Candlelight interjú

Amikor először mentem fel az adatlapjára, már akkor láttam, hogy bizony, igencsak fel fogja nekem adni a leckét… Úgy beszélgetni egy ízig-vérig slasherrel, hogy maga az interjút készítő nem ír ilyet, még belegondolni is kihívást jelentett. Saját bevallása szerint őt magát a legjobban az írásai mutatják be, ha valaki kíváncsi, olvasson el tőle egy művet. Vagy akár többet! Hiszen interjúalanyunk, Candlelight bővelkedik a kiemelkedő írásokban, vegyük például a Töredékek- Regulus Black, Afterglow, A bolond meséje című történeteit. A Teen Wolf kedvelőinek pedig még több csemegét tartogat: A szomszéd ajtó balra, a Toportyán a csűrben, vagy akár az Ámor nyila történeteket. Slash-imádók ide! ;) Íme Candlelight!

Mi az, amit fontos tudni rólad? Hogyan jellemeznéd magad az Olvasóknak?

 Ezek a "mutatkozzunk be" jellegű kérdések mindig is a vesszőparipáim voltak, mert egyből nagyon visszahúzódóvá válok, ha arra kérnek, mondjak valamit magamról. :) Úgyhogy nem tudom, mit mondhatnék. Olvassatok bele valamelyik írásomba, az vagyok én. Illetve, ez így nem teljesen igaz, mert azok csak azt mutatják meg, hogy mit szeretek írni. (Vagy szerettem évekkel ezelőtt.) Nem vagyok érdekes ember. Arra kicsit büszke vagyok, hogy a paródiáimmal meg tudom nevettetni az embereket. De igazán. És szakadásig. :)

Ha már a humort említed... Inkább olvasol víg történeteket, mint drámát? Egyáltalán milyen típusú olvasnivaló jöhet szóba nálad, legyen az fanfiction vagy könyv?

Nagyjából bármilyen típusú. :) A humorom, meg kb. olyan, mint Doctor House-nak, de hát azért őt is van, aki kedveli.  De valóban, egyébként. Mindenfélét olvasok, noha a nyomatott irodalom terén a romantikus regényeket nagy ívben elkerülöm, de például fanfictionben meg sok romantikusat olvasok. (Hiszen a slash már eleve egy szerelmi viszonyról szól.) Humorosat is olvasok, meg tényleg mindent, egyedül horrort nem. Tudom, hogy a Teen Wolf elvileg misztikus-horror sorozat, de egyébként nem szeretem azt a műfajt, ellenben a nyomozós-detektív történeteket nagyon, leginkább ilyeneket olvasok, meg meglepően sok kamasz-ifjúságit is. Már nem vagyok tizenéves, de valahogy tetszenek a nekik szóló regények, talán azért is, mert én is hasonlóakat írok. Szerintem. Talán. :D Angolul és magyarul vegyesen olvasok, és a mangákat is szeretem, ha jók.

Mit csinálsz a civil életben, ha épp nem az írással foglalkozol?

Jelenleg állást keresek. :D (Úgyhogy ha valakinek szükség van egy jó munkaerőre, itt is szólhat nekem. :)) Bár amúgy azóta van időm megint írni, mióta – még csak pár hónapja – munkanélküli lettem, tehát, ha lesz munkám, akkor viszont megint nem lesz energiám írni. Ezzel a problémával gondolom, sokan küszködünk.)

(Azóta már találtam, mióta ezt kérdezted, szóval pont az interjúztatás ideje alatt lett is megint munkám.:) )

Hogyan kerültél a Merengő oldalára?

Azt hiszem, ez úgy történt, hogy amikor újra indították (volt egy nagy Merengő leállás, ha jól emlékszem 2006-ban), akkor regisztráltam be, mert én csak 2006-ban ismerkedtem meg magával a fanfiction fogalmával is, noha, mint sokan mások, tulajdonképpen már azelőtt is sok "fanfictiont" írtam, bár csak fejben. :) Akkoriban Alan Rickman rajongó voltam (oké, azért még ma is szeretem :)), és Lilyanjudyth Alan Rickman rajongói oldalán olvastam először továbbírásokat, meg ott hallottam a Meriről is. 2007 nyarától vagyok jelen a Merin, és ettől kezdve publikáltam ott történeteket, bár az írásaim többsége azelőtt is, meg talán még most is kisebb, egyéni fanficoldalakon lelhetőek fel inkább, illetve a személyes Livejournalomban.

Akkor nagyon régi Merengős íróval van dolgom. :) Lehet, hogy te választ tudsz adni egy kérdésre, ami már nagyon régóta itt motoszkál a fejemben. Miért van ennyi befejezetlen írás a Merengőn? Bosszantó…

Hát ennek több oka is lehet. Igaziból nem annyira akarok feltevésekbe bocsátkozni, hogy mások miért nem fejezik be, én konkrétan a következő okokból hagytam félbe történeteket. Először is, volt, amikor érzelmi okokból. „Valakinek írtam” az adott történetet, olyan értelemben, hogy az inspirált a legjobban, hogy neki tetszett, amit írtam, de aztán eltávolodtunk egymástól, én meg bánatomban nem tudtam folytatni a sztorit. (Nálam ez többször előfordult, sajnálom, de ilyen vagyok. :D) Volt olyan, hogy megrekedtem, mert valaki khm... valahogyan megbántott a fandomból (szerintem ez is sokunkkal előfordul), vagy éppen valami miatt nagyon puskaporos volt a hangulat fandomországban, és értelemszerűen akkor nem mentem közelébe sem az írásnak, mert annyira fájt a dolog. Ha pedig elveszik a lendület, az hogy rendszeresen írjunk a készülőben lévő történethez, akkor utána már nem lehet folytatni. Igaziból engem mindig ezek akasztottak meg. Mindig személyes, érzelmi okai voltak, hogy nem bírtam írni egy ideig a ficet, aztán meg mikor összeszedtem magam és elhatároztam, hogy folytatom, akkor meg elmúlt az ihlet, és a történet iránti érdeklődésem is. Magamnak azt tanácsoltam (és ez eddig a Sterek történetemnél beválni látszik), hogy semmiképp ne hagyjam abba, akármi is történik velem, ha le is lassulok, ha ezernyi bajom van, akkor se. Tehát megpróbálom legyőzni ezt a démont, hogy ami megkeseríti az életem, az nehogy megölje az alkotókedvem is. Nem szabad hagyni, mert többet érdemel az a történet; ennek ellenére nagyon nehéz ez a helyzet.

Emellett egyszerűbb okai is voltak, hogy nem fejeztem be valamit, például hirtelen kiszerettem a fandomból meg a történetből. :D Ma már látom, hogy ennek ellenére sem szabadott volna hagyni az egészet, érdemesebb lett volna kitartani és befejezni. Ma már bölcsebb vagyok, meg fegyelmezettebb, megtanultam úgymond „izomból” is írni, tehát akkor is, ha úgy érzem, hogy pillanatnyilag semmi ihletem nincs az egészhez. Sokszor, mint evés közben az étvágy, megérkezik ilyenkor a Múzsa is, és megint sikerül szárnyalni. :) Szóval a kezdeti lendület mindenképp el fog veszni, és jó, ha belátja az ember, hogy egy hosszabb történetet nem lehet csak ezzel az első lendülettel végigvinni, ez olyan, mint egy hosszú távú párkapcsolat. Lesznek hullámvölgyek is, de akkor is érdemes kitartani, mert a végeredmény kárpótolja az embert.

Volt olyan is, hogy fáradt voltam felrakni a következő fejezetet, mert alig kaptam rá kommentet, és ezért annak a történetnek csak egy másik oldalon olvasható tovább a folytatása, ahol többen véleményezték. Tudom, ez nem szép dolog, és talán nem mindenki mondja ki, de az is megöli a kedvet, ha az ember nem kap annyi visszajelzést, mint amennyire neki személy szerint szüksége van; erről mindannyian tudnánk beszélni. (Egyébként, ha találkozol egy félbehagyott sztorival, azért érdemes megnézni, hogy van-e az írónak saját oldala, mert valóban lehet, hogy időhiány miatt csak oda töltötte fel a többi részt, és a Merire már nem.)

Az is előfordulhat, hogy valaki túl nagy fába vágja a fejszéjét, és aztán később döbben rá, hogy a kevesebb több lett volna. Ha még nem ismerjük a saját képességeinket, szerintem akkor nem feltétlenül kell nagyregényekkel kezdeni, hanem rövidebb novellákkal, és amikor már látjuk, hogy képesek vagyunk akkor is kitartani, ha nem tudunk valamit egy ültőhelyben befejezni, csak akkor célszerű nekivágni valami nagyobb szabású dolognak. A profi írók úgy csinálják, hogy nem kezdik el feltölteni a történetet, csak ha már bejezték. (Amúgy én nem így csinálom, de én nem is vagyok profi író. :D) Így tényleg el lehet kerülni, hogy befejezetlen történetként szomorkodjon egy fanfic oldalon, és így az olvasók is jól járnak. Egyébként én eleve jobban szeretek rövidebb történeteket írni, mint regényeket (igaziból csak most kaptam rá az ízére a hosszabb fanficek írásának), és szerintem jobb egy jó, tömör, összeszedett novella, mint egy olyan százfejezetes mű, aminél azt érzed, hogy az író csak nyújtja, mint a rétestésztát, mert nincs szíve otthagyni a szereplőket, de közben már rég ott kellett volna...

Mikortól kezdtél el az írással, mint hobbival foglalkozni?

Hú, ez jó kérdés. Az lehet, hogy túlzás, hogy "foglalkozni". Hiszen csak úgy körmölgetek. Úgy négyévesen már tudtam olvasni, aztán még óvodáskoromban megtanultam írni (persze csak nagy nyomtatott nagybetűkkel); már ekkor is írtam mindenféle kis hülyeséget, és emlékszem a kedvenc unokatesómmal aztán később (még szintén a "nyomtatott nagybetű" korszakban :)) verseket írtunk, főleg négysorosakat, kb. mind bokorrímekkel, ilyesmi. Meg írtam rövidebb történeteket, verseket végig kamaszkoromban, aztán ahogy felnőttem, a versektől teljesen elfordultam, és elkezdtem meséket írni. :D Aztán - a most már be merem ismerni, hogy a soha be nem fejezett - egyetem évei alatt nem írtam szinte semmit, az minden tekintetben egy nagyon sötét korszaka volt az életemnek. (Bár az én életem eseményei amúgy is két részre oszthatóak: a borzalmasokra és a rettenetesekre. :D)
Az igazi lökést tulajdonképpen az adta, hogy megismerkedtem a fanfictionnel, mint műfajjal. Bevallom, az elején nem értettem, hogy miért ír valaki ilyet, ha írhatna eredeti, saját maga által kitalált világban játszódó történetet is, de valahogy aztán ráéreztem az ízére, és igaziból ma már elsősorban ilyesmiket szeretek írni, originalra jóval ritkábban érzek késztetést. Azóta  rendszeresen írok, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, mert azért van, hogy elszáll az ihlet, meg én is az a típus vagyok, aki pont akkor nem tud írni, mikor nagyon rossz lelkiállapotban van. Mostanában jöttem rá, hogy néha kell fegyelmezettnek is lenni, és időnként "izomból" is írni, akkor is, ha úgy érzem, nem tudok, mert ekkor is haladok, és egyébként az a jó, hogy hála Istennek, nem is látszik meg az eredményen, hogy küszködtem-e vele vagy sem. (Legalábbis ezt mondták nekem eddig.)

Elég termékeny írónak látlak, a profilod alapján, és az ember akaratlanul is belefut a nevedbe a kihívások alatt. Mennyi ideig tart, amíg megírsz egy történetet?

Nem vagyok nagyon termékenyen. :D Na jó, mondjuk közepesen termékeny vagyok. Szeretek novellákat és rövidebb történeteket írni, meg ugye már vagy hét éve írok, ezért tűnik soknak a műveim száma. (Pedig több mint felük nincs is fent a Merin. :)) Sajnos rettenetesen lassan gépelek (még mindig). *fogja a fejét* Ez ténylegesen hátráltat abban, hogy regényeket vagy hosszabb dolgokat írjak. Azért mostanában csak nekiveselkedtem, és a Sterek történetem már egész szép hosszú, és még hosszabb is lesz. :) Szóval a válasz az, hogy ha visz a lendület, nagyon gyors vagyok, de egyúttal vissza is tart az, hogy lassan tudok csak gépelni.

Pedig nagyon sok kihíváson találkozni a neveddel. Ilyen például a Száz-szó-szép is. Miért tartod fontosnak, hogy indulj kihívásokon? Ilyenkor nagyobb a motiváció?

Az az igazság, hogy viszonylag ritkán indulok kihívásokon. A Száz-szó-szép azért más egy kicsit, mert ugye ott hetente írunk új témára, de csak nagyon rövid történeteket, meg ott azért tűnik úgy, hogy sokat vagyok jelen, mert én vagyok jelenleg az „ügyvezető igazgató”, tehát én adom a heti témákat (néha azért írok is rájuk); amúgy Eniel alapította magát a közösséget. Szóval az nem egy „klasszikus” kihívás, egyáltalán nem olyan kötött.
Most utána néztem, és úgy láttam, hogy kb. kétévente indulok egy kihíváson. Voltam egy nagyon régin, amit még az Üveggyöngyjáték slasher oldal szervezett, aztán a Witches Sabbath Challange-en, a Holdudvaron (ez egy Remus/Sirius kihívás volt), és a SHICONC-on, ami HP-s heteró párosos challenge. Ezek közül a SHICONC az, amin szívesen indulnék még egyszer, illetve, ha lesz egyszer egy csak Sterek kihívás, esetleg azon. (Vicces, hogy egy slasher a het kihíváson indulna még egyszer, de valóban azon éreztem a legjobban magam. :)) A fent említett versenyeken azért indultam, mert szeretem időnként próbára tenni magam, és olyasmit írni, amit egyébként nem írnék. (A Remus/Sirius kihíváson dalokra kellett írni történetet, ebben ez volt a fő nehézség nekem, ezért vágtam bele.) Egyébként főleg az a bajom a kihívásokkal, hogy én nem tartom olyan jónak ezt a „csapatosdit”; örülnék, ha egyszer nem csapatokban kellene szerepelni egy ilyen jellegű megmérettetésen, hanem mindenki egyénileg indulhatna. (Tudom, antiszoc vagyok egy kissé. :D)
A motivációt tekintve mindenképp jók, mert rá van kényszerítve az ember, hogy befejezze a történetet, amit elkezdett, tehát mindenkinek ajánlom, mert segít a fegyelmezettség növelésében; viszont az szerintem nem egészséges, ha valaki szinte csak kihívásokra ír, persze ez csak az én véleményen.

Melyik művedre vagy a legbüszkébb?

Azt hiszem, mindig éppen arra, amit írok, vagy amit épp befejeztem. :) Úgyhogy most minden hibája ellenére A Szomszéd ajtó balra című Sterekemre. ^^

Van olyan írásod, amit ma már másképp írnál meg?

A fent említett történetnek valami nagyon más címet adnék, mert ez valami eszméletlen idétlenre sikeredett. :D Ezen kívül... ugyan időnként bele szoktam javítgatni egy-egy régebbi történetembe, de csak akkor, ha véletlenül észre veszek valami elírást, ami benne maradt. Egyébként nem írok át semmit utólag, valahogy nem akarom már "átplasztikázni a gyereket". Amit megírtam, azt akkor, anno, úgy gondoltam jónak. Inkább írok egy teljesen más történetet, amiben már próbálom nem elkövetni ugyanazokat a hibákat, de nem írok át és nem írok újra semmit.

Fontosnak tartod, hogy több helyen is megjelentesd az írásaidat? Szerinted így több emberhez érnek el a gondolataid?

Hát, mindenképpen több emberhez, de annyira azért nem hajszolom, hogy mindenhol ott legyek. Igaziból az írásaim összevissza vannak fent több különböző helyen, eléggé rendszertelenül, és van, ami meg csak a gépemen kuksol.

Általában milyen visszajelzéseket szoktál kapni az Olvasóidtól? Volt-e valami kiemelkedő eset a visszajelzés terén?

Hú, ez a kérdés. :D Azt kell mondanom, hogy összességében mindig pozitív visszajelzéseket kapok, egy-két dolgot említenek meg, amit nem tartottak jó megoldásnak; úgy vettem észre, hogy én magam sokkal rosszabbnak látom az írásaimat, mint mások. Amikor még csak egy pár hónapja írtam fanfictiont, akkor volt egy olyan szokásom, hogy direkt megkértem olyan írókat (vagy kritikaírókat), akiket szigorúnak, „megmondósnak” tartott a közvélemény, és tőlük kértem tanácsot. Ők sem mondtak nekem „nagy szörnyűségeket”, viszont amiket meg mondtak, azt a későbbiekben igyekeztem megfogadni, de tényleg. :) Sajnos azt veszem észre, hogy az olvasók már egyre kevésbé írnak véleményt, pedig nekem személy szerint nagyon-nagyon fontos a folyamatos visszajelzés, hiszen azért publikálom az írásaim. Ha nem érdekelne, nem tenném fel őket nyilvános helyre. Engem a végletekig el tud keseríteni, és visszavet az írás terén az a tudat, hogy van, aki olvas, de nem ír véleményt. A rövid hozzászólás is nagyon sokat számít, és nagyon szeretve van, azt üzenem az olvasóknak.

Ha kiemelnék egy véleményt a többi közül, akkor az egy heteroszexuális srác kritikája volt, aki két slashemet is elolvasta és elemezte, és tetszettek neki nagyon. Eléggé meglepődtem és rettenetesen örültem, hogy ilyesmi történt velem. :) A másik nagy élményem meg az volt, mikor egy meleg srác írta, hogy tetszik neki, amit csinálok, ez meg azért esett jól, mert egészen addig még nem kaptam meleg férfiaktól visszajelzést. A harmadik meg az, ha valakitől, akiről tudom, hogy jobb a humora az enyémnél, megkapom, hogy „szakadt a nevetéstől” az írásomon. :D

Mindegyik író szíve mélyén lappang valami tragédia? (Gondoljunk csak Hemingway háborús élményeire…)

Hát, mások nevében nem tudok nyilatkozni, de igen, az én esetem is ilyen. És amúgy nagyon szeretem Hemingwayt. :)

Milyen más hobbid van az íráson kívül?

Attól függ, mit értünk hobbi alatt. Szerintem nincs mostanában nagyon semmi más, régebben rendszeresen gyártottam gifeket (animált képek, a tumblren sok van belőlük, aki nem tudná, miről van szó :)), meg szeretek nyelveket tanulni, meg úgy általában véve új dolgokat, de főleg olyanokat, amiknek köze van a nyelvekhez vagy a számítógéphez. :) Általában autodidakta módon egyébként. Sajnos, mint mindenki mást is, aki felnőtt, engem is bedarált az élet, így nekem is nagyon kevés szabadidőm van, amit olyan dolgokra fordíthatok, amiket igazán szeretek csinálni.

Ha már a nyelveket említed… Azok által akár egy másik ország kultúráját is megismerhetjük. A te szívedhez melyik ország áll különösen közel?

Hát... nem is tudom. Sajnos nem sokat voltam külföldön, akkor is csak itt a környéken. Nem tudnám megmondani, hogy melyik kultúra érdekel a legjobban, nehéz lenne dönteni. Japánt én is szeretem, mint sokan mások, Nagy Britanniát is, meg az angolszász nyelvű országokat, de minden népnek érdekes, meg különleges tud lenni a kultúrája, nekünk, magyaroknak is az. :) A dél-amerikai meg a spanyol életmód, mentalitás is tetszik; úgy tűnik, kb. akkor azok az országok állnak hozzám közelebb, amiknek ismerem a nyelvét is, vagy ahonnan ismerek pár embert.

A Harry Potter könyvsorozat hogyan jutott el hozzád?

Az első kötetet, ha jól emlékszem 2000-ben olvastam el, amikor még nem is volt megfilmesítve. Nagyon-nagyon tetszett, és gyors egymásutánban befaltam az addig megjelent részeket, meg aztán nemsokára kijött a negyedik könyv is, ami meg kell mondanom, bár nagyon izgalmas volt, eléggé le is sokkolt; Voldemort visszatérése, Cedric halála; valahogy nagyon lehangolt az egész, kicsit kiábrándultam a könyvsorozatból. Az első filmet ekkoriban mutatták be, de én csak a koliban néztem meg letöltve, szintúgy az összes többit, évről évre, ahogyan jöttek sorban. Megmondom őszintén, el is felejtkeztem róla, hogy a történet még nincs befejezve, így majd jelennek meg újabb kötetek is, meg mondom, a negyedik könyv valahogy rossz hatással volt rám, emiatt nem is akartam foglalkozni a dologgal. Végül pont azért estem bele újra a HP-be, mert elkezdtem érdeklődni Alan Rickman iránt (ez 2005-ben történt). Aztán 2006-ban olvastam csak el a Főnix Rendjét, és az akkor már magyarul is kijött Félvér Herceget. Ezután úgymond újra "rajongó" lettem, ráadásul ekkortól lett internetem otthon, így elég könnyű volt rátalálni aztán a fanfic közösségekre is. :) A hetedik kötetet már angolul olvastam el, és persze futár szállította ki a könyvet nekem, jaj, olyan izgalmas volt! Amikor magyarul is megjelent, akkor meg épp egy könyvesboltban dolgoztam, így szintén tök jó volt átélni a megjelenés körüli lázat. :) Ezt a fílinget csak most a Maze Runner kapcsán érzem újra egy kicsit.

Egyértelműen a slash műfajban vagy fellelhető. Hogyan döntötted el, hogy „na, ez lesz az én világom!”? Hol volt az a pillanat, amikor már nem volt visszaút?

Nálam az a nagyon fura helyzet áll fenn, hogy nekem már a legeslegelső fanfictionöm is slash volt, szóval nem volt honnan vissza vagy előre menni ilyen értelemben. Amikor régebben originalokat írtam, azok főleg mesék voltak, vagy ha nem is, akkor sem kapott nagy szerepet a szerelmi szál. A fanfictionök írása számomra egyet jelentett a slash írással, és inkább az történt velem, hogy később elkezdtem írni pár general szösszenetet is, amikben nem volt romantika. De én már kisebb koromban is összehoztam fejben mindenféle filmek, könyvek férfiszereplőit, így tulajdonképpen mindig is slasher voltam, csak nem tudtam, hogy ezt így hívják. :D

Én magam még nem próbálkoztam slash írásával. Hogyan kezd el az ember két azonos nemű kapcsolatáról írni?

Tartok tőle, hogy azt kell mondanom, 100%-ban ugyanúgy kell nekikezdeni, mintha heteró párosokról írna az ember. :) De egyébként nem tudom, mert het fanfictiont meg én nem igazán írtam, így nekem meg erről az oldalról nincs összehasonlítási alapom. (Tulajdonképpen csak egyet írtam, a SHICONC-ra, ami abszolút az "önkihívás" szándékával történt - ilyet amúgy teszek időnként; konkrétan, hogy "kihívom magam", vagyis valami olyat alkotok, amit még nem próbáltam, és nem tartok könnyűnek a magam számára. De ez az egy is beteljesületlen szerelemről szólt.)
A szerelem ugyanúgy alakul ki, a lelki-érzelmi vonatkozások teljesen ugyanazok, igaziból csak a szexuális aktus szigorúan vett technikai része különbözik egy-két dologban (és tényleg szó szerint csak egy kicsi különbség van a szex terén is, hiszen ugyanúgy van simogatás, becézés, gyengédség, érintés, minden - sokkal kevesebb eltérés van az egyneműek közötti szexben a különneműek közöttihez képest, mintsem gondolná elsőre, aki csak a heteroszexualitással találkozott).

A szeretet mindenhol ugyanolyan szerintem. Ami a különbség, hogy a társadalom és a társadalom egyes tagjai másképp ítélik meg ezt a dolgot, így lényegében ez az a momentum, ami miatt másképp kell (vagy legalábbis lehet, ha akarja az író) megírni egy slash történetet. Két azonos neműnek nyilván nagyobb valószínűséggel kell eltitkolnia az érzéseit, akár egymás, akár a közvetlen hozzátartozóik elől is; lehetnek olyan országok, helyek, ahol esetleg az életükkel kell fizethetniük az irányultságukért. És emellett akár saját maguk számára is sokkoló lehet, hogy ők most kibe lettek hirtelen szerelmesek, tehát ott van egyrészt egy külső, másrészt egy komoly belső küzdelem is. Viszont, ha belegondolunk, nem nagyon van olyan szerelem és olyan kapcsolat, amiért ne kéne megküzdeni, és nagyon gyakran a heteroszexuális szerelem elé is rengeteg akadály gördül: társadalmi különbségek, a család nem fogadja el, akit választottunk (gondoljunk a Rómeó és Júliára), más vallású, bőrszínű, akit szeretünk - sok helyen ezt sem nézik jó szemmel. Tehát egy kapcsolatért keményen meg kell küzdeni szinte mindig és mindenhol.

Például, ha HP ficet írsz, írhatod úgy, hogy a varázsvilágban teljesen elfogadott a homo- vagy a biszexualitás, és akkor a szereplőknek csak a "szokásos" csatákat kell megvívni. (Teszem azt: Ron nem azon akad ki, hogy Harry Dracóba szerelmes, aki fiú, hanem csak azon, hogy hogy képes egy mardekáros iránt vonzódni. :)) Megmondom őszintén, régebben jobban szerettem olyan slasheket írni, amelyekben a hősöknek nehéz volt elfogadtatni másságukat - valamilyen szinten ezt hitelesebbnek tartottam. Amikor azonban felfedeztem a Teen Wolf fandomot, az újdonság erejével hatott a számomra, hogy abban az univerzumban (tudatosan így alkották meg az írók), nem létezik homofóbia, teljesen elfogadott a másság, és be kell vallanom, hogy most üdítő olyan történeteket írni, ahol a szereplőknek legalább már ez a teher eleve nincs a vállára pakolva, hiszen amúgy is ki lehet találni szegényeknek elég problémát enélkül is. :)

Egyébként nekem nehezebb heteró szerelmi kapcsolatról írni, főleg, ha erotikát is viszek bele. Az a helyzet, hogy számomra a slashben sokkal jobban megjelenik az a fajta egyenlőség, ami klassz lenne, ha jobban megtalálható lenne a különneműek kapcsolatában is. Nekem sokkal könnyebben megy slasht írni, mert valahogy nem emlékeztet az elnyomásra, az erőszakra és a megalázásra.

Miért érezted úgy, hogy a sima canon párosok nem neked valók?

Hú, nem is tudom. A könyvben alapvetően szeretem Rowling párosait, semmi különösebb bajom nincs velük, csak valamiért izgalmasabb írni nem “hivatalos” párokkal. Azért írtam egy canon párossal is, mert van egy Albus/Gellertem, meg például a Maze Runner ficem az Newt/Alby, ők kimondatlanul, de canonnak számítanak; a Remus/Sirius úgy Tonks megjelenéséig canonnak is tűnhetett, nem? ;) A Sterekről meg nem is beszélve, ami ugyan nem canon, viszont nagy butaság volt nem azzá tenni, mert a két színész között túl nagy a kémia ahhoz, hogy ezt a párost elvesztegessék, de hát mégis ezt tették az alkotók, sajnos. Szerintem ez elsősorban ízlés kérdése. Tehát időnként bejönnek a canon párosok is, viszont úgy érzem, róluk már túl sokat elmondott az író, így kevesebb szabadságot hagyott nekem. Talán csak ez a helyzet. A másik logikus ok meg az, hogy slash párosokból elég ritkán van canon, szóval már eleve nem is nagyon tudnék canont írni…

Regulus karakterének egy egész novellasorozatot (Töredékek – Regulus Black) szentelsz. Szerinted miért választottad őt főhősnek?

Szerintem azért, mert magamra ismertem benne. Régebben mindig mondtam is, hogy: nekem Regulus a "Mary Sue", én magamról írok, ha róla írok. :) Bár tény, hogy annyira sokat nem tudunk meg róla a könyvekből, de én olyannak látom, aki egyrészt nagyon meg akart felelni azoknak, akik elvárták ezt tőle, kimondva vagy kimondatlanul (pl. a szülei vagy Sirius, a bátyja), másrészt ott voltak a saját vágyai, amiket soha nem tudott megvalósítani, mert nem tehette. Aztán ott volt egy hibás döntése (az, hogy beállt halálfalónak), ami aztán nem csupán az egész életére nyomta rá a bélyegét (hiszen nem sokat élt), hanem egyenesen a halálát okozta. Nyilván akkora bűntudata volt, hogy úgy gondolta, másképp nem tud kilépni ebből a helyzetből, csak ha meghal. Persze emellett utoljára még Voldemortnak is keresztbe tesz, akiből nyilvánvalóan kiábrándult, mikor rájött, hogy milyen is valójában. Tragikus a karaktere, tudom, de valahogy benne találtam meg azt, aki leginkább megfogott a szériában.

Remus és Sirius az írásaidban gyakran szerepelnek párként. Akaratlanul is észreveszi az ember a köztük lévő köteléket. Te mit láttál kettejükben, amikor tollhegyre tűzted őket?

Hát ööö... én Remus/Siriust először fanartokon láttam, és előtte eszembe sem jutott, hogy össze lehetne hozni őket egymással. :D (Amúgy amikor a könyveket olvastam, valahogy eszembe sem jutott, hogy bárkit összehozzak magamban bárkivel, ebben a tekintetben abszolút a fandom a hibás, az "rontott meg". :D) Szóval, amíg nem láttam, hogy vannak, akik szeretik őket egy párnak látni, addig én sem láttam őket egy párnak, csak barátoknak, ez az igazság. Amúgy Remus karakterét szerettem nagyon a könyvben, azért mert vérfarkas volt és kitaszított, és mivel már régóta szerettem (sokáig csak magamban és nem leírva) olyan történeteket kitalálni, amiben homoszexuális párok szerepelnek, egyszerűen csak nagyon megragadott az egész. (Amúgy a vérfarkasokhoz való vonzalmam Remus óta töretlen. Később inkább Regulus/Remus shipper lettem, hogy a két kedvencem legyen együtt. Annak valahogy még jobbnak találtam a dinamikáját, mint az R/S-nek, hiszen ott még velük van Sirius is, aki "akadályozhatja" a két szerelmest, plusz ugye Regulus halálfaló, mardekáros, hát...

Ma már nem alkotsz a HP fandomban, inkább más fandomok iránt érdeklődsz. Mikor tetted le végleg a tollat a HP témában?

Igaziból még alkotok, csak jóval ritkábban, és hosszabb hangvételű történeteket már nem tervezek írni. Akkor ritkultak meg a HP történeteim, mikor felfedeztem magamnak a Tron fandomot, most meg jelenleg a Teen Wolf a kedvencem. Szóval, amikor elcsábít egy új világ, akkor kissé elhanyagolom a HP-t, de egyébként, mivel ez volt a legelső fandom, amiben alkottam, sosem fogom teljesen elhagyni szerintem. :)

Említetted a Teen Wolfot, a sorozatot, amiben egy srác vérfarkassá válik. Bevallom én fenntartásokkal kezdtem nézni az epizódokat, a sok Twilight rajongó elriasztott a vérfarkasoktól. Nálad hogyan kezdődött ez a „vonzalom”?

Hát, a Twilighthoz semmi köze nincs a sorozatnak, szóval ez ne tartson vissza senkit. :) De komolyan nem is hasonlít rá egy kicsit sem. Annyit mindenképp érdemes tudni róla, hogy ugyanaz írta, mint akinek a Criminal Minds (Gyilkos Elmék) sorozat is kipattant a fejéből. Ennek ellenére amúgy arra sem hasonlít azért teljesen (kevésbé rémisztő annál), de mindenképp rokon vonás a két széria között, hogy a Teen Wolf is eléggé „krimiszerű”, minden évadban egy-egy rejtélyre derül fény, valamit kinyomoznak, előkerül a főkolompos, legyőzik az ellenséget, és az évadok végen jön egy kis lenyugvás. Ja, és a sorozatban nincsenek vámpírok, és megígérték a készítők, hogy nem is lesznek, tehát aki őket nem szereti, az is bátran nekivághat. Én a karaktereket szeretem a legjobban bennük, valahogy mindegyiket tényleg lehet kedvelni a hibáik ellenére is. Nekem Stiles meg Derek a kedvencem, de sokan vagyunk így ezzel.:) Amellett tartalmilag sokkal mélyebb a sorozat, mint amilyennek elsőre tűnik, és évadról évadra egyre jobb. Meg szerintem már önmagában Dylan O’Brien ( ő Stilest játssza, aki egyébként ember, nem vérfarkas vagy egyéb „csodalény”) alakításáért érdemes megnézni a sorozatot, mert hihetetlenül jól játszik. Amit a 3B évadban produkál, arra nehéz szavakat találni, de díjat is nyert érte, most meg már ugye főszerepet kapott az Útvesztőben és folytatásaiban. Én nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon jó karakterszínésznek tartom, és még egy hosszú pálya áll előtte.
Egyébként két ok miatt kezdtem el nézni magát a sorozatot. Egyrészt, mert Remus óta nagyon szeretem a vérfarkasokat, és valahogy vonz ez az egész téma, így nagyon megörültem, hogy van erről egy egész tévés széria. :) A másik ok az volt, hogy rengeteg gifet meg képet láttam Tyler Hoechlinről, aki Dereket játssza (Derek vérfarkas), és annyira jól nézett ki, hogy mondtam magamnak, hogy muszáj ebbe belenéznem, hogy mi ez. :D „Röviden” ennyi. :)

Azt írtad, rajongsz a Mazer Runnerért. Az Útvesztő című könyvsorozat (és film) miben más, mint mondjuk az Éhezők Viadala? Adott egy teremtett világ, ahol kamaszok küzdenek a túlélésért vagy a titkok kiderítéséért, miközben valaki odafentről dönt a sorsuk felett. Mostanában mi olyan vonzó ezekben a kétségbeesett küzdelmekben? Miért lett ennyire népszerű?

Sajnos az Éhezők Viadalát még nem olvastam, pedig már régebben szerettem volna, de nem tudtam még egyszerűen beszerezni. Azért nagyjából tudom, mi a lényege. Az Útvesztő története szerintem elég más, mert ott a gyerekeknek eleve az a feladatuk, hogy együttműködjenek egymással, az éhezők viadalában meg nem egymás ellen harcolnak? Na, mindegy, nem akarok hülyeségeket beszélni, akik mindkettőt olvasták, azok azt mondják, hogy egyáltalán nem hasonlít egymásra a két mű. Viszont abban tényleg igazad van, hogy mostanában rengeteg (ifjúsági) disztópia születik; épp most fejeztem be az Emlékek őre című könyvet, hát az is pont egy ilyen, és most el is gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán mit tudnék olvasni, ha valami ifjúságit szeretnék, de nem egy posztapokaliptikus antiutópiát? Hát nem is tudom, hogy írtak-e mostanában olyat, ami nem ilyen. :)

Hogy miért ilyen népszerű? Lehet, hogy azért, mert valójában egy elég nyomasztó korban élünk, és minden esély megvan rá (legalábbis mindenütt azt halljuk), hogy ennél csak rosszabb lesz. Fogy a Föld élelemkészlete, azt meg nem nehéz észrevenni, hogy a szegények szegényednek, a gazdagok meg gazdagodnak, és azt látjuk, hogy nem tudjuk annyira irányítani a saját sorsunkat, mint amennyire szeretnénk, sőt, amennyire ezt méltányosnak tartanánk. Igaziból, ha a történelem régebbi eseményeit vesszük alapul, akkor nagyon könnyen belátható, hogy ennek a folyamatnak nagy valószínűséggel nem lesz jó vége. Az írók ezt látják maguk körül, erre reflektálnak, vagy éppen próbálnak megoldásokat keresni. Véleményem szerint ezért menő most ez a műfaj.

Köszönöm, hogy vállaltad az interjút és a faggatást! :D Bevallom, hogy sikeresen meghoztad a kedvem egy kis slash olvasására… remélem, az Olvasókét is!

Jöjjenek az Olvasói Kérdések!

Ha bárhová elmehetnél a világon, hová utaznál?

Azt hiszem, Japánba mindenképp elmennék egyszer, ha tehetném, mert egy nagyon kedves ismerősöm volt kint vendéghallgatóként az egyik egyetemen, és nagyon magával ragadtak a személyes beszámolói, meg minden, amiről írt. Nagyon szívesen megnézném az országot. És mielőtt meghalok, szeretném látni egyszer az óceánt. (Bármelyiket.) Ez nagy vágyálmom, bár nem hiszem, hogy teljesülni fog valaha is.

Melyik az a könyv, amit mindenkinek ismernie kellene? Miért?

Ez nagyon fogós kérdés. :) Azt hiszem, a könyvek találják meg az embereket, és nem fordítva, akármilyen furcsán hangzik ez. Minden embernek vannak az életében nagyon meghatározó könyvek, mint ahogy nagyon meghatározó emberek is, és ez mindenkinél nagyon eltérő lehet. Ha objektíven mégis választanom kellene, a Bibliát mondanám, annak ellenére, hogy én a felét sem olvastam el. Azért, mert állítólag Isten szava, vagy legalábbis Isten által ihletett. Ha ez tényleg így van, akkor nem érdemes kihagyni. Ha szubjektíven kellene választanom, akkor azt mondanám, hogy Lázár Ervintől A Négyszögletű kerekerdő lakói című mesekönyvet, mert csak. :D Mert nekem ez a kedvencem.

Melyik a kedvenc évszakod? Ez befolyásolja a történeteidet? (Gondolok itt arra, hogy pl. ha az ősz a kedvenced, akkor a ficeidben gyakran ekkor játszódnak-e az események.)

Minden évszakot nagyon szeretek, és imádom megfigyelni, ahogy váltakoznak. Amúgy valóban nagyon befolyásolják a történeteimet, szeretek arról írni egy ficben, hogy éppen milyen az idő, hogy süt-e nap, esik-e az eső. Egyszóval nagyon fontos. Valahogy megadja az egész történet keretét, a hangulathoz nagyon sokat hozzátesz, és gyakran, ha írok egy történetet, akkor ott éppen ugyanolyan az idő, mint nálam, az „életben”, vagy olyan, mint amilyen időjárást szeretnék, ha éppen lenne. :) És például nyáron képtelen vagyok megírni egy karácsonyi sztorit, és fordítva. :D

Ha természeti jelenség lehetnél, akkor mit választanál?

Zápor.

Ha 24 órára valamilyen állat lehetnél, melyiket választanád és miért?
Szeretem a macskákat meg a kutyákat, meg nagyjából minden állatot, de azt hiszem, mégis azt választanám, hogy madár legyek, és valamilyen nagyobb testű, repülni tudó, aminek nincsenek nagyon ellenségei, és nagy távolságokat is képes megtenni. Mondjuk sas vagy holló. Mert a szabadon szárnyalást úgy kipróbálnám egyszer.

Jól gondolom, hogy nagy fanja vagy az Útvesztőnek? Mikor olvastad először? Miért ajánlanád annak, aki még nem vette rá magát az elolvasására? (Khm...én)

Nem is olyan régen olvastam el, mert idén januárban fedeztem fel magyarul az első kötetet, be is faltam egy nap és egy éjszaka alatt, a két folytatását ellenben csak angolul tudtam beszerezni, de azokat is hamar elolvastam. Magyar nyelven nem régen jött ki a második kötet fordítása.

Hogy miért ajánlanám neked? :D Hú, hát nem akarom elhallgatni, hogy vannak olyan momentumok a könyvben, amiért nem vagyok oda, de gondolom ezzel sokan vagyunk így, mert itt sem minden szereplő marad életben sajnos, azok közül, akiket megismerünk. Hát leginkább ez a hátránya; tehát, ha nem szeretnél szomorkodni, ne olvasd el. :) Amiért viszont érdemes elolvasni, az az, hogy nekem az első kötet (Az Útvesztő) visszacsempészte az életembe azt az olvasási élményt, amit csak nagyon-nagy kedvenceknél tapasztaltam (mint például a Harry Potter vagy a Gyűrűk Ura). A könyv egyszerűen letehetetlenül izgalmas. (Éjszakára kénytelen voltam félbehagyni, hogy azért valamennyit aludjak, de pár óra múlva felkeltem és muszáj volt kiolvasni a könyvet, mert addig nem bírtam nyugodni. :D Így tehát kb. egy fél nap alatt végeztem vele.) Ennél többet nem érdemes mondanom szerintem, ez önmagáért beszél. :)