nakomiyu interjú

A következő interjúalanyommal való beszélgetés egy tökéletes példa arra, hogy azért, mert különböző zsánereket kedvelünk és/vagy alkotunk, a való életben még gondolkodhatunk hasonló módon bizonyos dolgokról. :)

Szóba kerültek többek között a regényei, a rajzolás, a kelet-ázsiai történetek, illetve a környezetvédelem is.

Fogadjátok szeretettel nakomiyut! :)

Először kérlek, mondj néhány szót magadról azoknak, akik még nem ismernek!

Hűha, a legnehezebb része :D. Egy viharsaroki kis faluban nőttem fel, sok csirke és még több könyv közt, jelenleg Debrecen belvárosában élek egy icipici garzonlakásban a földkerekség legédesebb pasijával – aki remélem, nem olvassa ezt, mert még elbízza magát.  Mostanság a szabadidőnk nagy részét lefoglalja, hogy miként varázsoljunk két ember számára élhető helyet egy egyszemélyes egérlyukból, szóval akinek van lakberendezési ötlete, vagy egy jó ütvefúrója, az ne fogja vissza magát. Unalmas embernek tartom magam, unalmas dolgok tesznek boldoggá. Szeretek moziba járni, akár egyedül is, jó és rossz filmeket bámulni, és mélyen beszívni a vajas popcorn illatát. Érdekel a divat, szeretem tudatosan összerakni, hogy mit veszek fel, bár ismerve, hogy milyen iparág a fast fashion, igyekszem kevesebb cuccot vásárolni, és kihasználni a már meglévő ruhatáramat. A hetem fénypontja, ha sikerül összeegyeztetni egy időpontot a barátaimmal, mikor be tudunk ülni valahová elszürcsölni egy kávét vagy egy sört. Gyerekkorom óta imádok könyvtárba járni, imádom a hangulatát, számomra egy zen-tevékenység, az, hogy van egy hely, ahol csak csend van és könyvek a világ legjobb dolga számomra.

Mióta foglalkozol írással, és mit jelent számodra?

Érdekes kérdés, elgondolkodtatott, mert sokaknál láttam, hogy „amióta az eszem tudom”, de nálam ez egyáltalán nem így volt. Ami másnak talán az írás, az nekem a rajz volt sokáig. Életem nagyobb részében rajzoltam, első oviskori emlékem, hogy az óvónő a derekamnál fogva húz, én meg két kézzel kapaszkodom az asztal szélébe és visítok, hogy nem akarok a többi gyerekkel játszani, én rajzolni akarok. (Szerintem hasonlót mindenki átélt, akinek introvertált a személyiségtípusa, és az tölti fel energiával, ha elmerülhet a saját kis világában, nem pedig a többi emberrel való interakció.) A legkedvesebb gyerekkori emlékeim egyike, mikor az öcsémmel lerajzoltuk a plüssfiguráinkat, ahogy mindenféle kalandokba keverednek (képzelheted), később paródia képregényeket rajzoltunk a Harry Potterhez vagy a Gyűrűk Urához. Nem voltam tehetséges, sőt, csupán szerettem firkálgatni.

Olyan tizenhárom éves korom körül a rajzolásban már nem találtam örömöt, csak frusztrációt, és végleg abbahagytam. Akkor volt pár év az életemben, amikor semmi kreatív hobbim nem maradt, voltak történetek a fejemben, de nem tudtam velük mit kezdeni, azon kívül, hogy a buszon utazva ezzel szórakoztattam magam zenehallgatás közben. Szerettem olvasni, sokat olvastam, könyvek közt nőttem fel, amíg nem tanultam meg olvasni, minden este felolvastak nekünk, szülők és nagyszülők egyaránt. De maga az írás egy lehetetlen dolognak tűnt számomra, ezért sokáig meg se fordult a fejemben, hogy próbálkozhatnék. Tizenhat vagy tizenhét éves lehettem, mikor rátaláltam az amatőr szerzői portálokra, és először szembesültem vele, hogy ide bárki feltöltheti, amit ír. Átfutott az agyamon, hogy végül is miért ne. Elkezdtem a Sellő a palackból sztoriját feltölteni a néhai Anime Fanfiction Style-ra, ez volt életem legelső firkája, előtte semmit nem csináltam, se egy novellát, se egy gagyi verset, semmit. Ez látszik is rajta, rettenetesen modoros és erőltetett. Azóta talán jobb a helyzet. Az írás fontos része lett az életemnek, nem érzem magam különleges kis süteménynek tőle, de boldoggá tesz, és igyekszem folyamatosan fejlődni, mert mindig van hová. Ezzel töltöttem be azt az űrt, amit a rajz hagyott maga után, és most először gondoltam bele, hogy talán nem véletlen, hogy a legtöbb történetem egy központi figurája olyan valaki, aki szeret és tud is rajzolni.

Mely műfajok állnak hozzád közel, és melyek azok, amikben úgy érzed, sohasem írnál?

Műfajban inkább a regények felé húzok. Vannak zsánerek, amiket szívesen olvasok és írok, ilyen a thriller, az akció- és kalandregények, a real-life történetek, szeretem a humort, olvasni és írni is. (Hogy ez jó-e a világnak, az már egy másik kérdés.) A mágikus realizmus nagyon vonz, de még nem mertem próbálkozni vele, mert könnyen lehet olyan hatás, mintha csak megnyaltam volna egy LSD-bélyeget. Aztán vannak zsánerek, amiket bár olvasni nagyon szeretek, úgy érzem, nem tudnék írni, például a hard sci-fi és fantasy, ezekbe rengeteg munka és háttértudás kell, hogy működjön, a paródia se menne, és késztetést sem érzek rájuk. Verseket sosem tudtam írni, kevés verset olvasok, bár vannak kedvenc költőim. Amik teljesen, na jó, nagyrészt hidegen hagynak, a történelmi feldolgozások, „kosztümös történetek” és a keményen erotika alapú sztorik. Kifejezetten haragszom az olyan történetekre, amik romantizálják a bántalmazó kapcsolatokat, például, hogy az egyik szereplő folyamatosan zaklatja, irányítja a másikat, de megbocsátjuk neki, hiszen oly' kemény a felsőteste és szép kocsija van. És kínos ezt bevallani a Merengőn, de nem tudok fanficitonöket írni. Volt pár próbálkozásom, de beletört a bicskám.

Szerintem egyáltalán nem kínos, hiszen a fanfictionök mellett egyre inkább teret hódítanak azok a történetek, amik saját világban játszódnak. A témánál maradva mit gondolsz, miért nem tudsz? A kötöttség miatt?

A kötöttség és a rajongói attitűd hiánya szerintem. Nehezen helyezkedem bele más történetébe ilyen mélyen, nehezen bánok más karaktereivel, talán ezért nem is élvezem igazán. Egy-egy novella erejéig oké, de hogy huzamosabb ideig benne maradjak más világában, az már nem okoz örömet. Voltak anno próbálkozásaim, de egy-két fejezet után mindig elakadtam.

Említetted, hogy haragszol a bántalmazó kapcsolatokat ábrázoló történetekre. Mi a véleményed, miért szeretik őket mégis olyan sokan? A téma komolyságából adódóan mit gondolsz, hogyan lehetne ezt a fajta kapcsolatot hitelesen ábrázolni? Gondolok itt például arra, hogy a 2012-ben megjelent Szürke ötven árnyalata című erotikus könyvet sokan azért támadják, mert szerintük a két főszereplő közötti kapcsolat sokkal inkább illik bele a bántalmazás kategóriába, mint a BDSM-be, és a trilógia végén egy minden jó, ha a vége jó befejezést kapunk.

Fontos, hogy nem magával a bántalmazó kapcsolatokat ábrázoló történetekkel van problémám, hanem azzal, ha a bántalmazást romantizálják. Ebben a zsánerben érzelmileg nagyon könnyű belevonódni a történetbe, néha fel sem tűnik, ha a szereplő átlép egy határt. A hiteles ábrázoláshoz pusztán annyi kell, hogy ne romantizáljuk az abúzust. Se az érzelmit, se a fizikait. Ennyi. Ha egy szereplő rángatja a másikat, meg akarja csókolni, pedig a másik fél nem akarja, satöbbi és satöbbi, az nem oké, ha lelkileg ekézi, korlátozza a másikat, az nem oké. Ez legyen annak feltüntetve, ami, kommunikálja a történet, hogy ez nem romantikus évődés, hanem egy probléma. Nem az a bajom, ha ezek az elemek használva vannak, hanem az, ha ezek egy „ideális és romantikus” kapcsolat részei.

A Szürkéről nem tudok nyilatkozni, a könyvet félbehagytam, a filmet is csak félig láttam, mert nagyon kellemetlen élmény volt. A BDSM-világában sem vagyok otthon, és nem szeretnék olyan dolgokról véleményt alkotni, amit nem is ismerek. Ezen a trilógián kívül is sajnos találkozni még történetekkel, amiben a főszereplő agresszív, kontrolláló magatartása pozitív vonásként van beállítva. Ez egy furcsa jelenség, ezért tartom fontosnak, hogy beszéljünk róla.

Hogyan születik meg a fejedben az alapötlet? Szoktál jegyzetet készíteni? Mi az, ami inspirációt ad?

Annyira szeretnék valami magasztosat mondani arról, ami inspirál, de így egyszerűen csak... az élet :D. Hallok valamit, látok valamit, ami érdekel, vagy éppen bosszant, és elindul egy gondolatfolyam a fejemben. Csak akkor tudok írni, ha már filmszerűen látom magam előtt az eseményeket. Gyakran építek bele már hallott beszélgetésfoszlányokat a fejezetekbe, ha viccesnek, érdekesnek találom, ezért is örülök, hogy a közvetlen környezetemben senkit nem érdekel különösebben, hogy firkálok.

Kifejezetten jegyzetet nem készítettem még, pedig nem ártana, mert hajlamos vagyok elúszni a részletekben. A fejemben határozott körvonalakban megvan a történet csontváza, ezt töltöm meg. Annyit szoktam még segíteni magamnak, hogy ha félbehagyok egy fejezetet, akkor a végén kis címszavakban leírom, minek kell most történnie, hiszen még "benne vagyok" a történetben. Sokkal könnyebb lesz így ráhangolódnom, ha legközelebb nekiülök, mert egyből tudom, mi a francot is akartam, és lehetőleg nem hagyok ki semmit. Ó, és ami még kifejezetten inspirál és segít, az a zene. Mindig szól valami, ha firkálok, egyszerre felpörget és kikapcsol. Minden fejezetnél emlékszem, hogy éppen mit hallgattam közben.

Milyen típusú zenét hallgatsz közben? Szövegeset vagy instrumentálisat?

Teljesen változó, hangulat- és fejezetfüggő. Nem zavar a szöveg, mert az agyamat ki-be kapcsol közben, hol hallom, hol nem. Volt időszak, amikor szinte csak Tori Amos vagy System of a Down albumokat hallgattam firka közben, pár hónapja synthwave ment nálam (Perturbator, Scandroid), aztán trash(?) rap, meg a Bloodsport soundtrackjei pörögtek a lejátszási listámban. Szóval teljesen kaotikus. Nagy segítség még a Spotify heti kaland opciója, ha háttérzaj kell, és unom a saját listáimat.

Egy regény esetében mennyire látod előre a cselekményt? Volt már olyan, hogy menet közben módosítottál rajta? E tekintetben mennyire befolyásolnak a vélemények?

Hogy mennyire látom előre a cselekmény? Nagyon. Vagyis részben nagyon. Muszáj látnom a történet vázát, tudnom kell, mi lesz a vége, és azt is, hol lesznek és mik lesznek azok a fordulópontok vagy horgok, amik megváltoztatják az addigi eseményeket. (Például az egyik legnagyobb inspiráció ilyen téren nekem az Azkabani fogoly volt gyerekként, Rowling számomra zseniálisan építette fel a történetet, hogy minden, amit hittünk és logikusnak tűnt, teljesen megfordult, és tulajdonképpen apró, lényegtelennek tűnő utalásokból összerakható lett volna, amik megbújtak a fősodor nagy részében. Ez nagy hatással volt rám gyerekként, és igen, a harmadik a kedvenc részem :D.) Nagyjából tudom előre azt is, hogy a fontosabb szereplőknek mi lesz a sorsa. Ezek nem kőbe vésett dolgok, amikhez mindenáron ragaszkodom, ha közben látom, hogy valami butaság, vagy jobb ötletem akad, megváltozik, de mankónak tökéletes. Összegezve, ha nem tudom előre, minek kell később történnie, akkor elakadok, és valószínűleg úgyis maradok

Sokszor volt olyan, hogy utólag jöttem rá, hogy logikailag billeg valami, és itt jön annak a buktatója, ha valaki folyamatosan tölti fel a fejezeteket, mint én, nem szépen megírja előre. Bitang nehéz utólag korrigálni rajta, ha már felkerült. Az olvasói vélemények sokat segítenek, nagyon fontosak a visszajelzések, de a történet lényegi cselekményét, amíg nincs kész, addig csak én látom át, így addig a fősodorra nem engedek ráhatást. Ha kész a történet, sokkal könnyebb átlátni, hogy hol teng túl, mik az üresjáratok, és mi felesleges, mit kéne kihúzni belőle.

Mi a helyzet a karaktereiddel? Mennyire könnyű vagy éppen nehéz velük dolgozni?

Ha elakadok a történettel, nem lenne szép tőlem, ha a karakterekre fognám :). Egyszerűsíti a dolgot, hogy mire belekezdek egy történetbe, már jól „ismerem” a szereplőket, tudom, mit szeretnek, mit utálnak, hol a komfortzónájuk, kiről mi a véleményük, hogyan viszonyulnak másokhoz, vagy mi volt a jelük az oviban. A gondot inkább az szokta jelenteni, hogy általában sokan vannak, és meg kell találni köztük az egyensúlyt, hogy mindenkinek legyen megfelelő szerepe, és senki ne lógjon kínosan a levegőben. Igyekszem, hogy legyen saját „hangjuk”, legyen egy beszédstílusuk, amiről felismerhetőek. Ezzel óvatosan bánok, mert könnyen lehet idegesítő és sok, ezért nem is erőltetem minden karakternél. Ugyanakkor némi távolságtartással kezelem őket, nincs kedvencem köztük, ez segít tisztábban látni.

Mikor és hogyan találtál rá a Merengőre? Van más oldal is, ahol publikálsz? Csupán írója vagy olvasója is vagy az oldalnak?

2009-ben regisztráltam, már nem emlékszem pontosan, hogyan akadtam a Merengőre, vagy arra, hogy léteznek fanfictionök. Akkoriban regisztráltam az Anime Fanfiction Style-ra is, és sokáig ott voltam aktívabb, amíg kb. másfél éve végleg be nem dobta a törölközőt. Volt bennem félsz, mert a Merin nagyjából mindent elölről kellett kezdenem, újra feltölteni például a Sellő-sztorikat, nem tudtam, hogy a régi olvasók közül egyáltalán folytatja-e így bárki, vagy hogy lesznek-e új olvasók. Mindent összevetve szerencsém volt, most jól érzem magam a Merengőn, nem használok más szerzői portált.

Szoktál véleményt írni? Szerinted hogyan, milyen módon lehetne ösztönözni az olvasókat arra, hogy véleményt hagyjanak?

Mostanában sajnos ritkán írok hozzászólást, keveset olvasok az oldalon. Egy történetet követek jelenleg, oda igyekszem pár sort írni. Azt nem állítom, hogy a szerző sok hasznomat veszi, de szeretem a folyamatot, hasonlóan jó érzés választ kapni egy kritikára, mint magát kritikát kapni. Ösztönzés? Jó kérdés, ha minden tizedik hozzászóló közt kisorsolnánk egy nyeremény autót, az biztos ösztönző lenne. Viccen kívül sajnos nincs hasznos ötletem, az, hogy valaki leírja a véleményét, az szerintem egy belső késztetés. Látom mindkét oldalt, azt, hogy néha nehéz összeszedni a gondolatokat épkézláb mondatokká, ugyanakkor látom azt is, hogy lehangoló, ha semmi visszajelzés nincs arra, amin a másik órákat vagy heteket dolgozott. Az ne tartson vissza senkit, ha úgy érzi, nincs ideje vagy nem tud konstruktív kritikát írni, egy „köszi” is jól tud esni a belerakott időért.

Beszéljünk az írásaidról! Első Merengőre publikált írásod a Cseszd meg, egyetlenem című romantikus regény. Mesélj róla egy kicsit bővebben! Hogyan született meg az alapötlet? Erre egyébként egy lelkes olvasód is kíváncsi volt, aki úgy fogalmazott: „A Cseszd meg egyetlenem nagyon jól sikerült írás, még mindig el van mentve a gépemen, szívesen olvasom újra és újra. Nagyon egyedi.”

Nagyon köszönöm neki, ezt jó érzés tudni :)

Kettős célom volt vele anno, egyrészt így szerettem volna feldolgozni és lezárni egy kellemetlen korszakot az életemben, másrészt szimpla stílusgyakorlat volt. Akkoriban sok akció központú, a valóságtól elrugaszkodott történetet írtam külső elmesélői szemszögből, nagy szereplőgárdával. Kellett egy kis szünet, hogy kipróbáljam magam valami másban. Így jött a romantikus, mint zsáner, azt ritkán olvasok, és azelőtt keveset írtam. Úgy terveztem, lesz a főszereplő részéről egy pozitív fejlődési ív, és rövid is legyen, húsz fejezet alatt. Ennyi volt a tudatos része. A többi egyszerűen jött magától. A mai napig nem értem, miért, de annyira... könnyű volt megírni. Ha jól emlékszem, pont műtötték a térdemet, így a lábadozás alatt ráértem mindennap pötyögni kicsit a billentyűzeten, a szereplők adták a szavakat, és mire észbe kaptam, már kész is lett. Ez meglepett, a mai napig nem értem, ahhoz képest, hogy például a mostani történet, amit aktívan csinálok, a Sellők hóhérja mennyi energiát, agyalást és átírást igényel. Zea és Martin története nagyon rövid ideig élt a fejemben, a lényegi cselekményét pár szóban össze lehet foglalni: egy lány piercingeket rakat az arcába, közben szakít egy szépfiúval, hogy összejöjjön egy kevésbé szép, de jobb fiúval, néha jókat szexelnek, és végre kiállnak önmagukért. Fontosnak tartottam, hogy a lány kezdeményezze benne az első alkalmat, a vonzalom után, de még a szerelem előtt, és emiatt egyik félnek se legyen bűntudata, és fel se merüljön, hogy ez vajon helyes-e. Nem akartam felesleges játszmázást, ahol a kapcsolat kiteljesedése a szexualitás. Felnőtt karaktereket szerettem volna, olyan problémákkal, amik engem is foglalkoztattak, például, hogy honnan kezdődik a párkapcsolat, mennyi kompromisszumot érdemes hozni a boldogságért, és vajon másik is ok nélkül szomorúak-e néha. Foglalkoztatott az is, hogy a társadalom mennyire keményen bánik a peremére szorult tagjaival, sok élmény és benyomás gyúrta össze Göröngy karakterét. De nincsenek illúzióim, ez egy mese. Mese arról, hogy milyennek szeretném látni a világot, és talán arról, hogy milyen az valójában. A fejemben ez a határ összefolyik, mint a vízfesték. A legvégén éreztem erősen ezt a kettősséget, nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi legyen a lezárás.

A címéért bocsi mindenkitől, anno semmi épkézláb nem jutott eszembe, ezért a mappát mérgemben „cseszd meg”-nek neveztem el, aztán lustaságból csak kiegészítettem, és így került fel. Gondoltam, majd a végére kitalálok egy elszólást, amiben megpróbálok valami keretet adni neki, hogy ne legyen nagyon kínos :D. Ilyen kínos műhelytitkaim vannak.

Az olvasóknak mindenesetre nagyon tetszett, hiszen a 2014-es Aranypennán harmadik helyezést ért el Legjobb romantikus történet kategóriában. A jelenleg futó történeted, a Sellők hóhérja pedig 2018-ban két kategóriában a képzeletbeli dobogóra állhatott, hiszen Legjobb original saját világ kategóriában első, Legjobb original nem slash történet kategóriában pedig harmadik helyet ért el. Milyen érzés, hogy már két írásod is ilyen sikereknek örvend?

Egyik esetben sem számítottam rá, tényleg meglepett. Nagyon hálás vagyok, amiért gondoltak rám az olvasók, ez a legmotiválóbb visszajelzés :). Virtuális hálaölelést küldök nekik.

A Sellők hóhérja tulajdonképpen a legelső írásodnak, a Sellő a palackból című regényednek a folytatása. Hogyan született meg a történet a fejedben? Már a Sellő a palackból írásánál vagy annak befejezésével tervezted, hogy folytatod? Az előzménytörténet hibáiból okulva itt már tudatosan törekszel arra, hogy jobb és jobb legyél?

Húha, valójában legelőször a Sellők hóhérja alapötlete volt meg a fejemben – ikerpár emberfeletti erővel, akik külön nőnek fel, majd találkoznak. Ám akkoriban nem mertem nekikezdeni egy ilyen történetnek, mert bonyolultnak és nehéznek tűnt összerakni olyan sztorit, amiben sokat verekednek és ömlik a vér. Ezért elkezdem egy generációval korábbról, a szüleiktől, amikben... nos, ugyanúgy verekednek, és ugyanúgy ömlik a vér. (Erre annyira nem vagyok büszke.)  Úgy döntöttem, belerakok egy apró, lényegtelennek tűnő utalást az első történetbe, hogyha akarom, akkor később ki tudjam bontani ezt a „szuper erős”-szálat egy folytatásban.

Nagyon örülök, hogy gyerekként így döntöttem, mert anno nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzám nő ez a világ. A régi hibákból igyekszem tanulni, és újakat követek el helyettük :D.

Elgondolkodtál már azon, hogy a mostani tudásoddal kijavítsd a Sellő a palackbólt, vagy egyfajta emlékeztetőül szolgál, hogy honnan indultál?

Jelenleg egy nagyon minimális javítás alatt áll, mert bizonyos formai követelményeknek meg kell felelnie, hogy felkerülhessen a Merengőre. (Sokkal lassabban haladok ezzel, mint gondoltam.) Tervezem, hogy egyszer nekiülök, és szigorúan átszerkesztem és kijavítom a történetet, mert ráférne, de ez még várat magára. Nincs bennem rossz érzés az esetlensége miatt, mert szerettem csinálni.

A fent említett írásokon kívül belekezdtél egy slash témájú történetbe is, a De jó, hogy itt vagy egy fiatal fiú önmaga számára érthetetlen érzéseiről és azok felnőtt korára gyakorolt hatásairól szól. Mióta foglalkozol ezzel a témával? Mindig is érdekelt, vagy valaminek/valakinek a hatására kezdtél el érdeklődni?

A De jó, hogy itt vagy tulajdonképpen egy Sellő-sztori spin-off. Egy barátnőm kedvelte az egyik karaktert, említette, hogy szívesebben olvasna róla többet. Ez a történet egy neki szánt ajándék, ami nagyon lassan készül (bocsi, Dia), de biztosan lesznek újabb fejezetek idővel. Törekszem arra, hogy ez egy teljesen önálló és önmagában érthető történet legyen.

A slash témánál nem emlékszem egy konkrét motivációra, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Gyerekkoromban néztem a Fiúk a klubból sorozatot, talán innen indult, azok közé tartozom, akiknek a naiv szülei nem ellenőrizték, mit néz a kölyök. Az, hogy ne egy standard heteró szereplő álljon a fókuszpontban sosem tűnt idegen ötletnek.

Vannak már ötleteid arra vonatkozóan, mit fogsz írni, amint a Sellők hóhérja és annak spin-offja befejeződik?

Hűha, rátapintottál, mostanában ez egy nagy kérdőjel bennem, hogy mi lesz, ha (egyszer) vége lesz. Van pár ötletem, de annyira soványkák, hogy nem tudom, mi lesz belőlük. Másrészt nem igazán szeretném, ha vége lenne a Sellőnek, mert nagyon hozzám nőtt ez a világ, talán ezért is húzom kicsit, de egyszer mindent le kell zárni. Még tanulom, hogy kell elengedni ezt a történetet.

Említetted, mennyire szeretsz olvasni. Mit olvastál legutoljára? Milyen zsánereket kedvelsz?

Most fejeztem be Murakami Rjútól a Castingot, és minden aktuális olvasmányt félredobva Moskát Anitától az Irha és bőrt kezdtem el, ami az idei könyvfesztiválon jelent meg – és őszintén fájlalom, hogy idén se tudtam eljutni, így maradt a könyvesbolt. (Most gondoltam bele, hogy az Irha és Bőr volt az idei első könyvvásárlásom, döbbenet.) Igyekszem sokféle zsánerbe belekóstolni – és néha kilépni a komfort zónámból –, jöhet a fantasy, a sci-fi, a kortárs csúnya és szépirodalom. Leggyakrabban talán a thriller az, amiért akkor nyúlok, ha „na, csak üssük el az időt” hangulatban vagyok, de a történet maga a döntő, ezért nagyon befolyásolható vagyok egy jó fülszöveggel. (És gyakran nyúlok mellé is emiatt.) Kedvelem a kelet ázsiai történeteket és írókat, vonz az a világépítés és történetmesélés, amit ott tapasztalok, amit kiemelnek és amit elhallgatnak, más mint amit a mi kultúrkörünkben megszoktam. Régebben sokkal több képregényt olvastam, amire igyekszem fokozatosan újra rávenni magam.

Tudnál nekünk példát mondani rá, miben különbözik egy keleti történet a nyugati társától? Mennyire van ez rád hatással írás közben?

Konkrét példát nehezen, pedig sokat gondolkodtam, más a történetek hangulata, ami adódhat a kulturális különbségekből is. Gyakran lassabbak, kevesebb a személyes konfliktus. Nem hinném, hogy rám ez jelentős hatással van, ezt szerintem nem tudom, és nem is szeretném visszaadni, erőltetett, idegen lenne.

Milyen képregényeket olvastál? Ott is a keleti kultúra vonz?

Nem feltétlenül, gyerekkoromban az unokabátyám gyűjtötte a különböző képregényeket, volt Marvel, DC, Tini nindzsa teknőcök, meg sok más, amire sajnos már nem emlékszem. Puha papírfüzétkékben adták ki akkoriban, a kilencvenes években, én is elolvastam az összeset, ha náluk jártunk. (Ami minden héten megesett.) Emlékszem, nagyon szerettem Spawnt – a filmje sajnos kiábrándult pocsék –, meg Batmant, különösen, ha benne volt Robin. A kedvencem az volt, amiben meghal, lehet rosszul emlékszem, de egy vak, szőke fickó ölte meg, akinek egy kobra volt a hátára tetoválva. Nagyon előttem van az az oldal, ahol a dühös és gyászoló Batman nézi a boncasztalra kiterített halott Robint, aki csupa vér. Úgy tűnik, gyerekként is vonzott a hatásvadászat. Ha valaki esetleg emlékszik, ez melyik rajzoló, melyik száma, azt nagyon megköszönném.

A mangák akkor jöttek, amikor kollégiumba kerültem 13 évesen, ahol volt állandó internet elérhetőség. Mindent letöltöttem és elolvastam akkoriban, ami az utamba került, nem válogattam, shojo, shonen, mindegy volt. Őszinte leszek, a háromnegyedére nem is emlékszem. Legjobban a Neon Genesis Evangeliont meg a Berserket szerettem, ezeket még most is, bár a Berserket évek óta elengedtem. A barátaimtól kaptam ajándékba az Árnybíró sorozatot, ezt manapság is szívesen újraolvasom, ajánlom azoknak is, akik amúgy nem szeretik a mangákat, manhwákat, mert teljesen befogadható a stílusa.

Mi a helyzet a mostani képregény-adaptációkkal? Nyomon követed őket?

Ha egy Marvel-film a mozikba kerül, akkor mi is, függetlenül attól, hogy mennyire érdekel minket a karakter, vagy a sztori. A barátom általában jobban szokta őket élvezni, mint én, ő az elnézőbb. Ami a legjobban tetszett eddig az a Thor-Ragnarök, legfőképp azért, mert semmi köze nem volt az előző két részhez, amiket eléggé untam. Waititi humora pont az a fárasztó, idióta humor, amit én imádok, és betegre tudom röhögni magam, a zenéje is bejött, és így nem érdekel, hogy a sztori egyszerű, mint egy vonalzó. A sorozat adaptációkat nem követem, egyelőre nincsenek is tervben. A DC-filmektől meg a Batman vs. Superman óta félek.

Kik a kedvenc szerzőid? És a kedvenc könyveid?

Nehéz kérdés... Kurt Vonnegut és Chuck Palahniuk különösen közel állnak a szívemhez, még akkor is, ha nem minden történetük tetszett, vagy érzem őket mesterműnek. De az, amit ők általában képviselnek a regényeikben, ahogy látják a világot, ahogy mesélnek, az olyan „köszi, hogy létezel”-érzés. Neil Gaimant is nagyon kedvelem, de őt jobb embernek tartom, mint írónak, néha megesik, hogy a történetiben az utó- vagy előszó sokkal érdekesebb számomra, mint maga a történet. Tőle például az esszéköteteket kedvelem legjobban.

Amit tervezek újraolvasni, vagy nagyjából évente szoktam őket újraolvasni az

Natsuo Kirinótól a Kín, ez négy japán nőről szól, akik teljesen más élethelyzetben vannak, de egy gyilkosság összeköti őket.

Margaret Atwoodtól az Alias Grace egy megtörtént gyilkosságon alapul. Ez egy lassan kibontakozó történet, nincs egyértelmű tanulság benne, a vége talán túl mesés, és talán többet is megtud az ember az ágytakarókról, mint szeretne. Nekem ez jobban tetszett, mint a Szolgálólány meséje, Netflixen sorozat is készült belőle, érdemes belenézni mindkettőbe.

Richard Adamstől a Gesztenye a honalapító az egyik legjobb olvasmányélményem, nehezen fogtam vissza magam, hogy ne lapozzak a végére. A magyar cím kedvesnek tűnik, és hát nyuszik vannak benne, gondoltam vándorolnak majd egy mesén keresztül, néha jön a gonosz róka meg az ember, akkor egy kicsit sírunk, és ennyi. De Adams komolyan vette a meséjét, a nyulaknak mitológiája, szavai, hittrendszere van, úgy éreztem, jól megtalálta a történet az egyensúlyt az állati ösztönök és az emberi vonások közt. Érdekes volt látni, miként egyeztetik össze a tapasztalatot az ismeretlennel és fordítják hasznukra. Igazság szerint lassú történet, sok tájleírással, sokan biztos vontatottnak találják, de én nagyon szeretem :D.

Az eddig elhangzottak alapján úgy feltételezem, hogy a papír alapú könyveket részesíted előnyben az e-bookkal szemben. Mi alapján döntesz? Mennyire befolyásol a borító vagy akár a betűméret? Te magad is az a bekuckózós könyvolvasó vagy?

Valóban nincs e-bookom. :) Ha manapság is olyan sokat utaznék, mint pár éve, akkor valószínűleg már beszereztem volna egyet, mert ilyenkor több mint praktikus, és nem zárom ki, hogy egyszer aktívan használni fogom. De jelenleg csak a nyomtatott könyveket lapozgatom, a könyvtárba járás egy külön zen-kikapcsolódás számomra.

Nagy segítség a választásban például a moly.hu, amit aktívan használok, itt tudok várólistát készíteni, látom az új megjelenéseket, részt lehet venni különböző könyves kihívásokon. Egy kihívást csinálok aktívan, az „1001-könyv, amit...” listáról kell kiválasztani könyveket, és 2021-ig kell kivégezni 175-öt. Meglepően kellemes csalódások is vannak így, olyanok, amiket valószínűleg magamtól nem vettem volna le a polcról. Persze belefutok olyanba is, ami mehh, de nem élem meg korlátozásként, sok az impulzusolvasásom is. Például, ha meglátok egy szép borítót :D. Ilyen volt a Horgonyhely is anno, ami szerencsére jól sült el. A fülszöveg a leglényegesebb, általában az alapján döntök, hogy érdekel-e vagy sem. A borító, a betűméret az első olvasásnál, ami általában a könyvtárból szokott történni, nem szokott zavarni. Kivéve, ha zavaróan apró a betűméret, szűk a sorköz, akkor vagy keresek egy másik kiadást, vagy hanyagolom.

Ám a vásárlásnál sokkal szigorúbb vagyok. Bevallom, ha van egy könyv, aminek nagyon nem tetszik a borítója, vagy rossz minőségű a kötése, vagy rettenetesen apró benne a betű és a sorköz, akkor inkább várok, hátha megjelenik egy újabb kiadás, amire szívesebben adok pénzt. Lehet felszínes, de a könyveknél nagyon fontos nálam, hogy teljesen elégedett legyek vele, sokáig bírja a gyűrődést. Kevés könyvet vásárolok, általában azokat szoktam beszerezni, amikről tudom, hogy újra elő fogom venni őket. Nem vagyok gyűjtő, nem halmozom a könyveket, egyrészt kevés a lakásban a hely, másrészt frusztrálna is az olvasatlan papírhalom. Zavar a tudat, hogy itt ez a könyv a polcomon, drága volt, de egyszer olvastam, akkor se szívesen.

Ó, igen, a bekuckózó olvasásnál nincs jobb, viszont sajnos a mostani lakásunk sötét, és a természetes fény nagyon hiányzik most. Érezhetően kevesebbet is olvasok azóta. Az ágyvégében alakítottunk ki egy helyet, ide szereltünk fel egy kislámpát, van egy pici polcom, erre megy az aktuális könyv, és van egy rakat párnám, amibe belefúrom magam, és tokáig betakarózok. Így szeretek a legjobban olvasni. A barátom nem igazán érti, miért kell az ötödik párna mellé egy hatodik, de hát kell kettő a hátam alá, kell egy aminek neki döntöm a lábam, még egy a könyökömnek, és így tovább és tovább. De kérlek, nyugtassatok meg, hogy más is szeret anyaméhet építeni maga köré az olvasáshoz. :D  Teázni, kávézni nem szoktam közben, mert hajlamos vagyok leönteni, amit le lehet.

Hogy haladsz a fent említett molyos kihívással? Szoktad értékelni, véleményezni őket?

Jelenleg 120 könyvnél járok, ha nagyon-nagyon-nagyon belehúzok, két év múlva talán meglesz a 175 könyv, drukkolok magamnak. Idén egész jókat sikerült választani, például Sarah Waterstől a Szobalány nagyon tetszett, meg Niccoló Ammaniti Én nem félekje valami zseniális. Teljesen különböző a kettő, de ezeket például nagyon ajánlom. Értékelésben rossz vagyok, ha végzek egy könyvvel, fejben összerakom magamnak a benyomásaimat, meg is fogadom, hogy ha odajutok, írok róla véleményt a molyra. Aztán persze elmarad. Érdekes módon, ha egy könyv rossz élmény volt, sokkal könnyebben összerakom, mi nem tetszett benne, mintha olvasás közben végig vigyorogtam az örömtől. Ez egy kellemetlen felismerés volt.

OLVASÓI KÉRDÉSEK

A Nakomiyu név azt sejteti, hogy szereted Japánt. Honnan jött a név? Talán anime rajongó vagy?

Gyerekként meg kamaszként sok mangát olvastam, néztem animéket is, párat szerettem, néhányat most is szeretek, effektíve rajongó sosem voltam. Igazság szerint anno semmi ötletem nem volt, mi legyen a nicknevem, a keresztnevem az egyik leggyakoribb az országban, a legtöbb variációja foglalt volt, ez meg viccesnek tűnt. Ha tudtam volna, hogy ezt ilyen sokáig használom, és néha még másoknak is le kell írni, biztos nem ezt választom :D

Mennyi időt töltesz írással?

Aktívan magával az írással keveset, ha kedvezően állnak a csillagok, pár óra alatt megvan öt-tíz oldal. Maga a javítgatás és minden más viszont hosszú idő, ha elakadok egy jelenetnél, nem tetszik egy mondat, ötször átírom, visszaolvasom, nem tetszik, ülök felette és dühösen nézem, és olyanokat motyogok mérgesen, hogy ezt a franc se fogja elolvasni, ez egy rakat sz.r, etc. Ilyenkor van, hogy napokig meg se nyitom a fájlt, inkább olvasok, filmezek. Tudom, hogy vannak, akik szerint akkor is írni kell, ha úgy érzi az ember, hogy nem megy, meg nincs kedve, de őszinte leszek, kínozza magát, aki akarja, én nem bántom magam ezzel. Sokkal jobb, ha rápihenek, és tiszta fejjel, szinte külső szemmel újrakezdem.

Tartod a kapcsolatot az olvasóiddal?

Az egyik legközelebbi barátnőmet úgy ismertem meg évekkel ezelőtt, hogy olvasóm volt, és elkezdtünk csacsogni. Szóval mondhatni igen, néhány emberrel igen :D. Ha ír valaki, igyekszem válaszolni, bár ez a time-manadzsment még nem megy a legjobban, és néha elfelejtek válaszolni, ezért előre is bocsi, ha ilyen van, ez az egyik legnagyobb hibám. 

Miket tervezel még írni a közeljövőben?

Van egy történet ötletem, amivel még nem tudom, mit kezdjek, engedjek-e a kísértésnek, vagy sem. Ezen kívül van még egy sztori foszlány a fejemben, amiben fiatalok vannak, meg az ő hétköznapi problémáik, meg Magyarország, meg napjaink. Ez is még formálódóban van, egyelőre olyannak tűnik, mintha a Cseszd meg-et, meg a Sellők hóhérját bedobnám egy turmixgépbe, aminek nem örülök, mert valami mást, és önállót szeretnék.

De előtte szeretném befejezni, amiket félbehagytam.

Mi a legnagyobb félelmed?

A halál. Meg a bohócok. Meg a lovak.

Érdekel a környezetvédelem? Teszel valamit érte?

Sokkal jobban érdekel, mint amennyire ez látszik, mert sokkal kevesebbet teszek, mint amennyit tehetnék. Belső nyomás és némi bűntudat van bennem, mikor például megint elfelejtek szólni a kávézóban, hogy nem kérek szívószálat, műanyagba csomagolt zöldséget vásárolok, nem cruelty-free a samponom meg az arctisztítóm, vagy megveszem a harmincadik pulcsimat, meg a tizedik kabátomat egy fast fashion boltban, mert annyira megtetszenek. Apróságokat tettem eddig, kulacsot használok, bár ebből még keresem a tökéletest, ami nem ereszt, és nem is nehéz, vászonszatyrokat használunk, és szeretnék majd régi anyagból kis zsákokat varratni zöldségeknek, meg pékárúnak, hogy leváltsuk a műanyag zacsikat. Az utóbbi időben elkezdtem tudatosabban figyelni, mennyi szemetet termelünk, és elég elszomorító. Másrészt reálisan kell állnia az embernek önmagához is, és tudom, hogy sohasem leszek zero waste, mert nincs az az isten, hogy magamnak keverjem a fogkrémet, vagy textil-zsebkendőt használjak. De fontos, hogy beszéljünk erről, és legalább azt megtegyünk, amit meg tudunk tenni.

Köszönöm, hogy vállalkoztál az interjúra, és további sok sikert kívánok az élet minden területén! :)

Cartwright