DaeMoon interjú

Sötét varázslat száll a
démoni, holdtalan éjszakába.
Teafűben olvas a jósnő,
alanya titkokat rejtő.
Fürkészően pillant a kristálygömbbe,
s hogy Jane Austent elkerülje,
belekezdett egy történetbe!
Áradozott az imádott Lokiról és Dracóról
de ez az interjú inkább DaeMoonról szól.

Kérlek, mutatkozz be annak, aki esetleg eddig nem ismert! 

Azt hiszem, ez az a kérdés, amit senki sem kedvel túlságosan. Regényeket valószínűleg nem töltene meg, amit el tudnék mesélni magamról (vagy ha mégis, hát rém unalmas iromány lenne. XD) de ahhoz mégiscsak elegendő, hogy zavartan válogatni kényszerüljek. Huszonnégy éves vagyok, az a fajta álmodozó, aki szereti magát józan, talpraesett és önálló nőnek tekinteni, pedig úton útfélen majd’ kiböki a szemét, hogy bizony még ott a tojáshéj a fenekén. Az se nagy titok, hogy akik egészen közelről ismernek, néhanapján aggodalmas vigyorral bélyegeznek önveszélyesnek, hiszen ha valami különös oknál fogva épp ébren álmodozok, akkor szemrebbenés nélkül kisétálok akár a csúcsforgalomban is a négysávos út közepére, mert azt hiszem, hogy már zöld a lámpa. :) Nem hiszek benne, hogy lehet „tipizálni” az embereket, de ha mégis, akkor én a „tipikus” első gyerkőc vagyok, a világ is körülöttem forgott mikor megérkeztem, aztán nagyon rövid időn belül követett két csodálatos és zseniális kishúg erre a világra, akik mellett a szürke harmadiknak örökké rosszalkodnia „kellett”, hogy észrevegyék. Úgyhogy jó sok pofont kaptam az élettől, mire felfogtam, hogy nincs nekem szükségem arra, hogy bármi áron felhívjam magamra a figyelmemet és lehiggadtam. Olyan sokat, hogy ma már csak alig néhányan tudnak a valóság talajára lerángatni pár hókon legyintéssel, mikor épp átruccanok a saját kis világomba és nem akarok a józanész szabályairól tudomást venni. A többi furcsálkodó pillantás és értetlenségből fakadó kritika általában lepereg rólam, mint ernyőről az esőcseppek. A lényeg ugyan hagy nyomot, de amint megszárad, az is szinte észrevétlenné fakul. ;) 

Az íráson kívül van más hobbid?

Több is akad. Mivel elég impulzív vagyok, ezért az évek során rengeteg dolog volt, amibe nagy hévvel belekaptam és ezek közül sok minden idővel a mindennapjaimba is belesimult. Két dolog van, amit olyan régen űzök, hogy szinte a kezdetét sem tudom meghatározni; ez a szerepjáték és a történetmesélés. Mindkettőért (többek közt) a nagyobbik húgom felel, aki kisgyerekként rettentő nehezen tudott elaludni. Ötéves koromban már állandó szokásom volt, hogy lámpaoltás után átszöktem mellé a szomszéd ágyba és addig simogattam a haját miközben fecsegtem, amíg észrevétlenül bele nem aludt. Aztán idővel kérni kezdte, hogy egy-egy korábbi történetet meséljek el újra, mert nem emlékszik a végére, és mivel írni még nem tudtam, emlékezni meg nem nagyon emlékeztem az előző napi mese minden részére, ezért mindig másként költöttem át a történetet. Amibe ő néha beleszólt, felvette egy-egy szereplő mozgatásának jogát, és így valamiféle játék alakult ki közöttünk: Én meséltem, ő pedig néhány karakter képében tetszelegve maga is alakította a történetet, míg el nem aludt. Azt hiszem, ekkor kezdődött az egész rajongásom mind a szerepjátékok iránt, mind pedig a történetszövés iránt, ami később írássá nőtte ki magát.

De visszatérve az eredeti kérdéshez (bocsánat… X3) az írás mellett megunhatatlan hobbim a teázás és a kávézás. Bár ez utóbbi inkább rossz szokás, legalábbis a környezetem szerint, mivel az ADHD mellé nem túl szerencsés, ha még a koffein is túlpörget. Ettől függetlenül imádok a lyukasóráimban egy jó bicerin vagy lattemacchiato mellett elüldögélni valamelyik pesti kávéházban, és csak figyelni az embereket, miközben céltalanul firkálok a szalvétára, vagy valamelyik aktuális jegyzetem sarkára. Amiért még megveszek, az a színház, különösen az olyan produkciók, amikben zene is van. Gyakran járok last minute jeggyel balett, opera, operett vagy épp musical előadásokra. Ezen kívül megveszekedett gyűjtő vagyok, ha egy írót a szívembe zárok, akár az internet legeldugottabb sarkából is elővadászom a magyarul meg sem jelent könyveit is, csakhogy a polcomon tudjam őket nyomtatott formában. A másik dolog, amit gyűjtök, bár kisebb hévvel, azok a nagy történelmi személyek fegyvereinek dísz-másolatai, főleg a tőröket és a méretarányosan kicsinyített kardokat imádom. 

Honnan ered a nickneved?

A lázadó korszakomban született, amikor sok olyan dologba belemásztam, ami szembement a vallásos neveltetésemmel. Gondolok itt az ártatlanabb dolgokra, mint a tarot kártyavetés, asztrológia, vagy épp a kristálymágia, de a keményebb dolgokra is. Voltam szellemidéző szeánszon a buli kedvéért, belepiszkáltam a fekete mágia alapjaiba, böködtem távolról a démonidézést, sőt még a sátánizmust is megkaparásztam, igaz, mélyre egyik dologban sem merültem, az eléggé ártalmatlan kristálymágiát leszámítva. Inkább csak feszegetni akartam a saját határaimat. Mindenesetre akkor választottam magamnak hirtelen felindulásból becenevet is, az angolra fordított démon szót egészítettem ki egy kicsit, hogy az egyik kedvenc szimbólumom, a Hold is szerepeljen benne. Azóta meg hiába szakítottam a „sötét korszakommal”, a név egyszerűen hozzám nőtt. :)

Ha már szót ejtettél a kristálygömbökről... Mit gondolsz, kijönnél Trelawnyval? :D

Biztosan. Bár talán úgy pontosabb a dolog, hogy lenyűgözne azzal, hogy mennyire más. (Szerintem hasonló okból lógnék folyton Luna nyakán…) Egyáltalán nem vagyok olyan vészmadár, mint ő, de azt hiszem, lekötné annyira az érdeklődésemet, hogy az osztálytársaim strébernek bélyegezzenek az óráján a lelkesedésemért.

Volt egyébként hasonló tanárom, a gimnáziumban az osztálytársaim mindig kinéztek maguk közül, amiért rendszeresen kávéztam vele az ebédszünetben. Imádtam hallgatni, annyira máshogy látta a világot, hogy egyszerűen sokáig nem tudtam megunni a beszélgetéseinket. A gond általában az az ilyen emberekkel, hogy idővel szürkévé válnak, mert nem tudnak kilépni a saját kis nézeteik fogságából. Valószínűleg Trelawny társasága is ugyanezért vesztené el idővel a varázsát, de ez nem jelenti, hogy alkalomadtán ne ülnék le vele újra meg újra beszélgetni. Vagy csak hallgatni a teóriáit.

Említetted, hogy a húgodnak meséltél kiskorotokban. Most is meghallgatja a történeteidet? Családod mennyit tud írói tevékenységedről?

Az írott történeteimet ritkán olvassa (ennek leginkább az az oka, hogy megrögzött anti-slasher én viszont többnyire ebben a témában alkotok), viszont a mai napig mesélünk egymásnak, főleg asztali szerepjáték keretei között. Szeretném azt hinni, hogy tőlem tanulta a mesélést, mert fantasztikus érzéke van hozzá, bár ő általában egyetlen sort sem ír le utólag.

A családom többi tagja szintén tudja, hogy írok, de nem olvassák a műveimet. A homoszexualitás az egyik legnagyobb tabutéma otthon, mikor elkövettem fiatalon azt a hibát, hogy elmondtam erősen vallásos édesanyámnak, hogy ilyen történeteket (is) írok, hatalmas veszekedés lett a dologból és még az írástól is megpróbáltak eltiltani. Szerintem persze tudják, hogy ma is részben ezt a témát feszegetem (sok más mellett), de „jobb a békesség” alapon inkább egyáltalán nem hozzuk szóba a hobbimat és így nem kell kimentenem magamat, hogy miért nem mutatom meg egyetlen írásomat sem. Ráadásul a témáink sem lennének azonosak, a családban mindenki az Agatha Christie-féle krimik és Jane Austin megszállottja. Aki akár csak egy pillantást is vet a könyvespolcomra, vagy bármit olvasott már tőlem, az szinte azonnal érteni szokta, hogy az én világom nagyon messze esik ettől a fajta irodalomtól. :) Arról nem is beszélve, hogy édesapám olyan erőteljesen racionális személy, hogy az ő világnézete szerint minden papírra vetett szó elpazarolt idő, hacsak nem megfizetett író alkotja. Persze mostanában ez is változóban van, az utóbbi időben több olyan novellát is írtam, amiket nem az internetre szántam, hanem kifejezetten a családnak. De általában ezek a próbálkozások tejes „félremagyarázásba” torkollanak.

Olvastál-e ennek ellenére valaha Agatha Christie-t/Jane Austent, ha a családodban ez a „módi”?

Agatha Christie könyvet többet is elolvastam, ami magyarul megjelent tőle, az mind ott van édesanyám könyvespolcán, úgyhogy adta magát, hogy levegyem, amikor „felnőttes” könyveket akartam olvasni kölyökként. Jane Austen könyveivel viszont a világból ki lehet kergetni. Bár a Büszkeség és Balítélet (régi) filmes feldolgozását imádom, olvasni képtelen vagyok, egyszerűen nem kötnek le a könyvei. Pedig többször is próbálkoztam! 

Sikerült-e már valakinek könyveket rád erőszakolnia? Gondolok itt a kötelező olvasmányokra, vagy egy barátod kedvenc könyvére, amit "feltétlenül el kell olvasnod!" felkiáltással nyomtak a kezedbe.

Soha. Hogy őszinte legyek, többek közt ezért nem olvastam a Trónok Harcát. (Mármint azon túl, hogy sokszori nekifutásra is következetesen belealszok pár oldal után.) Biztos fantasztikus könyv, de rettenetesen utálom, ha valaki megmondja nekem, hogy „Ezt imádni fogod!”. Az ilyesmi jó előre elveszi a kedvemet akár könyvtől, akár filmtől, akár zenétől. Lehet gyerekes dac részemről az egész, de a barátaim mára megtanulták, hogy ne így ajánljanak a figyelmembe könyvet.

Olvasol most valamit? Ha nem, mi volt, amit legutóbb forgattál a kezeid között?

Az olvasási szokásaim elég „rendhagyónak” mondhatóak, mivel a figyelmemet nehezen tudom lekötni. Egy könyv (akármilyen fantasztikusan megírt darab) általában nem elég ehhez, úgyhogy mindig három-négy könyvet szoktam párhuzamosan olvasni. Ez így talán elég furán hangzik, de nálam beválik. Nagyon hosszú idő óta James Dasher Útvesztő trilógiája volt az első, aminek három kötetét két nap alatt olvastam végig és nem bírtam letenni. Jelenleg másik három könyvet olvasok, mikor melyikhez van kedvem, ezek Sullivan − A Smaragd vihar, Nalini Singh – Brandedby Fire és Dani Rodrik − A Globalizáció paraoxona című könyvek. 

A Könyv, Ami Nagy Hatást Gyakorolt Rád? :)

Jules Verne A tizenöt éves kapitány című könyve volt, aminek hatására megszerettem az olvasást. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan került a kezembe először, de azóta is az egyik kedvenc könyvem. A másik ilyen klasszikus, amit a mai napig nem tudok megunni, Thomas Mayne Reid A fehér törzsfőnök című műve. Rettenetesen szeretem azt a nagyon erős társadalomkritikát, ami a sorok közül szinte arcon vágja az embert. Illetve ide sorolnám még Giles Andreae Giraffes Can’t Dance című angol gyerekmeséjét, amit a tanárunk olvastatott velünk általánosban. Hülyén hangzik, de mindig eszembe jutott az a mese, amikor leírtam egy történetet és már másnap sem tudtam visszaolvasni, hogy vajon milyen szavakat akartam a papírra kaparni. Feléledt bennem a „csakazértis” attitűd, hogy ha a fene fenét eszik, én akkor is írni fogok. De tulajdonképpen napestig sorolhatnám azokat a műveket és szerzőket, akik az évek során nagy hatással voltak a világképemre és arra, ahogyan írok. 

Mikor és hogyan szerettél bele a Harry Potterbe?

Na, attól tartok ennél a kérdésnél fognak meglincselni az olvasók. :p Nem szeretem a Harry Potter könyveket. Mikor az első kötet megjelent, mindenki rajongott érte, ezért a szüleim nekem is megvették. Mivel az ADHD esetemben nüánsznyi diszlexiával is párosul (bizony, problémás gyerek voltam a javából.), ezért gyerekként utáltam olvasni, mindig megalázónak éreztem, hogy messze elmaradok az osztálytársaim mögött. A Harry Potter sem hozta meg a kedvemet, sajnos nekem nem jött be Rowling néni stílusa, Harry karakterét a kezdetektől fogva kifejezetten irritálónak találtam, ő nekem mindig is az üres héj volt, akit a környezete határoz meg. Harry számomra csak Voldemort „holdudvara”, ameddig jutottam a könyvekben (az ötödik köteten még soha nem sikerült anélkül átküzdenem magam, hogy kétszer félre ne tegyem) nem tudott lenyűgözni. Általában nem ő hat az eseményekre, hanem a környezetében lévő emberek, és ő csak szépen besimul az aktuális szerepébe, amit épp megkíván az adott szituáció. Olyan volt olvasni a könyveket, mintha egy marionett figura bús-nevetős meséjét bújnám, akit a környezete rángat ide-oda.

Két dolog vonz mégis a világhoz: Az első maga az alap elképzelés. Lenyűgöz, hogy a maga módján milyen egyszerűen és mégis milyen hitelesen belesimul a valóvilágba. Bár személy szerint úgy vélem, Rowling rengeteg mindent megmagyarázatlanul hagyott, ami a történet előrehaladásával egyre jobban zavart, egy remek elképzelést tár fel a könyvekben. Persze kicsi porszem vagyok én ahhoz, hogy az ő munkásságát kritizáljam, ilyesmire nem is akarom adni a fejemet, félreértés ne essék. Biztos vagyok benne, hogy ő pontosan tudja, mit miért úgy írt meg, ahogy. Mindenesetre nekem ez így kevés volt, ahhoz mindenképpen, hogy valóban magába szívjon a Potter-őrület. A fanfiction írók azok, akik miatt mégis, igazán belepottyantam a Potter-univerzum varázsába. A második kötetben felvázolt Tom Denem olyan zseniális volt, hogy nem tudtam lenyelni azt az ostoba, hibát hibára halmozó, ripacskodó tucat-főgonoszt, akit az író a negyedik könyvbeli megjelenésekor le akart erőszakolni a torkomon, ezért elkezdtem alternatívákat keresni. Egy-két angol történetbe fülig belezúgtam, a szó minden értelmében, aztán elkezdtem nagy hévvel a többi kedvenc szereplőmről (Draco, Lucius, Sirus, Narcissa) is történeteket keresni és valahogy a világban ragadtam. De a könyvet azóta sem olvastam végig, a legvalószínűbb, hogy már soha nem is fogom. (A filmeket is csak félig odafigyelve láttam, takarítás közben.) 

Hogy kezdődött?

A tanító néni megmutatta, hogyan kell helyesen megfogni a ceruzát és lerajzolni az „a” betűt. :) 

Kinek szoktál születendő terveidről, elképzeléseidről csacsogni? :)

Nagisának. Mindig nagyon értékes meglátásai vannak, rengeteget segít, ha elakadok egy történettel és végtelenül türelmesen meg szokta hallgatni az összes hülyeségemet. Rajta kívül egyébként még a nagyobbik húgom és a Párom szokták meghallgatni a saját történetekkel kapcsolatos fecsegéseimet, de ők inkább csak udvariasságból, amikor elszalad velem a lendület és képtelen vagyok elhallgatni. Illetve az utóbbi időben egyre több nagyszerű merengős írót mondhatok az ismerősömnek, remélem barátomnak is, ami azzal is együtt jár, hogy őket támadom le egy-egy ötletemmel. Főleg akkor, ha olyan fandomról van szó, amit Nagisa nem ismer.

Volt már olyan, hogy arra kértek, hagyd abba a kibontakozó történet mesélését?

Sokszor előfordul. XD Párom szokott leinteni, amikor nagyon belelendülök a világ és a történet részleteinek ecsetelésébe. Mindig azt mondja, hogy egyszer szeretné egyben elolvasni a törtnetet, úgyhogy „ne lőjek le előre minden fordulatot.” 

Tudom, szemét kérdés, de saját műveid közül melyiket tartod legjobban sikerültnek?

Már miért lenne szemét? :) A legjobban sikerült jelzőt könnyebb ráaggatni valamelyikre, mintha kedvencet kellene választanom a saját gyermekeim közül.

A rövid történeteim közül a legjobban sikerültnek a „Nem láttad a Mamámat?” című egypercesemet tartom, amit még a száz-szó-szép játékra írtam, illetve az „A szerelem íze” című novellámat, abban valahogy minden összejött. Azt hiszem ez utóbbi az egyetlen írásom, amin egyetlen szót sem változtatnék. A hosszabb írások közül szerintem a „Holdforduló” sikerült a legjobban.

Ez megegyezik azzal, amit olvasóid írnak?

Az első két esetben szerintem igen, akik olvasták azt a két novellát, azok nagyon pozitívan fogadták, bár egyik sem a „könnyen emészthető” típusba tartozó írás. A Holdforduló esetében már nehezebb lenne ezt megmondani, mivel a szereplő felhozatal miatt elég kevesen olvasták, így nagyon háttérbe szorul a másik két nagyobb lélegzetvételű merengős írásom mögött. A drarry témában írt regények valahogy nagyobb figyelmet vonzanak, mint egy Lucius/Narcissa VS Lucius/Sirius témát boncolgató mű. Viszont, akik olvasták, azoktól nagyon kedves biztató visszajelzéseket kaptam. :) 

Ki a legnagyobb rajongód?

Na, ez már inkább gonosz kérdés.  

Most legszívesebben átdobnám ezt a kérdést azoknak, akik saját bevallásuk szerint szeretik a műveimet, aztán éteri vigyorral hátradőlnék, hogy figyeljem a kibontakozó eseményeket, mint Erisz annak a bizonyos aranyalmának a sorsát. Egyébként fogalmam sincs, még azt se merném mondani, hogy vannak „rajongóim”. Inkább írótársaim vannak, akik szeretik, amit alkotok. :) Másfelől Nagisa az az ember, aki a legtöbb írásomat olvasta, még sok olyat is, amit soha nem tettem nyilvánossá és valószínűleg soha nem is fogok. Úgyhogy azt hiszem, ő ismeri a legárnyaltabban azt, amit tollforgatás címszó alatt művelek.

Fordítóként is feltűntél már a Merengő főoldalán a Legfrissebb történetek között. Hogy kezdtél el fordítani, angolul olvasni?

Sokkal régebb óta olvasok angolul, mint magyarul, ennek pedig egyetlen oka, hogy mikor először belecsöppentem a rajongói történetek világába, akkor még nem túl sok magyar, Luciusra koncentráló történet létezett. Hamar kifogytam az opciókból és mivel a Dracóról szóló történetekből is csak a dramione árasztotta el a korai időkben a magyar fandomot, ezért olyan helyen kezdtem keresgélni, ahol esélyt láttam találni néhány csemegét.

A vicces az, hogy egyébként teljesen sügér vagyok angolból, csak az utóbbi három évben kezdtem rohamosan fejlődni, mert rá lettem kényszerítve, úgyhogy egyre magabiztosabb vagyok az angolról magyarra fordításban. Ennek ellenére soha nem gondoltam, hogy egyszer tényleg fordításra adom majd a fejemet és a kész „művet” még közzé is fogom tenni. (Rohadt nehéz dolog egyébként, komolyan minden tiszteletem azoknak, akik ezt hivatás szinten űzik! O.o) Igazából az első fordításom több mint egy éve készült: egy barátnőm részére fordítottam le egy drarry novellát, aki egy büdös szót se tud angolul. A történet írója sajnos már sehol sem aktív 2008 óta, így soha nem kaptam meg az engedélyét a publikálásra, pedig azóta több fórumon is próbáltam elérni. Valószínűleg már soha nem is fogom tudni felvenni vele a kapcsolatot, pedig az egyik legzseniálisabb dark-Harry/Draco novella, amit valaha olvastam. :] Arra, hogy újra ilyesmire adjam a fejemet Callie vett rá, annyira zseniálisan eltalált, aranyos karakter, hogy egyszerűen muszáj volt a történetét lefordítanom. :) Plusz gyászosan kevés Charlie/Draco történet van magyarul, javítani akartam kicsit az arányt. A következő munkám valószínűleg egy Sirius/Draco történet lesz, ha megint elkap a fordíthatnék, hasonló megfontolásból. 

Azt írod a merengős bemutatkozásodban, számodra "Draco egy isten". Első látásra szerelem volt, vagy minek hatására kedvelted meg a rosszfiút?

Jujj, azt már ezerszer gondoltam átírni, de valahogy mindig ott ragadt a profilomon. Na majd most…! Jó négy éve írtam már azt a bemutatkozást, azóta pedig nem sokat módosítottam rajta, lustaságból. Persze még mindig nagyon szeretem Dracót, de már kicsit benőtt a fejem lágya, úgyhogy visszanézve erősen túlzó kijelentésnek tűnik az a kis ömlengés. Draco egyébként azon három karakter között van, akiket már a könyvben is megszerettem, úgyhogy csak tovább mélyült a rajongásom egy-két igazán remek angol történet után. Lucius és Voldemort mellett ő a harmadik nagy kedvencem, egyszerűen azért emelkedik ki hármuk közül a leginkább, mert vele tudok a legkönnyebben írni. Lucius és Tom sokkal „makacsabb” karakterek, sokkal nehezebben boldogulok velük, amikor írok, úgyhogy óhatatlanul háttérbe szorulnak Draco mögött. :) 

Vannak történeteid például a The Avangers (Bosszúállók) kategóriában is. Mi ragadott meg a filmben annyira, hogy történetet is kerekítettél köré? Illetve van-e kedvenc szereplőd? Ha igen, ki, miért?

Ez egy fura történet, mert egyáltalán nem a film ragadott meg. Mikor megjelent a mozikban még semmi közöm nem volt a MARVEL univerzumhoz, azt se igazán tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. Persze elmentem megnézni Párommal, jókat szórakoztam rajta, de nem igazán értettem, hogy akkor most ki kicsoda és egyáltalán mi folyik a filmvásznon. Aztán úgy alakult, hogy bele kellett csöppennem a dologba, mert egyszerűen ciki volt, hogy a baráti körben csak én nem vagyok képben a szuperhősök világában. Még ekkor sem lépett elő a kedvencek listájára a dolog, bár Tom Hiddleston rosszfiús mosolyába kétségtelenül beleszerettem, mint sokan mások.

Igazán akkor kezdett foglalkoztatni a világ, amikor olvastam Jarith Aduász című történetét. Annyiszor jött szembe a frissítések között, hogy végül rákattintottam. Nem bántam meg, a fanomban a mai napig a kedvencem, bár azóta rengeteg angol (és néhány magyar) történetet elolvastam. Nagyon szeretem, mert Jarith stílusa egyszerűen magával viszi az olvasót és megszeretteti vele a karaktereket, úgyhogy mikor nála kifogytam az olvasnivalókból, valahogy természetes volt, hogy tovább keresgéltem. :)

A kedvenc szereplőm egyébként Loki, ha szigorúan a Bosszúállók filmből kell választani. Nagyon szimpatikus, hogy nem a tipikus rosszfiú, aki fejjel megy a falnak és mindent erővel akar megoldani. Azt pedig kifejezetten szerettem, hogy a Thor: Sötét világban végre az is előkerült, hogy nem egy velejéig romlott karakterről beszélünk, csak olyasvalakiről, aki a múltja miattnagyon máshogy látja a dolgokat. Szeretem a személyiségét és az összetettségét, de ez régebbről ered, már a norvég mitológia Lokiját is nagyon szerettem. Tom Hiddleston pedig csak rátett erre a rajongásra azzal, hogy remek színész. :) 

Legjobb jelenete a filmnek véleményed szerint a…

Két olyan jelenet van a filmben, amik között nem tudok választani. Az egyik az, mikor Thor „elragadja” Lokit, aztán egymásnak esnek Vasemberrel. Imádom, ahogy a kis mocsok a háttérben vigyorgó harmadikként figyeli őket, miközben a két izomagyú szépfiú ész nélkül leamortizálja a fél erdőt. Minden alkalommal könnyesre röhögöm magam rajta, hogy mekkora idióták. A másik mikor Steve átadja a tízdollárost Fury-nak. Zseniális momentuma a filmnek, már csak azért az egy jelenetért le a kalappal ZakPenn előtt.

The Avangers mellett még láthatunk Star Trek és Teen Wolf témájú történeteket. Tapasztalataim szerint vannak olyan merengős írók, akik ha több kategóriában is alkotnak, akkor nem keverik össze ezeket, csinálnak egy másik profilt és oda töltik fel fanficjeiket. Neked ez megfordult már valaha a fejedben?

Nem. A fanfiction az fanfiction függetlenül attól, hogy milyen világról beszélünk, úgyhogy nem láttam értelmét külön profilt regisztrálni a nem Harry Potteres írásokhoz. Ha új névvel regisztrálok majd a Merengőn, az akkor lesz, amikor egy-két saját írás közzétételére adom a fejemet. Azokat szeretném külön kezelni a fanfictionös profilomtól. (De ez valószínűleg nem a közeljövőben fog megtörténni.) 

Szuperhősnek lenni kétségtelenül nagy előny, de ha neked bármilyen szakmád lehetne a világon, mi lenne az? Mit választanál?

Ha létező szakmát kell választani, akkor legszívesebben színész lennék. Főleg a színház világa nyűgöz le, bár a hollywoodi filmeknek is van egy sajátos bájuk. Rettenetesen irigylem azoknak az embereknek a tehetségét és önbizalmát, akik ebben a világban érvényesülni tudnak, és közönség elé mernek állni. Ha pedig a realitás talajától elrugaszkodhatok, és tényleg bármit lehet választani, akkor alkimista lennék. Nagyon érdekel a tudománynak ez az ága, a Rowling által is felhasznált Nicolas Flamel munkássága például egyenesen lenyűgöz, de szintén kedvelem Eckhart von Hocheim visszavonatott tanainak világképét és Paracelsus von Hohenheim munkásságát. Szívesen lennék olyan alkimista, aki amellett, hogy a fenti úriemberekhez hasonló kutatásokat folytat, még némi misztikummal is rendelkezik, hogy az elképzeléseit meg valósíthassa. ;) 

Néhány kérdés, amit csak úgy szeretek tudni az emberekről…

Melyik a kedvenc napod a héten és miért?

Változó, de jelenleg a szerda. :p A praktikus oka, hogy aznap nincs órám az egyetemen, az érzelmi pedig, hogy szerdánként szoktunk Nagisával összeülni a kedvenc teázónkban. 

Kedvenc tea?

Bármi, ami fekete és tejszínnel ízesített. De egyébként az örök kedvenc listát az indiai Assam teák vezetik. 

Hogy ismerkedtél meg Nagisával? Mióta vagytok barátok?

Együtt kezdtük az egyetemet, első évesként egyszer valami módon megemlítődött, hogy ő is ír Merengőn, és ráadásul még szerepjátékozik is, akárcsak én. Aztán nem beszéltünk pár mondatnál többet majdnem egy évig. Hogy neki mikor jött a kattanás, hogy nekünk márpedig barátoknak kell lennünk, azt csak Ő tudná megmondani, nekem egy átázott-átfázott három órás beszélgetés után. Úgy volt, hogy csak a Deák térig megyünk együtt. Aztán valahogy ott ragadtunk az aluljáróban és csak beszéltünk és beszéltünk, miközben a szakadó eső lefolyt a lépcsőn és szarrá áztatott minket, de persze nem mentünk bentebb, mert… Mert csak. Azóta is úgy gondolom, hogy aznap valami felsőbb akarat zavart fel minket ugyanarra a villamosra. A sok véletlen után gondolta, ad még nekem egy utolsó esélyt, hogy felismerjem, milyen kincset próbál belökdösni az életembe. Nagisa csodálatos ember, inspiráló és megértő barát, igazi művész és lelki társ. Nagyon giccsesen hangzik, de az egyik legjobb dolog, ami az életben történt velem, hogy aznap együtt fagyoskodtunk az aluljáróban. 

Ha jól informálódtam, kihívtátok egymást egy drabble-párbajra… Ez hogy történt, elmesélnéd? Mint a középkorban, egyik lovagnő a másikat, szíve imádottjáért? XD

Azért ennyire nem volt sok a barokkos romantika a történetben. Igazából az ötlet tőlem származik, egy ideje már szerettem volna végigírni egy drabble kihívást, (angolul elég sok ilyen létezik) de egyetlen olyan kulcslistát sem találtam, ami inspiráló lett volna. Szóval végül feladtam a keresgélést és egy hajnalba nyúló chat beszélgetés közepén rászóltam Nagisára, hogy „Adj egy szót!”. Aztán újra és újra, míg a harmadik szó után meg nem kérdezte, hogy tulajdonképpen most mit is csinálunk. Ezután már valahogy egymást követték az események és kialakult a koncepció a fejünkben. Persze ismerve a saját korlátainkat, azért adtunk magunknak egy bő hónap „előnyt”, mielőtt egyáltalán feltettük volna erről az első hírt a Merengő fórumára…

Könnyen barátkozós típusnak tartod magad?

Nem tudom. Mivel én magam barátkozó vagyok, ezért azt mondanám, hogy igen, de a körülöttem lévő emberek valahogy nem igazán maradnak meg mellettem hosszútávon. Úgy értem… Nagyon könnyen alakítok ki felületes, „baráti” (nincs rá jobb szavam. ^.^”) kapcsolatokat a körülöttem lévőkkel, mivel alapvetően pozitív személyiség vagyok és már-már a naivitás határát súrolóan segítőkész. (A legközelebbi barátaim és Párom gyakran szidnak is, hogy kihasználható vagyok és túl sok feladatot rám lehet sózni…) Megszámlálhatatlanul sok olyan ember van a környezetemben, akikkel remekül elvagyok alkalomadtán, és akiknek kedvelem a társaságát, de valói barátom nagyon kevés akad. Hosszú távon nehéz a természetem és rengeteg rossz szokásom van, a viselkedésem és a gondolkodásom pedig sok szempontból teljesen idegen a korunk normáitól, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Az első időszakban általában érdekesnek találnak az emberek, ahogy különlegesnek találnak egy furcsa bogarat a nagyító alatt. Talán kihasználhatónak, hasznosnak is vélnek. Aztán különccé válok a szemükben, furává, idegesítővé „silányulok”, valamivé, amit nem értenek és már nem is akarnak, mert inkább teher, mintsem élvezet tartani vele a lépést. Végül szép lassan elkopnak mellőlem az ilyen ismerősök és jönnek a helyükre újak, akik számára ismét az újdonság varázsa tesz érdekessé. A kevesek, akik maradnak, ugyanezt látják, de nekik valamiért megfelelek így, ezért pedig csak csodálni tudom őket. És nagy becsben tartani, mert lehetetlen pótolni őket és az életem sokkal szürkébb lenne nélkülük. :) 

És egy látszólag teljesen értelmetlen kérdés, de véleményem szerint ez nagyban meghatározza az embert;JKülönösen a szívedhez nőtt rajzfilmfigura?

Az örök kedvencem Stitch, a mai napig nem találtam még egy olyan rajzfilm alakot, akivel annyira tudtam volna azonosulni, mint vele. :] Kisgyerekként volt egy füzetem, amibe minden héten rajzoltam egy pálcika alakot és besatíroztam rajta a „rosszaság szintemet”. Soha nem mutattam meg senki másnak, de engem szórakoztatott a dolog. Nagyon jó módszer volt arra, hogy beismerjem magamnak, mennyit rosszalkodtam az előző héten és alaposan elszégyelljem magamat, mert bizony általában lábujjtól a feje búbjáig piros volt a baba… 

Olvasók kérdezték:

Szerencsésnek tartod magad?

Mondjuk, hogy igen. Általában inkább kedvezően alakuló váratlan helyzeteket szokott elém hozni az élet, bár nem igazán hiszek a puszta szerencsében. Akkor szoktak rosszul alakulni a rajtam kívül álló dolgok, ha nekem is épp rémes hangulatom van, vagy a pokolba kívánok magam körül mindent. Legtöbbször szerintem az egyénen múlik, hogy mit vonz magához, vagy miként jön ki egy váratlan helyzetből, aminek a kialakulásába nem tudott beleszólni. Egy szerencsés szituáción is rajta lehet veszteni és a pechből is lehet profitálni, csak hozzáállás kérdése. Így pedig már inkább akaraterőről van szó meg hozzáállásról, nem pedig szerencséről vagy balszerencséről. ;)

Persze a lottón azért szívesen nyernék… 

Mi volt a legjobb dolog, ami eddig történt veled?

Nehéz kérdés, de hiába agyalok rajta, nem hiszem, hogy tudnék egyetlen egy ilyen dolgot választani. Voltak nagyon szép, fontos pillanatok az életemben eddig is és remélem, ezek után is lesznek, de egyiket sem tudnám az „A Legjobb” címkével ellátni. A maga módján mindegyik „legjobb” pillanatom különleges és megismételhetetlen volt, ezért is emlékszem rá, és épp az egyediségük miatt nem tudom ezeket összehasonlítani, hogy egyetlen listavezetőt kiválasszak

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, ha csak három dolgot lehetne?

A gravírozott vadászkésemet, egy megbízható sátrat és a plüssmackómat.

Előre utaznál az időben vagy vissza?

Hát annak fényében, hogy merre tart az emberiség, inkább vissza. Bár nagyon vonz a klasszikus sci-fi filmek világképe, valójában az olyan történelmi korszakokban érezném jól magam szerintem, mint a középkor, amikor virágzott az alkímia. Biztos vagyok benne, hogy imádnám, ha együtt dolgozhatnék Paracelsus von Hohenheimmel a tizenhatodik századfordulón, vagy még korábban, az ezerkétszázas években Eckhart mester mellett lehetnék, miközben a Paradisus anime intelligent-et írta. Persze a korszakot figyelembe véve szinte egész biztos, hogy végül az inkvizíció égetne meg…

Nos, én megköszönném, hogy ilyen lelkesen válaszoltál a kérdéseimre, DaeMoon, s hogy vállaltad az interjút; egy élmény volt téged megismerni! Theodora

Köszönöm a lehetőséget, én is élveztem az interjút, jó buli volt. :)