woolfe interjú

Aktuális riportalanyom nem más volt, mint a 2013-as I. Weasley Kihívás méltán díjazott győztese, woolfe. Remélem, okozok némi meglepetést ha azt mondom, a furcsán új nicknév valójában a Privet Drive kategória egyik visszajáró vendégét, Insomniac Heart személyét takarja. Hogy miért ez a kettőség, mit jelent számára az írás, megtudhatjuk tőle első kézből!

Fogadjátok szeretettel beszélgetésünket, melyet a kihívást szervezők kérésére teljesítettem – részben. Másrészt előbb-utóbb sorra került volna.

Ide beszúrom – csak úgy mellékesen -, hogy hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy megkerestél, és szeretném megköszönni, hogy időt áldoztál arra, hogy olvass tőlem, és kérdéseket írj az olvasottakkal kapcsolatban. Ez olyasmi, amit ha lehetne, visszaadnék neked, hogy érezd, milyen remek a másik oldalon lenni! (:

Továbbá szeretném megköszönni az olvasóktól kapott pontokat, a lehetőségeket, és minden kritikát, amit az elmúlt időszakban kaptam. Már az is élmény, hogy ezt megélhetem nektek köszönhetően! (:

Kedves tőled, de számunkra öröm a megtiszteltetés, hogy elfogadtad a felkérést!

Az imént már sikerült lelepleznem két inkognitód, de mesélj kicsit bővebben arról a valakiről, aki mögöttük van!

Ha nagyon szárazon szeretnék magamról beszélni, csak annyit tudnék mondani, hogy huszonhárom éves vagyok, végzős egyetemista (anglisztika), menthetetlen szerelmese az irodalomnak és zenének. Van egy tengerimalacom és egy kutyám, egy remek anyukám és bátyám, egy odaadó, figyelmes párom, és olyan szerencsés vagyok, hogy még egy szoba is jutott nekem, ahol csendben elvonulva teljesedhetek ki bármiben – legyen az írás, olvasás, tanulás, vagy egyszerűen csendes heverészés. Nem is tudom, ki lehetne-e ezt bontani jobban. Magamat egyszerre jobban és kevésbé ismerem, mint a kívülállók, biztos ilyen és olyan is vagyok. Vannak jobb és rosszabb napjaim, tudok segítőkész és őrjítően önző lenni, energikus és végtelenül lusta, érdeklődő és unott is. Butaság lenne azt mondani, hogy ilyen vagyok, így viselkedem, ezt kell tudni rólam. Hazugság lenne, legalábbis féligazság. (:

Insomniac Heart, woolfe… Úgy látom, és talán egyértelmű is, hogy nem véletlenül bontottad két részre a „munkásságod”. Az előbbi… nyugisabb? Woolfe úgy érzem a kemény témák felszínét kapirgálja, sőt, le is rántotta, és már bele is nyúlt… Mit jelent számodra a két név?

Insomniac Heart az, aki voltam, és woolfe az, aki most vagyok. Persze ez nem ennyire egyszerű, és nincs is ilyen éles határvonal a kettő között. Insomniac Heart az, aki valamilyen módon biztonsági játékot játszott, hogy ne érje kemény elutasítás. Tudom, ezt nagyon rossz olvasni, mégis ez az igazság. Nem voltam habcsók kisasszony két-három éve, azok a témák, amiket woolfe-ként boncolgatok, már régen beépültek a gondolataim közé, egyszerűen nem mertem őket eszközként használni. Elcsépeltnek fog hangzani, de ezt a fordulatot a páromnak köszönhetem, aki egy gyorstalpalóval elhitette velem, hogy bármit írhatok, nincsenek íratlan szabályok, nem léteznek gátlások vagy korlátok, ami bennem van, az nyugodtan távozhat leütött karakterek formájában, mert magamnak és magamért írok. Ez az elv már hamarabb is gyökeret vert bennem, sosem hittem az utókorrigálásban, és a mai napig azt gondolom, amit megírtam, az úgy jó, átírni nem szeretném, a kritikákból inkább azt tanulom meg, a következő írásomnál mire figyeljek, de ha belenyúlnék abba, amit már megírtam, úgy érezném, kigazolom, és kevésbé lenne hiteles, kevesebb lenne benne az én. Igazából neki köszönhetem, hogy elkezdtem gyakorlatban is megvalósítani a magamért írást, és hatalmas szerencsém van az olvasóimmal! Nekik köszönhetően egyszerűbb és gyorsabb volt az átállás.

A közvetlen környezeted tudja, hogy írással is foglalkozol?

Az ilyesmit nem lehet titokban tartani. Itthon elég egyértelmű volt, már tizenhárom évesen történeteket, novellákat írtam. Tudod, milyenek a gyerekek – én is pontosan olyan voltam. Dicsekedtem velük, mutogattam őket, csak néhány évvel később kezdtem dugdosni, mintha bűn lett volna, hogy egyáltalán leültem írni. A tinédzserkori dac és ,,engem senki nem érhet meg” korszaka. A páromat is írói berkekből ismerem, annyira lenyűgözött a tehetsége, hogy mágnesként csapódtam hozzá. Szerencsére nem kell semmit titkolnom és rejtegetnem, persze a slash, gyilkosság, incest, nekrofília, vámpírok és pszichésen megtört elmék nem anyukám és a bátyám kezébe valók, de tudnak életem ezen részéről, és a maguk módján biztatnak is.

A Harry Potter fandomban alkotgatsz, de Glee sorozatos eszmefuttatások, vámpír sztorik és még vers is van a repertoárodban – szétszórva a profilokon. Melyiket miért szereted, mi ragadott meg bennük és mikor?

A Harry Potter volt az első, amit élvezettel olvastam az első betűtől az utolsóig, mondhatni az indított el az olvasásban – ezt sosem fogom tudni eléggé meghálálni J.K. Rowlingnak. Annyira beleszerettem, hogy ezt a rajongást átragasztottam a hét évvel idősebb bátyámra is, akivel a hatodik és hetedik könyvért már sorban álltunk a megjelenés napján. Azt hiszem, a kettőnk kapcsolatán is ez segített sokat, a mai napig tudunk néhány szót váltani valamelyik karakterről vagy eseményről. Kezdetben nem tudom, mi fogott meg benne, talán a világ maga, a lehetőségek végtelen tárháza. El kell mondanom, mindig megkapom azt, hogy sokkal többet látok bizonyos karakterekbe vagy apróságokba, mint amennyit az írónő valószínűleg beléjük passzírozott. Például, Regulus Black az abszolút favoritom, és száz meg száz elméletet tudok kiagyalni arról, mi történhetett vele. Ez a helyzet a Glee-vel is. Blaine Anderson beette magát az agyamba, sokrétűnek, mélynek festem le magamban, így próbálom visszaadni is. A vámpírokhoz pedig régóta vonzódom – nem a mostanság populáris regényekhez, persze azokkal sincs baj, csak más az ízlésem -, Anne Rice köteteit gyűjtöm, és valamennyit átnyálaztam már. Az a történet Kívánságüstös kívánságra készült, amint megláttam az opciók között a vámpír szót, már ugrottam is. Úgy éreztem, az nem lehet, hogy ezt a vágyamat félretoljam. Nem tudom, mi fog meg egyes történetekben, miért tetszenek meg karakterek, mitől kezd el az agyam őrült-mód pörögni, de talán ezek a jó történetek, amik sejtetik, hogy a látottak-leírtak csak keretet adnak, mintha egy hatalmas képből kivágtak volna egy részt.

„Mindig megkapom azt, hogy sokkal többet látok bizonyos karakterekbe vagy apróságokba, mint amennyit az írónő valószínűleg beléjük passzírozott.” – Ez egy nagyon fontos és kivételes dolog, ami a mai ficek legtöbbjében nincs meg. Valamit elképzelnek, megírnak, de tartalmatlan és száraz a legtöbb sor, nincs mögöttük élet, gondolat, csak valami alap sztori, hogy összehozhassanak két szereplőt… Tényleg kevesen tudnak hatni, megrendíteni és ez mind annak köszönhető, hogy nem csak elolvassák az adott könyvet, hanem meg is élik, azonosulnak. Szóval ne érdekeljen az, másoknak mi a sok, mi a kevés, csak írj, mert sokaknak szüksége van rá J Ehhez is kapcsolódik a következő kérdésem:

Saját mű készül?

Készül. Érlelődik. Nem szeretnék beleugrani, nem érzem magam elég felkészültnek, sem érettnek ahhoz, hogy hirtelen szerzővé avanzsáljam magam. Nagyon tisztelem a szépirodalmat és a minőségi szórakoztatóirodalmat, és úgy érzem, messze vagyok még ezektől a szerzőktől. Talán soha nem is leszek közelebb. Mindenesetre hiszek abban, hogy lesz majd egy pillanat, amikor letisztul bennem minden, és kétségek nélkül ülök le megírni valamit. Külön öröm lesz, ha értékelhető formában sikerül.

Mit jelent az írás? Kikapcsolódás, levegővétel, esetleg olyan dolgok levetülése, amik megtörténtek vagy csak a fantázia szintjén ragadtak?

Mindent. Nem tudnék létezni, ha nem írnék. A forma már mindegy: novella, regény, versek, szalvétára körmölt szavak, bármi. Életem legrosszabb időszakainak azokat tartom, amikor képtelen voltam egy bekezdésnél többet leütni, és azt is százszorosan megkérdőjeleztem, önostoroztam magam, milyen hülye, tehetségtelen és béna vagyok. A tartalom már fogósabb kérdés. Hozott anyagból dolgozom, amit vegyítek mindenféle gondolattal. Könnyedén azonosulok a karaktereimmel, néha már riasztóan könnyedén, és mindegy, mit írok le velük, megmarad bennem az az érzés, hogy velük együtt én is átéltem az egészet. Nyilván a tabu témákat kapirgáló történetek nem önéletrajzi ihletésűek, de akik ismernek, gyakorta megjegyzik, hogy bizonyos sematikus részek rám, az életemre vagy gondolatvilágomra húzhatóak.

Kanyarodjunk vissza a versekre – leginkább és kizárólag a Pőre dac, ami foglalkoztat. Mindet olvastam, minden kis darabkáját – bár nem jeleztem mindnél -, újraolvasva a sorokat még mindig ugyanaz a mondanivalójuk, ugyanaz hasogat a szavak mögül: egy szerelem vége, ami talán fájdalmas, a halvány remény, amit maga után hagy… Kicsit depresszívek, ha mondhatom. Én, mint külső szemlélő, nagyon sok olyan sorocskát találtam, amelyek hatottak rám, adtak valamit, hangulatot varázsoltak… Hogy szakadt ki belőled ez a sok minden?

Köszönöm, hogy átrágtad magad rajtuk, mert tudom, hogy megülik az ember gyomrát. Először is azért, mert semmi közük a versekhez, másodszor azért, mert tényleg egy lelki nyomorékságot, mizantrópságot tükröznek vissza. Ezek valóban kihányt darabkák. Egy perc alatt születtek, és általában abban a percben, amikor úgy éreztem, már nem tudom tovább lenn tartani az érzéseimet. Ezeket sem javítottam ki utólag, pont úgy maradtak, ahogyan első lendülettel leírtam őket. Ettől olyan rosszak, én mégis csak így érzem hitelesnek őket. A katalizátor pedig egy nagy, destruktív szerelem volt, olyasfajta, aminek a nyomait az ember egy életen át magával hurcolja. Persze bennem is megvan a kellő mazochizmus és önsorsrontás, mert hagytam, hogy az egész ideáig fajuljon, ráadásul meg is örökítettem, hogy valami lenyomatot tudjak utálni öt, tíz, tizenöt év múlva. Gyermeteg dolog. Valami jóvátétel-féleség, az egész világ lássa, milyen volt hozzám. Legalábbis annak indult. Mára már teljesen kikopott belőlem az a gyűlölet és feltétlen imádat, amit iránta éreztem, és hát persze időközben valamennyit komolyodtam is, így mára tudom, ezt ketten hoztuk össze, és az egyetlen, amit utálhatok a helyzettel kapcsolatban, az az, hogy szánalmasan kapaszkodtam belé – és az emlékébe – a versek megírásakor.

Ami fanficekre vonatkozik még: slasher, ugye? ;)

Most a slash van a terítéken, de a slasher kifejezés kissé megrémít. Skatulya-szerűen hat, amiből nehezen lehet kitörni. Szeretnék majd femslash és hetero párosításokon is dolgozni, pont azért, hogy mindenbe belekóstoljak, kitapogassam, mik a saját határaim, mi kényelmes, mi kényelmetlen. 

Egy őrült lélek máglyát keres. Ez az a fic, amit vagy szeretnek, vagy utálnak… Nincs átmenet. Incest, tehát családon belül megjelenő szerelem vagy szexuális kapcsolat a magva a történetnek, ami valljuk be, eléggé kedélyborzoló a maga nemében. Esetedben Charlie és Fred furcsa „románca” kerül terítékre. Hogy ez botor vagy bátor döntés volt, az már kiderült, hiszen mindez olyan köntösbe volt bújtatva, hogy párját ritkítja, de mégis… Hogy mertél belefogni? Honnan az ötlet? És egyáltalán: a Weasleyk azok Weasleyk, róluk aztán a legtöbben nem képzelnek ilyesmit. Sok mindent, de épp ezt nem– mármint a Fred/George szál valahol populárisabb ilyentén, de… Mesélj te!

Voltak bennem kétségek a tervezést illetően. Sőt, nem is terveztem, hanem a kulcsok kiosztása után tudtam, milyen témát szeretnék. Nagyjából huszonnégy órával később már megfogant az alapgondolat. Ezt majdnem két hónapig rágtam. Közben kitaláltam több történetet is, elkezdtem mérlegelni, melyiket lenne érdemes megírni, aztán úgy döntöttem, hallgatok az ösztöneimre – még akkor is, ha ezzel kivívom magam ellen a kritikaírók haragját. Az első ötszáz szót egy csütörtök estén írtam meg – a leadás előtti estén -, a többit pedig másnap délelőtt, és mielőtt elmentem hálaadásra a rokonaimhoz – délután kettő környékén -, elküldtem. Akkor már nem hezitáltam. Úgy voltam vele, ez is én vagyok, vagy talán most vagyok igazán Önmagam. Megérte kockáztatni, megnézni, milyen hatással van másokra, hiszen ha más nem is, a zsűri biztosan lepontozza.

Charlie-t azért választottam, mert mindig olyan távolinak mutatták be a kötetekben – szótlannak, nehezen megismerhetőnek. Olyan alternatív univerzumot kreáltam köré, ami nem feltétlenül alternatív univerzum. Az események ugyanazok, mindössze a nem ismert érzelmi szálak közül bontottam ki egyet úgy, hogy az ember azt gondolja, ez akár meg is történhetett, hiszen nem tudjuk az igazságot. Nem tudunk semmit Charlie-ról, sem Billius bácsiról, de még Fred szerelmi élete is rejtve van előlünk. A zárkózott, érzelmileg megnyomorított idősebb testvér és a látszólag könnyedebb öcs – számomra ebben nincs semmi különleges. Sokan írták a kritikákban, miért Fred, miért nem George, hiszen ikrek, egyformák, én viszont erre csak annyit tudok mondani, hogy a választás oka a szerelem misztériuma – vagyis nincsenek válaszok.

A vélemények – különösen az előbb említett fic esetében – hogyan befolyásolnak? Sokat rágódsz egy negatívabb véleményen? Aki incestet ír, az gondolom fel van készülve a hidegre és melegre egyaránt, a fogadtatást sosem lehet meghatározni előre…

Hideget vártam, holott a célom az volt, hogy a szerelemi történet teljes legyen, és csupán mellékinformációként szolgáljon, kikről is van szó. Ledönteni a tabukat övező negatív érzéseket, elfogadtatni, hogy két ember kölcsönös szerelme lehet mély és igazi – függetlenül származástól, nemi orientációtól, lényegében bármitől. Egyetlen negatív jelzőn rágódtam sokáig. Valaki azt írta, hogy: ,,Nekem ez már a gusztustalan kategória, sajnálom.” Tudom, hogy mindannyian mások vagyunk, eltérő ízléssel, és igyekszem ezt tiszteletben tartani, de az a gusztustalan szó csak nem akart eltűnni a gondolataim közül. Fura, de az írásképemet vagy technikámat érintő vélemények sokkal kevésbé maradtak meg bennem, mint a témát érintő megjegyzések. Persze sokat gondolkodtam ezen, és elismertem magamban, hogy számomra is léteznek tabutémák-tabupárosítások, talán csak a kegyetlen őszinteségre nem voltam felkészülve. Megszoktam, hogy finoman adagolják, ha valami nem tartozik a komfortzónájukba, az a megjegyzés pedig olyan volt, mintha arcul ütöttek volna. Váratlanul, a semmiből. Természetesen elfogadtam, és nagyon becsülöm, hogy ennek ellenére próbálta úgy olvasni, mintha nem számítana ez az apróság, ráadásul a pontozásnál is elkülönítette a magánvéleményét a témától, le is írta, hogy ez nem az én hibám, más az ízlésünk. Ma azt mondanám, az fájt benne, hogy valójában az én gondolatvilágom csúszott a gusztustalan kategóriába, és ezzel megkérdőjeleztem magamat. Ez nem az Ő hibája, sőt, talán szükségem is volt rá, hogy azt mondhassam: igen, ez a gondolatvilágom része.

Engem magával ragadott a történet – ez enyhe kifejezés. A költőiség, a drámaiság, hogy minden a helyén van, ez annyira ritka. Nem is érdekelt, kikről szól, csak hogy mennyire mély és… „szó bennakad, hang fenn akad, lehelet megszegik…” ám mégis. Annyi de annyi non canon, slash ship van… Hatásvadászat az incest, vagy épp az ellentétje: az egyetlen, amivel ki tudtad fejezni a kulcsokat?

Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm, hogy ilyen kedves dolgokat mondasz nekem róla. Sosem tudtam jól bókot fogadni, de érezd, ez most egy pironkodós-bókelfogadás a részemről. (:

Nem hatásvadászok, nem sakkozok, nem számolgatok, ebben nem volt semmi hátsó szándék. Megihlettek a kulcsok, ösztönösen ez az ötlet fogant meg bennem. Insomniac Heart nem írta volna meg – woolfe meg merte írni. És örülök, hogy megtettem. Nem a győzelem, nem a pozitív kritikák és dicséretek miatt – bár azokat százszor átfutottam, és hangosan sóhajtoztam rajtuk, az elismerés mindig jól tud esni -, hanem azért, mert ezzel valami negatív megközelítési attitűdöt végérvényesen leráztam magamról. Azt nem tudom, ezek után mi lesz, de ha másért nem is, a történetért magáért megérte kockáztatni.  

Jól megrágva a témát most már mehetünk tovább: tudhatunk valami a következő projectről? Kiknek kedvezel?

Kipróbálom magam a Magyar Agyaron, a Malfoy kihíváson, és tervezek a HWS-re is jelentkezni. Értelemszerűen nem árulhatom el, milyen ötletekkel és párosokkal dolgozom jelen pillanatban. Azt mondhatom, azoknak kedvezek, akik megkedvelték a stílusomat, és talán nem fognak csalódni bennem az újabb történetek olvasása közben sem. Ha mégis, mindig lesz hová fejlődni, mindig lesz miért írni. 

Sokak nevében jelentem ki bátran, hogy alig várunk mindent, amit publikálsz. Halkan megjegyzem, hogy valóban egy hetero történetre azért jobban kíváncsi vagyok, de ez mellékes… Ebben az esetben canon vagy non canon születne? Inkább szereplőtől függ?

Ha egy ember várná, én annak is maradéktalanul örülnék, viszont az, hogy többen vagytok... untig ismételhetem magam – fogom is -, leírhatatlan érzés, nem is tudom, hogyan lehetne meghálálni vagy megköszönni. (:

A kérdésedre válaszolva, számomra mindig a szereplők jellemétől függ. A nemiség másodlagos szerepet tölt be, eleve minden ember más – azonos alapanyagokból vagyunk összegyúrva, és teljesen különböző kombinációkat tudunk kiadni. Ez adja az élet és a történet lüktetését, ettől valódi. Ha nagyon banálisan szeretném megközelíteni, azt mondanám: egy nő is lehet erős, kitartó, és egy férfi is lehet gyenge és sebezhető. Csakhogy amelyik karaktert két egyértelmű jellemvonással le lehet festeni, az már eleve gyanús és hiteltelen – legalábbis a számomra. Tehát a canon vagy non-canon már csupán formalitás kérdése. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan karakterek, akikhez egyszerűen vonzódom, ám az, milyen partnert rendelnék melléjük, már a történettől, kulcsoktól, ihlettől függ. Azonban el kell ismernem, női karakterről írni talán feszélyezne. Eleve nem tudnám kellő tisztelettel kezelni a karaktert, eddig minden nő valahogy szexuális eszközzé vált a kezeim között, nem pedig a történet szerves részévé, ráadásul gyakorta csak sodródik az eseményekkel, nem tud és – ami fontosabb – nem is akar beleavatkozni. Női karaktert nőként megírni hatalmas feladat – benne van a pakliban az ön-azonulás veszélye például, ami azért kétélű fegyver, mert egyrészt könnyű megírni, de nehéz elfogadni minden személyiségvonással kapcsolatos megjegyzést, kritikát. Nem tudom, ehhez elég érett vagyok-e, vagy képes lennék-e belevágni a fejszémet, és elégedettnek lenni azzal, amit végül papírra vetek. Kacérkodom a gondolattal, az biztos.

Kedvenc íród, költőd, fices szerződ, vagy saját műves van?

Az írókról végeláthatatlanul sokat tudnék beszélni. Költőként abszolút dominál nálam angol fronton John Keats, és mostanság szivárog be Charles Bukowski is, magyar költőként pedig Orbán Ottó rabolta el a szívemet. Virginia Woolf, Franz Kafka, Kosztolányi Dezső, J.D. Salinger, Anne Rice és F. Scott Fitzgerald a kedvenceim közé tartoznak, de ajánlásra szívesen veszek bármit a kezembe. Jelenleg Gordon Agáta kisregényeit (Ezüstboxer, Nevelési kisregény) olvasom, és bár önszántamból sosem vettem volna le a könyvespolcról, örülök, hogy ajánlásra keresztezte az útjaimat. Akit még szeretnék kiemelni, az Eta (Raana Raas). A Csodaidők tetralógia szinte beszippantott, most tervezem újraolvasni.

Kikről olvasol szívesen szerzőtől független? (fanficekre gondolok)

Igazából bármiről. Nem számít, kik a főszereplők, ha valami hiteles, vagy hiteltelenségében is zseniális, az már megvett engem. Szeretem az egyedi ötleteket, az alternatív univerzumokat, utópiákat, anti-utópiákat, disztópiákat, mély lélektant, nem számít, harminc évet vagy két percet ölel fel a történet, ami jó, az igenis jó. Vannak olyan párosok, akiket nem tudok elképzelni, mégis azt hiszem, ha valaki azt mondaná, ezt és ezt olvassam el, akkor néhány hét rágódás után megpróbálnám. Legrosszabb esetben nem változik a véleményem, de van egy halvány reménysugár, hogy egy kiforrott, minden ízében kerek történetet kapok, és ezért megéri próbálkozni.

Van kedvenc helyed? Ország, város, helyiség, bármi?

Amikor Londonban jártam, úgy éreztem, hazaértem. Ettől függetlenül szeretem a szülővárosomat (Miskolc), Budapestet, Lillafüredet, Tapolcát (Miskolc-Tapolca). Régen sokat lebzseltem a Diósgyőri vár környékén, és az is bennem maradt, amikor végigsétáltunk a Duna mentén a Puskin mozitól egészen Vágóhídig. A hely egyébként nem számít, nyáron néhány órát egy gyümölcsösben töltöttem, csak hevertem a fák alatt egy kiterített pokrócon, szőlőt eszegettem, és ez az élmény legalább annyira megmaradt bennem, mint az Oxford Street-i kirándulás. (:

Olvasói kérdések:

Mi vonz az incestben? Mi rejlik egy testvérpár vagy valamilyen más családtag kapcsolatában, ami szerinted nem mondható el rokoni szál nélkül? Vagy csak szimplán az olvasók ingerküszöbe lett nagyon magas, és azt szeretnéd megugrani?

Szerintem  nincs semmi egyedi az incestben, ugyanolyan eszköz, mint az AU, slash, femslash, OOC karakterek, nemi erőszak, és még hosszan sorolhatnánk, a Merengőn is milyen opciók közül lehet választani. Ösztönös választás volt, tényleg szerettem volna, ha másodlagos gondolat az, hogy mégis kikről van szó, és tulajdonképpen milyen vérségi kapcsolatban állnak egymással. Érdekes, hogy meg van említve az olvasók ingerküszöbe, mert lépten-nyomon azt hallom, hiányolják a hetero párosításokat, hiányolják a könnyebben emészthető történeteket, és tudom magamról, hogy ezekbe sosem fogok igazán beleférni. Régebben próbáltam megfelelni az olvasók ingerküszöbének, éppen ezért tudom, hogy az elmúlt nyolc hónapban nem trükköztem semmivel. De hogy kicsit jobban belemélyedjek az incestbe, mert mégis szeretnék neked kerek választ adni, azt tudnám mondani, az idézethez, amit kaptam, az őrülethez, amit be kellett építenem, nagyon jól passzolt a tabukat döngető háttér. Igyekeztem a fejben lejátszódó érzelmi tébolyultságra koncentrálni, és ha a neveket kicserélném, ugyanúgy kereknek érezném a történetet. Az erőszakkal szétszakított szerelmet nem lehet egy darabban túlélni, ezt tudom, mert édesapám halála óta eltelt már huszonegy év, az egész család továbblépett réges-régen, mégis hallom édesanyámat beszélni róla – sokszor dühösen, sokszor hiányolva Őt. Úgy gondolom, minden eszközt bevet, hogy érzelmileg túlélje, de ez lehetetlen, mert ahogyan a történetben írtam, a másik személy meghalt, és magával vitt valami elemit, valamit, amit képtelenség pótolni.

Szerinted minden fandom főgonoszainak csatájából ki kerülne ki győztesen?

Láttam, hogy volt olyan, aki erre a kérdésre a Bibliát vette alapul, és így értelemszerűen Luciferhez nyúlt, de ha nem haragszol meg, én maradnék inkább a fandomok között, mert a vallást nem tudnám így lealacsonyítani - bár nem vagyok hithű keresztény. Olyan Lucifer adaptációval pedig, amelyiket hitelesnek tudnék tartani, két helyen találkoztam: Bulgakov A Mester és Margaritájában, de az is több ponton érinti a bibliai alakokat, így Őt is kihúzom a listámról, valamint Anne Rice Memnoch a Sátán kötetében, de hasonló okok miatt ezt sem szeretném használni. Tom Denemet mondanám, mielőtt széthasította a lelkét, mert nem volt gyengepontja, nem volt veszítenivalója, egyedül a haláltól félt, de egy mindent eldöntő csatában pont azért követne el bármit, hiszen mindenáron el akarja kerülni. És azért is Őt mondanám, mert karizmatikus, türelmes, intelligens, minden fegyvere meglenne ahhoz, hogy ,,oszd meg, és uralkodj”-ot játsszon a többiekkel.

Ha házimanó lennél, kit szolgálnál legszívesebben? (Hermionét mondani nem fair.) Mit gondolsz, mi lenne a leggyakoribb feladatod?

A Black családot. Nyilván Siport szolgaként tartották maguk mellett, mégis valamilyen furcsa kötődést véltem felfedezni, hálát és megbecsülést, amiért szolgálja a családot, megtartja a titkait – még ha ez is volt a kötelessége. Ugyanez a Malfoy családnál például ki volt zárva, Lucius a szadizmusát azon élte ki, aki egyébként hosszú időn keresztül hűségesen szolgálta Őt.

Ha lenne egy saját címered (mint mondjuk a Trónok harcában a különböző családoknak), akkor hogy nézne ki?

Tiszteletbeli Baratheon vagyok az ismerőseim körében, mióta csak olvasni kezdtük a köteteket. Hogy kicsit pikánsabb legyen, és jobban kihozza a benső gondolatvilágomat, talán a szarvas fejet miniatűr eltérésekkel festeném fel, mely egy apró mozzanatot örökítene meg, vagy összekötném az agancsait. Igazán nem tudom, nem vagyok erős a rajzolásban, sem egy rajz elgondolásában, de talán tényleg ezek közül választanék, ha lenne némi tehetségem. Bár ahogy jobban elgondolkodtam, talán az agancson egy kismadár ülne.

Ha születésedkor választhatnál, hogy milyen művészeti ágban legyél kiemelkedően tehetséges, mi mellett döntenél?

Irodalomban vagy színészetben. Nagyon lenyűgöznek a zenészek, festők, irigylem azokat, akiknek van tehetségük ahhoz, hogy hosszan, sokat gyakoroljanak egy hangszeren, és olyan atmoszférát teremtsenek, amely utánozhatatlan, nekem azonban ehhez nem hiszem, hogy lenne türelmem. A folyton-rágódó típus vagyok, ehhez egyedül az írás passzol, tajtékzó gondolataim megelevenítéséhez pedig a színészet. De tény, hogy igazán akkor őrülnék bele a boldogságba, ha az előbbi valósulna meg.

Ha bekerülnél Dante poklába, melyik kör vagy bugyor jutna neked?

Ez egy nagyon jó kérdés. Sokáig gondolkodtam rajta. Amióta csak megkaptam – ez nagyjából egy hete történt meg -, végigrágtam az összes lehetséges bugyrot. Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki ne ismerne magára kettőnél több leírásban is. Nyilván nem az egész életünket töltjük így, de bizonyos események beleéghetnek az emlékezetünkbe úgy, hogy vagy ezt, vagy azt a bűnt követtük el. Gondolok itt árulásra, viszályszításra, torkosságra, hitetlenségre, csábításra, hízelgésre, és még sorolhatnánk. A tinédzserkoromat a hittel kapcsolatos kérdések legalább annyira kitöltötték, mint a párkapcsolati problémák, és voltam hitetlen, sőt, eretnek. Ennek legfőbb oka, hogy a hetedik kör belső gyűrűjébe kerülnék, méghozzá szodómia vádjával. Évekig tartott, mire különválasztottam a hitet és az egyházat – nem szeretnék senkit megsérteni, tisztelem az egyházban hívőket is, csak nem értek egyet velük -, a köztes időben azonban az önutálat legsötétebb bugyrait jártam meg. Ehhez kapcsolódhat a torkosság, azaz a harmadik kör, valamint a hetedik kör középső gyűrűje is. Hogy melyikbe dobnának, azt nem tudom, ezek egyikére tippelnék.

Mi az, ami inspirál?

Minden. Bármi. Egy jó beszélgetés, egy jó könyv, egy jó film, egy jó dal, elejtett mondatok az utcán, házibulikban, bármilyen érzés, ami hatalmába kerít.

Mely szépirodalmi művekből merítesz ihletet?

Virginia Woolf bármilyéből (regények, levelek, esszék), a nevem is tőle csentem el, valamint Kafka elidegenedéséből. Itt most hosszan sorolhatnám, milyen regények voltak rám nagy hatással, de ennek a listának sosem lenne vége, attól tartok. Néhányat mégis kiemelek az egyébként is kiemelt listából: J. D. Salinger – Zabhegyező, Anne Rice kötetek, F. Scott Fitzgerald – A nagy Gatsby, Dennis Cooper – Közelebb, Cyril Collard – Vad éjszakák, Mary Shelley – Frankenstein, Szabó Magda – Az őz, Mihail Bulgakov – A Mester és Margarita, Kosztolányi Dezső – Esti Kornél, Ken Kesey – Száll a kakukk a fészkére,  és hogy tényleg lezárjam a sort, mielőtt belezuhannék a felsorolásba, Oscar Wilde – Teleny és Dorian Gray arcképe.

 Kik a kedvenc íróid, írónőid, költőid, költőnőid? 

(Fentebb válaszoltam rá, nem tudom, egybeolvasztod-e, vagy leírjam újra, ezt majd megüzened nekem. :) )

Ki vagy Te? Légy kreatív! 

Fodrozódó hullámok, szétguruló üveggolyók, behegesedett lélek. Maga az Önmarcangolás. A mizantrópiában érlelt generáció végterméke, semmi több.

Milyen címet adnál az önéletrajzodnak? Miért? 

Transzmisszió terápia

Most ezt adnám, holnap teljesen mást, és ha valaha megjelenne, másnapra meg is bánnám a nyomtatást. Ma ez illik rám. Ma ilyennek látom magam, aztán... nem is tudom, lehet, egyedül vagyok ezzel, de a fejemben van egy hatalmas örvény, ami néha szavakat és érzéseket dob a felszínre, máskor mélybe ránt mindent.

Melyek azok a melléknevek, amikkel soha nem jellemeznéd magad? 

Rosszindulatú, kiegyensúlyozott, tudatos (öntudatos), kegyetlen, szadista, gondtalan, könnyelmű, meggondolatlan, trehány.

Ki az a valós/fiktív, még élő/már halott személy, akivel szeretnél megvacsorázni, beszélgetni és miért pont ő? 

Ez a kérdés pár hónapja szembetalált, és azóta lehet, változott a véleményem. Akivel mindenképpen, az Virginia Woolf, Franz Kafka, Ben Whishaw, George Miles, Gordon Agáta, John Keats, Regulus Black, Yaan Raas, Grom Lichi, Giin Raas (nem tehetek róla, de Csodaidők, Csodaidők, Csodaidők), Csáth Géza, Joseph Fink, Holden Caulfield, és indokokat nem igazán tudnék ehhez felsorolni, főleg azért, mert a lista a tizedénél sem jár, és mert mindegyik a figyelmemet ragadta meg. Nem különböző okokból, egyszerűen azért, amilyenek, illetve amilyennek elképzelem őket.

 Van olyan könyv, amit letettél, mert nem bírtad végigolvasni? Melyik könyv volt ez, és miért nem fejezted be?

Biztosan volt régebben, azonban az elmúlt évekből egyet sem tudok előhúzni. Pontosabban, letettem a Varjak lakomáját, mert megcsömörlöttem, és mert félek újra rákapni, mielőtt legalább a hatodik könyv meg nem jelenik nyomtatásban. Persze a könyvespolcomon vár a Sárkányok táncával együtt. És még várni is fog egy ideig.

 shanon widow