zsuzsanna1987 interjú

Szeretem a Harry Potter univerzumot, a könyvhű és az alternatív univerzumú fanficeket egyaránt, szívesen olvasok nem canon párosokról is. Ezért nagy örömömre szolgált egy olyan szerzővel beszélgetni, akinek kedvence Ron és Hermione párosa, aki a részletekben látja a lehetőségeket, és akinek köszönhetjük a Nagy a Roxfort Állatkertje Kihívást. Fogadjátok szeretettel zsuzsanna1987-et! :) 

Először arra kérlek, mutatkozz be azoknak, akik nem ismernek!

Grafikusművésznek készülök, ugyanakkor menthetetlenül betűfüggő vagyok, egy jó könyv mögül a vacsorával is nehéz kiszedni (családi vonás). Talán ennek is köszönhető, hogy tudok Hermionét megszégyenítő módon „insufferable know-it-all” lenni. Emellett olyan vagyok, mint egy kétéves gyerek: az a legnagyobb boldogságom, ha kiboríthatok egy zsák rongyot, és amit mindenki más szemétnek gondol, azzal kitalálok mindenfélét. A különbség annyi, hogy legtöbbször meg is valósítom. Jó lenne, ha az írással is így lehetnék… tele van a laptopom hosszabb-rövidebb novellakezdeményekkel, amiknek óriási elánnal nekikezdtem, de ihlet- vagy időhiány miatt félbehagytam, és úgy maradtak. De nagyon szeretném őket befejezni.

Úgy legyen! :)

Mikor ragadott magával a Harry Potter kötetek világa? Mi az, ami a legjobban tetszett, és mi az, ami már kevésbé?

Tizennyolc éves voltam, az érettségimet követő nyáron (2005) kapta kölcsön az öcsém a haverjától az első és a harmadik kötetet, én meg – minek hagyta szanaszét – lenyúltam tőle, és sutyiban elolvastam őket. Tetszett, de még nem lettem kimondottan rajongó, csak évekkel később „feküdtem rá” igazán a témára, először a filmeket néztem végig, aztán (addigra öcsinek megvolt) kölcsönkértem tőle a hetedik kötetet, és elolvastam, a többi négyet pedig kivettem a könyvtárból, ill. az utolsóként sorra kerülő 4. részt netről letöltve, pdf-ben olvastam el. (Egyvégtében, kis híján sikerült is belevakulnom.)

Vannak, akik a történetet meseként fogják fel. Neked mi erről a véleményed?

Igen, szerintem mese, tanmese – a szó legjobb értelmében. Nagyon komoly mondanivalója van, amit egy szórakoztató, magával ragadó történetben mond el.

Hogy tetszett a befejezés? Te is így képzelted el a szereplők sorsát, vagy eltérően?

A befejezés tetszett. Vannak, akik úgy gondolják, hogy túl „napfényes”, „hollywoodi”, de szerintem nem. Mint az előző kérdésnél is írtam, a HP mese, és meséket azért olvasunk, hallgatunk (a felnőttek is, nem csak a gyerekek), mert szeretnénk hinni abban, hogy a gonosz legyőzhető – tehát kell a happy end. Ez meg is van, hiszen Voldemort végérvényesen elpatkol, viszont mégsem túlságosan „napfényes” a történet vége, mert rengeteg szenvedést és pusztulást hagy maga után; gondoljunk csak a rengeteg halottra, Neville szüleire vagy az árván maradt Teddy Lupinra – és még hosszan sorolhatnám. Az epilógus pedig csak egy kiragadott, idilli pillanat a szereplők életéből. Lehet, hogy Harry a pályaudvarról egyenesen megy vissza a parancsnokságra, és nyomoz tovább a még szabadon lévő halálfalók után. Ezenfelül attól még, hogy ezt a konkrét sötét varázslót legyőzték, semmi nem garantálja, hogy nem bukkan fel rövidesen egy újabb.

Nemrégiben napvilágra került J. K. Rowlingnak egy olyan megnyilvánulása, hogy Hermione és Ron előbb-utóbb párkapcsolati tanácsadásra kényszerültek volna, és hogy a boszorkányt inkább Harryvel kellett volna összehoznia. Te mit gondolsz erről? Eső után köpönyeg kijelentés, vagy logikus döntés lett volna?

Így, hogy jóval a könyv megjelenése után jelenti ki, mindenképpen eső után köpönyeg. Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy párterápiára szorultak volna, mert szerintem nagyon is jól kiegészítik egymást. Talán azért nem szimpatikus sokaknak ez a páros, mert Ron kamaszként sokszor viselkedik iszonyú gyerekesen, amivel tényleg nem illik Hermionéhoz. Viszont kap az élettől pár pofont, amitől felnő, megkomolyodik, és méltó párjává válik. Az meg már tényleg kivágta nálam a biztosítékot, hogy Harryvel. Hiszen az a regényben is benne van, hogy Harry és Hermione tulajdonképpen testvérként tekint egymásra, szóval szerintem elég perverz gondolat összehozni őket.

Mi a véleményed a filmadaptációkról? Szerinted ki(k) az(ok) a színész(ek), színésznő(k), aki a leghitelesebben tudta megformálni az általa játszott karaktert?

Felemás. Adott egy, az eredeti történetből rengeteg lényeges elemet kihagyó, rengeteg mindent átíró, sőt eltorzító cselekmény – látványos díszletek közt, a legnagyobb színészek játékával. (A harmadik-negyedik rész környékén állítólag terjedt a vicc a brit színészek között, hogy aki nem szerepelt a Harry Potterben, az nem is számít a szakmában.) Egy őrületes körítéssel tálalt „lufi”. Szóval, hogyha pazar mesevilágot, gyönyörű jelmezeket, díszleteket, látványos CGI-trükköket akarsz látni, érdemes lehet megnézni őket, de a HP mondanivalójáért nem igazán. A színészek közül toronymagas kedvencem Maggie Smith. Önmagában, ahogy eljátssza a szigorú, de végtelenül melegszívű McGalagony professzort – lehetetlen nem beleszeretni; azzal pedig, hogy súlyos betegen is végigcsinálta a munkát, kivívta a maximális tiszteletemet.

Mióta foglalkozol írással? Mit jelent számodra?

A kérdés az, hogy mi számít annak, hogy mióta foglalkozom írással. Mert ha az, hogy mióta találok ki történeteket, arra a válasz az, hogy amióta csak az eszemet tudom. Anyukám rengeteg mesét mondott nekem, és azokat mindig továbbgondoltam, kiszíneztem a kimaradt részleteket, vagy ha nem tetszett (pl. szomorú vége volt), akkor magamban átírtam. Később is meg tudott lódulni a fantáziám szinte bármin – egy rádiós híren, egy utcán elkapott félmondaton –, és olykor azon kaptam magamat, hogy komplett történetet kanyarítottam köré. De ezeket soha nem írtam le, hol azért, mert a kézírást túl lassúnak találtam, hol azért, mert úgy gondoltam, hogy úgysem kíváncsi rá senki. De ha az számít, hogy mióta írom le, akkor, azt hiszem, azóta, hogy megtanultam tíz ujjal gépelni, kaptam egy laptopot – és felfedeztem a fanfiction műfaját. Akkor rájöttem, hogy az olvasott, hallott, látott történetek továbbgondolása, átírása nem csak az én „kattanásom”, és némi bátorsággyűjtögetés után elkezdtem publikálni a saját történeteimet. (Úristen, mekkora boldogság volt az első kritika!) És hogy mit jelent nekem az írás? A tavalyi Hermione Granger Kihívásra írt interjúban leírtaknál, azt hiszem, most sem tudnám jobban megfogalmazni: „Amikor írok, tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint a kisgyerek, amikor babázik: eljátssza, feldolgozza, másra vetíti ki a problémákat, amik belülről feszítik. Huszonévesen már egy kissé túlkoros vagyok valóban babákkal játszani, ezért inkább a képzeletemben levő figurákkal teszem ugyanezt. A fanfiction pedig egy nagyon kényelmes műfaj, hiszen gyakorlatilag készen kapom a „babákat”, nekem már csak játszanom kell velük.”

Leginkább a részletekben szeretsz elmerülni, így a történeteid nagy része olyan pillanatokat örökít meg, amik a könyvben nem szerepelnek. Mi alapján döntöd el, hogy éppen melyiket ragadod ki?

Legtöbbször nem tudatos döntés. Olvasom valamelyik könyvet, vagy a HP jár a fejemben, és egyszer csak „elindul a vezérhangya”… aztán nincs megállás.

A történeteid alapján úgy vettem észre, Hermione és Ron igen közel áll a szívedhez. Mi fogott meg bennük? Hogyan próbálnád meggyőzni a szkeptikusokat arról, hogy ők illenek egymáshoz?

Azt hiszem, csak ismételni tudnám önmagam, hiszen a JKR utólagos nyilatkozatára vonatkozó kérdésnél már leírtam: szerintem jól kiegészítik egymást. Egyrészt „az ellentétek vonzzák egymást” alapon: Hermione komolysága és Ron sokkal lazább hozzáállása kiegyensúlyozza egymást, másrészt nem igaz, hogy Hermione „túl okos” Ronhoz. Jó, lehet, hogy Ron utál magolni meg házi feladatot írni, de nem buta (pl. kiválóan sakkozik), és mire eljutunk a csókjukig, az érzelmi intelligenciája is óriási fejlődésen megy át.

Hogyan kezdesz bele egy történetbe? Amikor megszületik egy gondolat, azt rögtön leírod, vagy megvárod, míg a fejedben összeáll minden részlet? Jegyzetfüzetbe írsz vagy egyből monitorra?

Inkább fejben szeretek írni. Miután megvan az alapötlet, meghatározom, hogy mire szeretném kifuttatni, vagyis mi legyen a történet vége (rendszerint konkrétan megfogalmazom magát a végcsattanót), aztán összekötöm a kettőt. A történet vonalát mindig fejben tartom, csak a nehezen megjegyezhető háttérinformációkról készítek külön jegyzeteket (pl. van egy félkész novellám, ami Ginny első profi meccséről szól, két komplett kviddicscsapatot kellett hozzá megalkotnom, pontosan felírtam a tagokat, posztokat), a lejegyzés nálam csak a véglegesítés.

Mi az, ami inspirál? Van olyan elem vagy motívum, ami szinte mindegyik írásodra jellemző?

Egy-egy részlet szokott megfogni, két (vagy több) szereplő közötti családi, baráti szálak. Nagyon kötődő típus vagyok, mindennél fontosabb a családom. Talán éppen ezért írok főleg ilyen jellegű történeteket. Sokszor mintázom róluk a szereplőimet is. Pl. a Hermione hazatalál c. novellámban Hermione és az apja közti kapcsolat modellje egy az egyben apukám és én. Ő is mindig tudományos igényű magyarázatokkal szolgál, ha kérdezem, és ő tanított meg olvasni.

Írás közben a filmbeli szereplőket képzeled magad elé, vagy él a fejedben egy saját elképzelés?

A filmekben is megjelenő szereplők esetében igen, hiszen általában nagyon jól eltaláltak. Ha viszont olyanokról írok, akik kimaradtak (és sokszor van ilyen), akkor is igyekszem a könyvbeli karakterüknek megfelelően alakítani, és hogy könnyebb legyen magam elé képzelni őket, rengeteg rajzot szoktam készíteni róluk.

Gonosz kérdés következik: melyik történetedre vagy a legbüszkébb, illetve melyiket dolgoznád át, és miért?

Amiket kiraktam a Merengőre, azokat nem írnám át, úgy szeretem őket, ahogy vannak. Sajnos egyszer-kétszer volt már olyan, hogy kihívásra írt történetemre kaptam (jogosan) lesújtó kritikákat, mert kevés időm volt rájuk, így elég összecsapottak és olykor logikátlanok voltak. Nem is raktam ki a Merengőre egyiket sem, félreraktam őket, hogy majd átdolgozom. (Azóta is a winchesteremen dekkolnak.) És hogy melyikre vagyok a legbüszkébb? Tényleg gonosz kérdés. De ha már feltétlenül mondani kell valamit, akkor az a Bagolyposta Evanséknél, ami pár héttel a publikálása után fel is került a Merengőn a kiemeltek közé.

Gondolkodtál már hosszabb terjedelmű íráson?

Nem csak gondolkodtam, éppen írok egyet. A 2013-as Kívánság Üst után a szerzője, Lizi Eyre engedélyével belefogtam egy kívánság megvalósításába. Először novellának terveztem, de aztán elkezdett külön életet élni, és mostanra szilárdult kerek, többfejezetes történetté a fejemben, hamarosan el is készülök az első fejezettel. (Szóval nem felejtettelek el, Lizi!)

Játsszunk el a gondolattal, hogy lehetőséged nyílna könyvet írni. Miről szólna?

Tatai vagyok, és aki szereti a történelmi fesztiválokat, az bizonyára tudja, hogy néhány éve minden májusban megrendezik a Tatai Patarát a várnak a töröktől való, 1597-es visszafoglalásának emlékére. Egy egri illetőségű barátomnak meséltem róla, ő meg azt kérdezte: hogyhogy ezt a történetet még nem ismeri senki? Mondtam neki, csak úgy viccből: mert erről még senki nem írt általános iskolai kötelező olvasmányt. Erre visszakérdezett: miért nem írod meg? Szerintem nem gondolta, hogy mennyire elültette a bogarat a fülembe. Még nem volt módom hozzákezdeni, de poén volna, ha egyszer tényleg megjelenne.

Töredelmesen megvallom, én magam sem hallottam róla korábban, éppen ezért gondolom, hogy jó ötlet volna ezt bemutatni. :) Ha valóban hozzá kezdesz, sok sikert kívánok hozzá!

2013-ban került első ízben megrendezésre az általad szervezett Nagy a Roxfort Állatkertje kihívás, mely a Harry Potter kötetek állatvilágával foglalkozik. Honnan merítetted az ötletet?

 Általában szeretem az állatokat, Fekete István állatregényein nőttem fel, és aki ismer, tudja, hogy őrületes kutyabolond vagyok. A Merengőn bukkantam rá egyszer Clarey Forró bádogtető c. novellájára, ami egy Csámpás–Mrs. Norris románc, és teljesen elvarázsolt. Elkezdtem további állatos írások után kutatni, de szinte semmit sem találtam. Nem igaz, gondoltam, hogy senki más nem ír ilyen történeteket, hiszen annyi lehetőség van bennük. Aztán valamivel később arra gondoltam, hogy ha ennyire nincsenek állatos történetek, akkor hirdethetnék egy ilyen kihívást. Soha nem csináltam még ilyet, szóval túl vérmes reményeim nem voltak. Ennek ellenére első körben tizenhárman jelentkeztek, végül tíz jobbnál jobb novella készült el, és – legalábbis azt hiszem – olvasói oldalról is szép érdeklődés volt rá.

Mennyire nehéz megszervezni egy kihívást?

Odafigyelést és pontosságot igényel, hiszen egy csomó adminisztrációval jár: jelentkezés, kulcsosztás, a történetbeküldés, a pontozás számontartása, kapcsolattartás a résztvevőkkel. Részletesen ki kell találni mindent, megalkotni a szabályzatot, mindent bele kell írni, még azt is, ami elsőre magától értetődőnek tűnik. (Ezt a saját bőrömön tanultam meg: az első alkalommal még nem vettem bele konkrétan a szabályzatba, hogy a történetet a kihívás lezárultáig nem lehet máshol publikálni, és az egyik résztvevő kirakta a művét a Merengőre – erre engem az egyik olvasó figyelmeztetett. Mivel ezt a kitételt nem írtam bele a szabályzatba, nem tudtam mit csinálni, de a következő évben már sokkal jobban odafigyeltem.) Persze a kreativitás sem éppen hátrány, hogy ötletes feladattal, kulcsokkal várd az írókat, és az alkotói szakaszban, amikor a kihívás körül nem sok esemény van, érdemes játékkal, kvízzel, írói interjúkkal fenntartani az olvasók érdeklődését.

Te magad hogyan állsz a versenyzéssel? Milyen kihívások keltik fel az érdeklődésed?

Rengeteg érdekes kihívás van, ami a témája miatt érdekelne, de magamat és az írási tempómat ismerve – a 6 hét alatt 2000 szó az, ami neccesen, de belefér – sajnos ritka az olyan, amibe tényleg bele merek vágni.

A facebookon Agatha Leonarddal közösen vezetitek a Harry Potter canon klubot, ahol a tagok a canonnak megfelelően képeket, történeteket oszthatnak meg, ajánlhatnak a többiek figyelmébe. Mikor született meg az ötlet a fejetekben? Mióta ismeritek egymást Agathával?

Nem együtt találtuk ki, nem is vagyok alapító tag, Agathát sem ismerem személyesen. A klubra viszont az ő – és a Merengő – révén találtam rá: Malfoynak lenni című novellája leírásában említette, hogy egy, itt folytatott beszélgetés ihlette. A történet nagyon megfogott, szóval megkerestem a csoportot, és beléptem, és éltem az átlag tag életét: kiposztoltam, ha találtam érdekes ficet, képet, hozzászóltam, stb. Aztán egyszer Agatha rám írt, hogy lelépett az admintársa, és átvenném-e a helyét. Gondoltam, miért ne, úgyhogy elfogadtam az ajánlatát.

Köszönöm szépen, hogy vállalkoztál a beszélgetésre, örömömre szolgált jobban megismerni téged. :)

Cartwright