt a sztorihűség kedvéért hozzáteszem, nem ezt a szót használta, de cenzúrázok) engem, erre odament a kislány, és rákiabált, hogy „Nem is hülye, ő az én barátom!”. Ettől három napig a föld felett két centivel lebegtem.

Másik, amikor először főztem a barátomnak, és szó nélkül evett, pedig igazán sokat beszél. És utána meg is jegyezte, hogy ez volt az igazi bizonyíték, hogy ízlett neki, hogy nem beszélgettünk közben, mert tényleg finom lett a vacsora. Majd hozzátette, hogy „Jobb lett, mint anyámé!” Azt hiszem, minden bizonnyal ez az egyik legnagyobb elismerés, amit kaptam. :D

Illetve attól tudom még nagyon elégedetten érezni magam, ha valaki megfogadja a tanácsomat, mert az valahogy úgy... Nem is tudom, csak úgy jólesik, és tetszik az az érzés, hogy bizalmat szavazott nekem az illető.

Téged mennyire ihlet meg az ünnep? A kérdés csak amiatt vetődött fel, mert tudom, hogy van egy karácsonyi, illetve egy Anyák napja címet viselő "sóhajtásnyi drabble”-öd -  ugyan az utóbbi nem májusban íródott.

A karácsonyi novelláim nagy részét nem karácsonykor írtam, hanem amikor valamiről eszembe jutott egy-egy sztori. A Varázslatos karácsonyi ének novemberben született, mert puncsot főztünk egy barátnőmmel, amitől teljesen rám jött az ünnepi-feeling, mire hazaértem, fejben már potterizáltam is Dickens könyvét. A Jóságos Dracóapó pedig ebből következett, mert botkrisz írt nekem egy kritikát, amiben volt egy felvetése, hogy elképzelné Dracót télapónak öltözve. A Fekete karácsonyt meg kulcsokra írtam egy adventi játékra – ennek még lógok a folytatásával.

De a karácsonyhoz, mint ünnephez furán állok, általában már október végétől teljes lázban égek, és ez szentestére teljesen ki is fut. :D Előtte nagyon rá vagyok pörögve, de mire ideér, addigra már érdektelen leszek, és úgy vagyok vele, hogy „legyünk már túl rajta”.

Az Anyák napja... Húha, ez csak úgy jött, nem előzte meg különösebb készülődés, emlékszem, hogy nem is szövegszerkesztőbe írtam, hanem rögtön a Meri szövegdobozába. Valami mást olvastam éppen, ahogy Blaise anyjáról volt szó, és valahogy kipattant a fejemből.

Szóval leginkább nem az aktuális időszak ihlet meg, hanem mindig valami kis szösznyi részlet.

Szoktál-e például direkt egy személynek írni valamit?

Őszintén szólva eddig nem nagyon tettem, most a Kívánság Üstön ugye írtam Lizi Eyre-nek és Tiginek is, azok eléggé személyre szabottak voltak az alapötletek miatt. Ezenkívül írtam még egyet a közelmúltban, ami heloise kedvére tett igazán, ő kérte a shipet – de ez egyelőre titok, mert még tart a kihívás, nem akarom magam leleplezni. ;)

Plusz most folyamatban van két születésnapra szánt iromány is, ám egyikkel sem leszek készen időben, de utólag megkapják majd.

Percy, Bill/Fleur, Pansy Parkinson, Luna Lovegood, Mrs. Norris - tényleg elég mellőzött szereplők, ez kétségtelen, de engem az érdekelne, téged mi fogott meg bennük?

Pont a mellőzöttségüket szeretem... És vannak még páran, akikről nagyon szívesen írnék, mert sok lehetőség rejlik a karakterükben, azonban nincsenek kihasználva egyáltalán.

Pansyt azért szeretem, mert viszonylag szabadon alakítható a jelleme, mégis vannak olyan alapvonásai, amiktől önmaga marad. Kicsit őt idealizáltam magamnak, nagyon szeretek vele dolgozni, más és más szemszögekből elővenni.

Bill/Fleur az abszolút kedvenc shipem, és nagyon szomorú vagyok, hogy nem népszerűek. Nagyon elhanyagolt szereplők, főleg a magyar fandomban, valamiért senki nem ír velük – kivéve ugye Te. *riporteri megjegyzés: elpirult és egyetértően bólogat* Pedig szerintem jó páros, lehet az ellentéteikkel játszani.

Lunát kifejezetten az axolotl miatt vettem elő, csak vele tudtam elképzelni azt a drabble-t, hiszen csak rá kell nézni az állatkára, és sikít Lunáért.

Mrs. Norris és Csámpás románca... Ezt nem is tudom már, hogy jött. Biztos valami az én macskámmal volt, és emiatt írtam meg. Olyan sok fic szól varázslókról, igazán megérdemlik ők is, hogy szerepeljenek. =^.^=

És a legfontosabb, hogy náluk sokkal kisebb az esélye, hogy átfordulnak ooc-be. ;)

Nem egy történeted kapott idegen nyelven címet. (Ha szabad megjegyeznem: angol, francia és latin - nagyon nemzetközi vagy). Ezek is csak úgy kipattannak a fejedből, vagy utólag adtad nekik?

Talán itt azzal kezdem a választ, hogy én magam is elég nemzetközi vagyok, mert három nyelvet beszélek (német, angol, francia), és latint is tanultam egy kis ideig, emiatt nem esik nehezemre idegen nyelven gondolkozni. A Primus inter pares a kedvenc latin mondásom, azzal mindenképp szerettem volna egy novellát írni, és úgy éreztem, legjobban Bellatrixhez passzol. Az Unsent Letters előbb jött, mint a levelek maguk, tetszett ez a szókapcsolat, és végül ez lett belőle, hogy hat kis drabble született. Az alapjuk viszonylag hamar megvolt, utána már csak igyekeztem karakterhűre pofozgatni őket – remélem, nem lőttem nagyon mellé. Franciából kettő van, ha jól emlékszem, a L'amour Toujours, ami eléggé elterjedt francia kifejezés, és automatikusan vonta magával Fleurt és Billt. A Femme fatale rögtön beugrott, ahogy elolvastam Tigi kívánságát, tudtam, hogy ez lesz a címe, ebből fejlődött aztán ki a novella tartalma, és alakult át a karakter a „végzet asszonyává”. Amit utólag adtam, az a Dream a little dream of me, az tényleg nehezen jött, sokat hisztiztem rajta, hogy nem fogok tudni neki időben címet adni – ennek több tanúja is van. Aztán valahogy ez is beugrott, énekelgetni, és ezt kapta a történet. Nagyon szeretnék majd egy német című irománnyal is előállni valamikor, de néhány idézet, verssor is van, amik megfogtak.

Villámkérdések:

Kedvenc HP regény? – A Titkok Kamrája

Legszimpatikusabb karakter? – Fleur, Bill, Pansy, Blaise

Legjobb HP filmadaptáció? – A Titkok kamrája

Kedvenc jelenet? – A pókos jelenet, amikor Ron pánikol, imádom

Legfájóbb halál? – Dobby – sírtam a könyvön, és sírtam a moziban is, ezt nem bocsátom meg soha

Legkreatívabb WWV-termék? – A Maximuláns termékek

Legjobb HP borító? – A Főnix Rendje – olyan szép kék *-*

Olvasói kérdések:

Miért éppen Fleur? Mit látsz abban a karakterben, amit én (meg annyi más ember) nem?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, vagyis az én szemszögem szerint teljesen érthetetlen: más miért nem látja benne azt, amit én? :D Szimpatikus volt a sznobizmusa az első pillanattól kezdve, van benne valami plusz „dámás” viselkedés, amit én rajongok. Igazi francia hölgy, akinek azonban van sütnivalója is, és a regényfolyam előrehaladtával kiderül, hogy még hűséges és törődő is. Szeretem a stílusát, és azt, hogy más kultúrát képvisel a sok brit varázsló között, lehet vele játszani – és nagyon tetszik az a kettősség, ami közte és Bill közt van. Hiszen valahol mégiscsak egy vérfarkas és egy véla románca, ha csak kismértékben is.

Szerinted minden fandom főgonoszainak csatájából ki kerülne ki győztesen?

Ez egy érdekes kérdés, és azt kell mondjam, hogy az első tippem Lucifer lenne, hiszen jóval nagyobb hatalmat birtokol, mint a többiek, akár együttvéve is. Amiket én ismerek fandomokat, azoknak az ura biztos, hogy ő lenne, mivel messze mindenki felett áll, annak ellenére is, hogy ő csak egy bukott arkangyal, és más fandomokban vannak bosszúálló istenek is. Vele felesleges lenne ujjat húzni, úgy gondolom.

Ha házimanó lennél, kit szolgálnál legszívesebben? (Hermionét mondani nem fair.) Mit gondolsz, mi lenne a leggyakoribb feladatod?

Szerintem Molly mellett elég jó dolga lenne egy manónak, mert szeret mindent elsődlegesen ő kézben tartani, inkább csak kisegítés kéne mellé. Apróságokat kellene csak elvégezni, amikre a manó-mágia is tökéletesen megfelel, ráadásul biztos nem lenne nála testi fenyítés sem, hanem majdnem egyenlő félként kezelné. Bár a többieket azért már megfontolnám, hogy szívesen ott lennék-e nekik is, Ron és Percy biztos kihasználná azt, hogy valaki teljesíti a kívánságokat, Fred és George pedig kísérletezés céljából használná fel a házimanót. Az pedig nem túl szerencsés...

Ha lenne egy saját címered (mint mondjuk a Trónok harcában a különböző családoknak), akkor hogy nézne ki?

Ezen jó sokat kellett gondolkoznom, végül úgy döntöttem, hogy egy nagyon sötétlila alapon lenne egy ezüst macskaorr, néhány bajusszal, felette pedig két macskaszem, talán zafírból kirakva, alatta valami frappáns  Lewis Carroll idézettel  – de igazándiból szívesebben lennék Lannister, ha lenne rá mód.

Ha születésedkor választhatnál, hogy milyen művészeti ágban legyél kiemelkedően tehetséges, mi mellett döntenél?

A színházi rendezés mellett, egy darab teljes megálmodása, a kezdeti részektől egészen az ősbemutatóig. Mindennél jobban szeretnék egyszer meghajolni egy sikeres, tapsviharral jutalmazott színdarab után – amit én vittem a közönség elé. Ehhez persze nem árt konyítani az íráshoz, színészkedéshez, zenéhez, díszletekhez, tánchoz... Szóval mindenhez értenék egy kicsit, ami ahhoz kell, hogy igazán ütős és nagyszerű lehessen az az előadás.

Theodora S Carter