Asha interú

Méltán időszerű volt megejteni az alábbi beszélgetést - és ezt többek nevében jelenthetem ki. Az originál slashek egyik nagy alkotója. Friss, fiatalos stílusa komoly értékeket hordoz, aki már olvasta legalább egy művét, az tudja, miről beszélek.

Versei sehová sem sorolhatóak, minden jelző, amivel illetni tudnám őket, elcsépelt lenne. Admin a Merengőn, közben szociológus-palánta, és bár mostanában az alkotás háttérbe szorult az életében, nekem meggyőződésem, hogy ez ideiglenes.

Fogadjátok szeretettel Ashát!

Az első teendő nálad sem más, kérlek, mutatkozz be!

Ó, oké, próbáljuk meg. ^^ Szóval – Asha volnék, a Merengő megrögzött Harry Potter fandom-szabotőre, vagyis íróként kizárólag original történetben és versben utazom. Civilben frissiben végeztem egy kisgyermekgondozó képzésen, és elsősként kezdtem idén a szociológiát; egyébként meg épp két bal lábbal botladozom a valóság talaján, próbálom elhelyezni magam a világban és elkezdeni magamtól is élni. A dolgot nehezíti, hogy borzasztó sok minden érdekel, szóval kicsit csapongó vagyok: csigáz az emberek és a társadalom működése, elméleti szinten a politika, etika, vallás, a filmművészet és az irodalom… minden, ami megmagyarázható vagy meg nem magyarázható éppen. Gyakorlatilag pánikszerűen keresem az okságokat és a válaszokat az egész világban – néha legszívesebben három életet élnék egy helyett. 

A Merengőn három profilod is fellelhető, Ashán kívül még Sirani és Xany név alatt is tevékenykedsz. Mindegyik névhez folyamatban lévő történetek is tartoznak – volt valami oka, hogy különválasztottad őket? Pusztán az egyszerűség elve okán döntöttél így, vagy esetleg más-más oldalad próbálod megmutatni?

Most mondjam, hogy múló írói szeszély? :))) Valójában, azt hiszem, szabadulni akartam magamtól – akkor valamiért úgy éreztem, hogy újfajta elvárások lettek velem szemben, és emiatt nyomás nehezedik rám… például az, hogy befejezzem azokat a történeteket, amiket akkor már elkezdtem. A Sirani alatt futó történetet szórakozásból kezdtem írni, azért, mert felszabadított, közben meg akadtak olvasóim, akik épp mást vártak tőlem. Féltem, ha feltöltöm, azt mondják, „jó-jó, de miért nem a Kit?”, vagy hogy „oké, de tudsz te ennél komolyabbat is!”… Xany ezen túl azért is jött létre, mert úgy véltem, a Flash! nem vág az imidzsembe.

Most már tudom, hogy tévedtem, és ezért is vállalom mind a három profilomat. Eleve egy ilyen hobbiban nem létezhetnek más elvárások velem szemben, mint amiknek már meg tudok felelni – és minden imidzsembe vág, ami kipattan a fejemből.

Hogyan és mikor keveredtél a Merengőre?

2006 – a hogyanja már nem kristálytiszta, de úgy rémlik, eredetileg egy Harry Potter fanart oldalról keveredtem át egy fanfictionhöz, és a fanfiction szó révén kerültem el a Merengőre. Olvasgattam, böngésztem, ott ragadtam. :)  A Meri légköre egész más volt a számomra, mint egy magát amolyan emelkedetten írói oldalnak valló honlapé, mert „amatőr”, de a szó jó értelmében: senki nem vár el professzionális szintet, az írást és az olvasást élményként kezeli és közösségivé teszi. Ez bátorított, hogy én is publikáljak valamit.

Az oldalon látottak hatására kezdtél alkotni, vagy eleve írogattál magadban-magadnak, és tudtad, hogy egyszer fel is töltöd őket valahová?

Azóta írok, hogy ismerem a betűket. :) Oviban még illusztrált füzetkéket eszkábáltam össze a kucsáról, mert a TY és CS betűk közötti különbség még nem tűnt jelentősnek, elsőben már az osztályfőnökömnek villogtam a készülő regényemmel, harmadikban pedig nekiálltam verselni. Azt mondták, jók a szöszmöszeim, engem pedig borzasztó könnyű dicsérettel motiválni – akkor mindent bevetek, hogy még, még, még jobb legyek. Néha kimaradt egy-másfél év, de ezen kívül nonstop írtam, ha nem történetet, akkor verset, ha nem verset, akkor naplót, de valamit mindig, mindenképpen.

Az egyik dolog, amit mindenképp ki kell emelni veled kapcsolatban az az, hogy nem írsz fanfictiont – olvasni azért olvasol?

Naná! Elkerülhetetlenül. Régen voltak futó kedvenceim, van, amelyiket ma is tisztelem, szeretem, visszaolvasom, és nagyon elvétve most is előfordul, hogy elolvasgatok egyet-kettőt. Mondjuk főleg rövidet és humorosat, vagy olyan írótól, akinek egyébként is nyomon követem a munkáit, „márkát” jelent a neve.

Bevallom, régebben – talán még fel is hoztam neked – fölmerült bennem, hogy mégis „milyen lehetne egy Asha-fic Harry Potter témában?”. Te eljátszottál a gondolattal?

Huhh… Hát, annak ellenére, hogy rengeteg sokat lógtam Harry Potter rajongók és történetek között, nem emlékszem, hogy valaha megkísértett volna a gondolat, hogy HP fanficet… vagy egyáltalán bármilyen fanficet írjak. Nem áll rá az agyam. :) Most, hogy morfondírozok, talán, ha teljesen saját karakterekkel dolgozhatnék. Talán, ha sikerülne teljesen kikerülnöm a fő cselekményvonalat térben és időben. Talán, ha találnék egy témát, ami kizárólag ebben az univerzumban megvalósítható – például a karakterem szerelmes lehetne egy festménybe… nem tudom, megírod? :D

És a végén ugyanoda jutottunk: az már nem is fanfiction lenne :D Az viszont érdekes elgondolás, hogy egy szereplő egy festménybe szeressen bele… Kíváncsi lennék egy ilyen helyzetre.

Honnan merítesz ötletet az írásaidhoz? Ez azért fontos, mert megannyi szuper saját regényed van, amelyekben élnek a karakterek, komolyan humoros és humorosan komoly helyzetekbe keversz bennünket, olvasókat is és… Áá, hogyan csinálod?

Drága vagy – köszönöm. ^^

Írtam, hogy sok minden érdekel. Egyszerűen arról írok, ami érdekel. Nem mindig tudatosan, hogy „Ó, akkor most összedobok egy sztorit a tinédzserkori kirekesztésről!”, hanem az engem foglalkoztató kérdéseket úgy teszem kezelhetővé a magam számára, hogy fiktíven elhelyezem őket. Tulajdonképpen pszichodrámát játszom magammal a saját fejemben. És ezért is maradoznak olykor félbe a hosszabb írásaim, mert néha a fejemben már véget ért a téma, már értem, már átlátom, és nagyon nehéz azt mondani a három ütemmel előrébb kattogó agyamnak, hogy most STOP, mert te révbe értél, de a szereplők még nem!

A humor meg alap. Humor nélkül szerintem nem lehet életben maradni, muszáj, hogy az ember képes legyen észrevenni a történések fricskáit.

Fiú-fiú kapcsolatokról, szerelmekről olvashatunk tőled leginkább. Ha nem is fő szálként, de ez mindig meg-megjelenik valamilyen módon a történeteidben – példának okáért Jess alig titkos nem-naplója esetében két különböző okokból kirekesztett, meg nem értett srác barátságát tárod elénk. Ebben a témakörben vagy otthon, ez esik a kezedre vagy ezeken a példákon keresztül tudod legjobban közölni a mondanivalód?

Nos, a legalapvetőbb válasz a kérdésedre, hogy egyszerűen szeretek fiúkkal dolgozni. :D Prózai, de ez van. A srác karaktereim energikusabbak, elevenebbek, ha lehet ezt mondani fiktív személyekre, könnyebben kommunikálok velük – és valószínűleg kevésbé frusztrál, hogy azonosulnom kell a szerepükkel, emiatt kevesebb olyan elvárásnak kell megfelelniük, mint amit magam elé lányként állítok. (Érthetőbben: ha egy fiú karakterem bénázik, azt képes vagyok szeretettel és elnézéssel kezelni, de lehet, hogy ha egy lány karakterem tenné ugyanezt, automatikusan a helyébe képzelném magam, és feszélyezne az egész.)

A felvetés persze jogos, ettől még írhatnék simán mindenféle fiúkról, akik haverkodnak egymással.

Szóval egyrészt igen, fontos számomra a kirekesztés, megbélyegzés, meg nem értettség témája. Az elfogadás, mind társadalmilag kifelé, mind belülről – hogy én képes vagyok-e elfogadni magamat. A melegek helyzete lefedi ezt, nekem kényelmes eszközt biztosít (akár ahhoz, hogy kiéljem a romantikus hajlamaimat), és elég magabiztosan mozgok már ebben a témában. Másfelől a témát érintő írás persze karitatív is: úgy gondolom, hogy például egy olyan slash történet, ami nem pornográf, hanem egyszerűen egy önmagában mindenki által kezelhető szeretetet, szerelmet jelenít meg, segítheti a homoszexualitás elfogadását. Épp Jess nem-naplójára kaptam már olyan kritikát, hogy az olvasó nem szereti a slasht, de ha ez a sztori az lenne, akkor is olvasná. És ennél szuperebb szerintem nincs! Mikor az egész úgy jön le, hogy „üsse kavics, vagy amilyen vagy, akkor is bírlak, és kész”, és nem számít, hogy most X meleg, vagy ez mekkora szerepet kap.

Igen, olyat kevesen tudnak, hogy bármi kerüljön ki a kezeik közül, válogatás nélkül olvassák el mások, még ha épp nem is kedvencük a téma. Nálam mindenképp ilyen helyen állsz, de ez már sokszor szóba került.

Engem a Ki(t) tudja?  c. történeteddel tettél zsebre anno.  Sokat gondolkodtam, hogy kérdezzek-e tőled bármit is ezzel kapcsolatban, hiszen nincs befejezve. Ez tipikusan az a történet, ami bár zseniális, fenntartja az érdeklődést és szeretik, bizony nem elegendő akkor, ha a szerző idő közben kinövi a teret, amit nyújt – és amit végül is az író határozott meg. Ez egy komoly téma, mert egy történet befejezetlensége mindig kényes, pláne, ha közben más történetek rendre frissülnek. Valami elfogy közben, ahogy írtad fentebb, van, hogy hamarabb kapsz választ, mint a karakterek, és ez el is vág valamit. Már nem megy úgy a közlés, már nem odaillő párbeszédek születnek, stb.

Neked mit jelent a Ki(t) tudja? Mumus, ösztönzés, vagy egyszer még előveszed?

Ó, jaj… :D Kicsit tartottam egy hasonló kérdéstől, nem is tudom, hogyan legyek diplomatikus?

Leszögezem, hogy a Kittel kapcsolatban borzasztó ambivalens érzéseim vannak: túlzás lenne azt mondani, hogy nem szeretem (mert igenis), de az is meredek kijelentés volna, hogy különösebben büszke vagyok rá. A merengős pályafutásom azelőtt egy kicsit elkapkodott sci-fiből és néhány versből állt, egyik sem egy kirívóan népszerű kategória – ezzel szemben a Kit egy humorra épülő kis original krimi lökött tinédzserekkel és a romantika ígéretével, vagyis eleve sokkal több embert volt esélye megszólítani a merengős berkekben. Nem a történet jó, hanem a recept.

Szóval visszatérve, hogy mit is jelent… ösztönzés, persze, mert olyan olvasottságot hozott nekem, amilyet előtte soha, és azóta is csak egy történettel ugrottam meg. Hajt, mert miatta tudom, milyen borzasztóan motivál az olvasók lelkesedése. De mumus, mert túlértékelt. És nem, aligha hiszem, hogy elővenném – ebben a formában biztos, hogy nem folytatom, átírásra viszont egyszerűen nem tartom érdemesnek. Durva ez így? :)

Ugorjunk! Versek. A Merengő közönsége eleve irodalmibb réteg, szeret olvasni, emiatt pedig a versek is könnyebben megtalálják a maguk embereit. Nálam a Kígyó abszolút favorit, akár idézni is tudnék és előszeretettel mutogatnám magyar órán (ha iskolás volnék). Mellbe vágnak a gondolataid, olyan kuszák, mégis egyenesek, mintha belőlem szólnának. Nem standard, de nem is olyan kortárs, és ami a legfontosabb: mindnek hatása van. A „hogyan születnek?” kérdés itt annyira nem helytálló, de mégis, ha vers, akkor nem olyan impulzus és érzékvilág kell, mint mondjuk Jess esetében… Hogy van ez?

Ez úgy van, hogy prózát gyakorlatilag csak akkor tudok írni, ha viszonylagos nyugalom van körülöttem és bennem is – ellenben a versíráshoz általában olyan érzelmi plusztöltetre van szükségem, ami már-már elviselhetetlen. Hajlamos vagyok tocsogni bizonyos lelki pocsolyákban, és az is rám vall, hogy a végsőkig hergelem magam megoldhatatlannak tűnő problémákkal. Végül is azért írok verset, hogy ezeket feldolgozzam, és kiadhassam magamból azokat a gondolatokat, amiket valamiért nem tudok kimondani. Az írás, a publikálás leveszi rólam a terhet, hogy magam vagyok a kétségeimmel, kicsit kezelhetőbbé teszi az engem feszélyező dolgokat, és csillapít az érzés, hogy valami konstruktív tevékenységbe fektethetem a feszültségeimet.

És ez mondjuk az esetek háromnegyedére igaz is, de azért a rengeteg gyakorlás, versolvasás, verstanulás megtette a hatását, és ma már meglepően könnyen megy megadott témára is rímelni, ha van bennem egy szikrányi motiváció. :)

Eljátszottál egy könyv kiadásának gondolatával? Megjegyzem, én már látom a polcomon…

Nos, legalább egy példány már biztosan elkelne akkor. :D

Amúgy nehéz kérdés kicsit – mert oké, persze, ki nem ábrándozik el a kiadásról, aki valaha is írt magától néhány bekezdést? Pár dologban szerintem minden író ugyanolyan. Imádjuk nézegetni a gyarapodó karakterszámot, és rutinból átszámoljuk, hogy az könyvben hány oldal lenne. Az olvasói lelkesedés drágább minden kincsnél, fanartokról álmodozunk, és írás közben rögtön filmként forgatjuk le a történeteink legjobb jeleneteit. Vagy egyedül volnék vele? Nem hiszem.

Szóval persze, jó volna. De egyelőre nem nagyon van olyan írásom, ami hosszában, témájában, minőségében, stílusában egyaránt megérett a kiadásra, és amennyire nézegetem a terveimet, nem is lesz ilyen darab a közeljövőben. Néha kesergek is fölötte, mert vágyom az elismerést, de ha őszinte akarok lenni, nem bánom. Én szeretek nektek írni, kötetlenül, nyíltan, félelem nélkül. És lehet, hogy így bizony sosem kapok borítót, keményfedél alatt kétszázötven oldallal, senki nem készít nekem fanartot és kiskutyafülét, de az, hogy valaki idézi vagy ajánlja egy írásomat, vagy ír egy kritikát, hogy adtam vele valamit – nekem bőven elég a büszkeséghez.

Milyen számodra a JÓ történet? Fic, original, mindegy, de felsorolnál néhány olyan jelzőt, ami szerinted elengedhetetlen ahhoz, hogy minél több embert találhasson meg?

Oké, érdekes kérdés, de azért finoman szeretném leszögezni, hogy a „jó” és a sok embert megtaláló „népszerű” történetek nincsenek épp passzentos fedésben; hogy egész más elvárásokat támasztok magam elé, mint az elé a történet elé, amit olvasok; és hogy műfajtól, vagy akár témától függően is mástól lesz jó egy sztori…

Ezért nem is mennék bele inkább olyanokba, hogy milyen fontos a stílus, a hangvétel, a tempó, a szerkezet, a karakterek meg a cselekmény. (Egyáltalán, ki vagyok én, hogy megtehessem?!) Maradjunk inkább annyiban, hogy szerény, szubjektív és nagyon leegyszerűsített véleményem szerint ahhoz, hogy egy történet olvasóra találjon, vagy érdekesnek kell lennie, (és/)vagy szerethetőnek. És innentől jöhet bármi. Lehet akár érdekes attól, hogy van egy csavaros vagy különleges alapkonfliktusa, vagy hogy egy ritka izgalmas karaktert helyez középpontba. Lehet szintén például szerethető a narráció stílusától, a humorától, vagy attól, hogy van benne egy-két aranyos, tutujgatnivaló kis…

… Khm.

Szerintem pontosan tudod, mire gondolok.

Ha az aktuális alanyunk a Merengő egyik adminja, attól nehezen tudunk elvonatkoztatni… Neked mit jelent az oldal háttereseként tevékenykedni? Mikor is kértek fel a posztra?

2009 őszén kaptam meg a levélkét Lunától – vagyis idén volt öt éve, hogy csatlakoztam a csapathoz. :) Márpedig öt év borzasztó hosszú idő, ennyi idő alatt a Merengő nem csak az életem, de a személyiségem szerves része is lett. Az itteni munkák, feladatok kapcsán tanultam meg dönteni, véleményt formálni, vitázni, kiállni, csapatban dolgozni. Lehet, hogy ez giccsesen hangzik, de ez alatt az öt év alatt felnőttem, és részben a Merengő is nevelt fel.

Emlékszel még, milyen volt az első történetet elbírálni?

Kristálytisztán. :D

„Ez… a lista. Úristen. De akkor… erre a gombra most rákattinthatok? És akkor csak megnyitja, ugye? És most akkor fel is engedhetem? De mit írjak a levélbe, HOGYAN írjam alá?

… Óh. Persze, a nevemet.

… Most már felengedhetem?

… JÓL kattintok???”

Többször mondtátok már, hogy hálás és hálátlan feladat egyszerre, mivel gyöngyszemek és „fénypontok” egyaránt a horgotokra akadnak… Mesélj mindkét végletről!

Szerintem nem a fénypontoktól lesz hálátlan. :) Az igényes feltöltésnek örülni szoktam, mert gyorsan fel lehet engedni. A kiváló történeteket pokoli lassan moderálom le, mert azok a kis mocskok végigolvastatják magukat…! :D De a fénypontosaknál is felcsillan a szemem, vagy azért, mert nevethetek egyet, vagy azért, mert megcsillogtathatom a diplomáciai érzékemet, és segíthetek valakinek, hogy jobb lehessen egy kicsivel.

A hálátlansága inkább ott kezdődik, amikor van egy fantasztikus történet, és nem engedhetem fel, mert hibás. Vagy amikor az ember lánya húsz percen keresztül édesít egy elutasítót, hogy segítsen javítani a hibákat, és még kedves is legyen – erre a válaszban tömören elküldik a pokolba, és még ki is oktatják, hogy mi hogyan tökéletes. Vagyis úgy, ahogy ő írta. A párbeszédek meg csillagok között vannak, ÉS KÉSZ.

Mondjuk megjegyzem, ez borzasztó ritka. Ami gyakoribb, hogy még az elutasítót, vagy az elfogadóba írt javítási javaslatokat is megköszönik – és ennyi bőven elég is ahhoz, hogy úgy érezzem, érdemes ezt csinálni, és jó, hogy megtehetem.

Jöjjenek a kedvencek!

Kedvenc íród, költőd?

Hm. Írók közül Neil Gaiman, Terry Pratchett vagy Christopher Moore nálam holtversenyesek a dobogón. Lenyűgöz a fantáziájuk, leleményességük, és a félreismerhetetlen stílus, ahogy megalkotnak egy szöveget, egy karaktert vagy egy világot.

Versben vegyes az ízlésem, sokmindenkitől szeretek egy-egy gyöngyszemet, de Villon Faludy-féle fordításainak jó részét fejből tudom-idézem. A magyarok közül pedig Radnóti áll talán a legközelebb hozzám, ha mindent összesítek.

A könyv, amit mindenkinek ajánlanál?

Kétségkívül:

Jonathan Stroud – Bartimaeus trilógia. Igen, a trilógia, az eredeti, nem a negyedik bónuszkötet. Fantasztikusan kidolgozott urban fantasy háttérvilág, olyan mesteri karakterábrázolás és jellemfejlődés, hogy azt tanítani kéne, lebilincselő történetvezetés három köteten átívelő krimi vonallal…

Kell még valamit mondani?

Az íráson kívül van más hobbid? Már ha nevezhetem hobbinak…

Naná. :) Nagyon szeretek például rajzolni, bár távol állok a profitól, borzasztóan igyekszem. Ha van ihletem, ékszereket, csecsebecséket készítek magamnak vagy a barátaimnak – gyöngyből, bőrből, csomózva, szőve… ahogy épp feltalálom magam. Időnként verseket tanulok, hallgatóság esetén szavalni is szeretek. Anno szenvedélyes PC kalandjátékos is voltam, mondjuk ez egy valamirevaló számítógép nélkül kicsit bonyolult hobbivá vált. :D

Olvasói kérdések:

Létezhet-e olyan HP-fanfic, ami majd a műfaj utolsó megnyilatkozása lesz? Ami után már tényleg nem lehet mit írni, mert mindent überel?

Ezt ebben a formában erősen kétlem. A jó ficek általában újabb és újabb ficeket ihletnek, nem pedig kinyírják egymást, ahogy az újabb és újabb ötletek és párosítások is különböző alfajokat és divatokat teremtenek. Ahhoz, hogy a HP fanfic lecsengjen, egyrészt fel kell nőnie annak a teljes generációnak, amelyiket a Harry Potter széria nevelte fel, másfelől kell, hogy jöjjön egy trónfosztó. Ez utóbbinak még híre-hamva sincs. Pedig Az éhezők viadalára tettem volna egy voksot, hogy ha nem is konkurál, de meghódítja a Merengőt.

Gyermekkorodban mi volt a kedvenc meséd?

A négyszögletű kerek erdő és Rémusz bácsi meséi felváltva rongyolódtak a kezeim között. Még meg is rágtam őket – korán kezdi a könyvmoly…

Milyen színű a szobád?

Sárga, de nem rajtam múlik, albérelek. Nem vagyok benne biztos, hogy a tulaj értékelné, ha valami vidám narancssárga vagy citruszöld mintás tapétával megtámadnám a falait, aztán bűbáj-mosollyal elé penderülnék, hogy „Ugye, milyen meseszép?”… :D

Nos, ezennel diskurálásunk végére is értünk. Egy élmény volt kérdezősködni, elsőként ismerni a válaszaidat!^^ Köszönöm, hogy elfogadtad az invitálásomat, az Olvasóknak pedig a kérdéseket!

shanon widow