Esperansa DeLavega interjú

Ahogy a  facebook-os beharangozóból megtudhattátok, a következő interjúalanyunk nem kisebb személy, mint A Liliom titka, a Két szerelmes története, a Tékozló sárkánylovas című fanficek szerzője, Esperansa DeLavega. Sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, miért nincs bemutatkozó szövege a Merengőn, milyen sorozatokat tudna vakulásig nézni, a Neveletlen hercegnőről, Lilykről és mesékről, álmokról és valóságról. 

Bevallom őszintén, izgatott vagyok, mert a merengős bemutatkozásodnál semmi információ nincs rólad megadva, úgyhogy kicsit úgy érzem, most lehetőségem van felderíteni egy „felfedezetlen földrészt”. Amúgy hogyhogy nem írtál magadról semmit?

Amikor tíz éve csatlakoztam a Merengőhöz, írtam néhány sort, aztán ahogy múltak az évek, a személyiségem változott, félve merem kijelenteni, hogy fejlődtem volna :), de a bemutatkozás ugyanaz maradt. Két éve azt hiszem, úgy döntöttem, hogy már nem vagyok sem tizennégy éves, sem középiskolás, a kedvenc bandám már nem a No Thanx, és annyira a delfinekért sem rajongok, mint sok-sok évvel azelőtt, úgyhogy gyors elhatározásból töröltem azt a pár mondatot, viszont nem éreztem úgy, hogy be kellene töltenem a hátramaradt űrt :).

Kérlek, mutatkozz be azoknak az olvasóknak, akik esetleg még nem ismernek!

Sziasztok, Esperansa vagyok, huszonnégy éves, könyv- és sorozatfüggő. Tömören és röviden ennyi.:) Utolsó félévemet töltöm az egyetemen, dolgozok mellette és már alig várom, hogy ténylegesen kikerüljek a „nagybetűs életbe”. Teljesen átlagos családban nőttem fel, a szüleim jó fejek, a testvéremmel meg szoros a kapcsolatunk. Imádom az állatokat, van egy kutyám és két ékszerteknősöm. Szabadidőm nagy részében a barátnőimmel találkozok, edzésre járok, olvasok, vagy sorozatot/filmet nézek. Könyvek és sorozatok terén mindenevő vagyok, habár megvannak a kedvenc kategóriák mindkettő terén. Olvasni romantikus és fantasy könyveket szeretek, sorozatokból pedig főként a kosztümös drámákat és krimiket nézem. Szégyenkezve vallom be, hogy sminkelni viszont nem tudok.

Ha adsz pár magas labdát, muszáj leütnöm őket. *kuncog* Tudsz kedvenc sorozatot mondani? Vagy ha nagyon kedvencet nem, mert azért iszonyat nehéz egy sorozat-fannak ilyet választani, (legalábbis én így vagyok vele) akkor egy top 10-et?

Huh, ezzel az a probléma, hogy annyi sorozatot néztem végig, vagy kezdtem bele, hogy se szeri, se száma. Mindegyikben volt olyan, amit imádtam és mindben volt, amitől a falra másztam. De gondolom, ezzel mindenki így van :) Nagyjából három kategóriába tudnám sorolni a „kedvenceimet”.

A visszatérő örök slágerek. Ezek főleg húsz perces sitcomok, amik megnézése pont annyi időre foglal le, hogy egy ebédet- vacsorát- délutáni teát- kávét elfogyasszak közben, aztán állhatok neki bokros teendőimnek újra. Ilyenek: Az élet csajos oldala, Agymenők, Mike és Molly. Aki látta bármelyiket is, tudja, hogy ezek nem véresen komolyak, és olyan eget-rengető cselekmény sem történik benne, hogy mindenképpen a következő részért imádkozzak, csak leülök, megnézek egy epizódot, aztán ráveszem magam, hogy tanuljak, főzzek, takarítsak, bármit, amit épp félbehagytam egy kis szünet kedvéért. Oh, igen, és azért visszatérők, mert évente- kétévente belekezdek egyikbe, aztán mikor végzek az összes évaddal, jön a következő sorozat, aztán a harmadik, aztán kezdődik elölről a kör. Sose tudom megunni ezeket, pedig szerintem tucatszor láttam már az összes részt.

Az ajánlólistám élén álló sorozatok. Tekintve, hogy mennyi sorozatot nézek (az már más kérdés, hogy beszélek is róluk a nagyvilágba :P) sok barátom, szaktársam, kollégám kérdezte már meg: „Milyen sorozatot ajánlok neki? Mivel töltse a hétvégéjét?” A következők azok a sorozatok, melyek annyira megfogtak, hogy sose tudnám kiverni őket a fejemből, még ha akarnám se. Bármikor neki kezdenék, csak mondjuk sok évadból állnak, és annyi szabadidőm meg nincs. De bakancslistámon van, hogy maratont tartok belőlük :). Időrendi sorrendben, ahogy életem részévé váltak, nagyjából így vannak: Bűbájos boszorkák, Downton Abbey, Grimm, Witches of East End, Trónok harca.

Jelenlegi kedvencek. Harmadik kategóriába azok a sorozatok tartoznak, amikért most meg vagyok esve, és tövig rágom a körmöm a következő részekért. Például: Poldark, The Marvelous Mrs. Maisel, The Resident, Medici: Masters of Florence

... és nagyjából itt hagyom abba, mert így is kisregényt írtam ehhez a ponthoz, és még jóval hosszabban tudnám folytatni. :) Szóval, ez a néhány sorozat az én „kis” top 10-es listám.

Lehet, csak véletlen, de úgy látom, a Revenge/Bosszú, illetve a The 100 kimaradt a felsorolásból, pedig még ficet is írtál a témában. Már nem akkora a szerelem köztetek?

A Revenge nagyon jó sorozat volt, imádtam, amikor rátaláltam. A kémkedést, ahogy Emily/Amanda kikutatja a rosszak titkait és eltángálja őket (képletesen, vagy sem), a színészeket, a szálakat… aztán túl sok lett a szál, belekerült olyan karakter, akit nem is értettem, mit keres ott, voltak olyan helyzetek, hogy már én nem akartam elhinni, hogy ez a csaj mindenkit ismer, tud japánul, minden alkalommal van alibije. Végignéztem, és nem bántam meg, de hogy újra nekikezdenék-e valamikor… hát kérdéses.

A The100 sorozattal azért vagyok bajban, mert nagyon megfogott az első két-három évad. Nagyon tetszett a koncepció, ahogy a hipermodern jövőből visszatértek a késes-akasztásos gyilkosságokhoz, az új hierarchia kialakítása, ahogy a földi törzsekkel elkezdtek együttműködni… aztán ott is bejöttek a buktatók (SPOILER VESZÉLY): Clarke fafejűsége, az újabb és újabb ellenségek, akiket már áldozatok árán sem igazán lehetett legyőzni, Octavia, akinek elgurult a gyógyszere, és teljesen belezavarodott ebbe a vér-harcos-királynő szerepbe. Azt hiszem, a legjobban mégis az borította ki a bilit nálam, hogy az utolsó évadban behozták ezt az új űr-törzset. Miután már nem volt földi, akit le lehetett győzni, amikor nem volt nukleáris robbanás, amit meg kellett akadályozni, akkor jöttek az űrből érkező csapatok. Ahelyett, hogy az újabb radioaktivitás után felépítettek volna közösen egy társadalmat, már a föld alatt rekedtek, és Bellamy csapata, akik meg visszatérhettek volna az égből, behoztak egy majdhogynem természetfeletti szálat. Szerintem feleslegesen. Nagyon szerettem a sorozatot, de nagyon elrontották az utolsó évadok forgatókönyveit. Sajnos beleesett abba a hibába az írógárda, hogy az utolsó bőrt is le akarták húzni a népszerűségéről, amikor pedig sokkal eredményesebb és emlékezetesebb lett volna, ha tudják, mikor kell befejezni. De ez sajnos nem egyedi hiba, ugyanígy vagyok a The Vampire Diaries-zel, vagy Supernaturallel.

Rád is jellemző volt már aprókorodban is, hogy történeteket találtál ki?

Ööööhhh... egyáltalán nem. Azt hiszem, a későn érők közé tartoztam ezen a téren. A szüleim nagyon sok mesét olvastak nekem gyerekkoromban, és hosszú időn keresztül csak olvasó maradtam. Sajnos, ha a fene fenét eszik, sem tudom megmondani, hogy pontosan mikor írtam először én magam, mikor vetettem papírra egy ötletet. Arra emlékszem, hogy az általános iskola végén karakterneveket írogattam a füzetembe az órák alatt, hogy várak és rétek leírásán törtem a fejem, de az is megvan, hogy egy illat vagy ruha bemutatásán gondolkodtam a nyári szünetben. Megannyi jegyzetfüzet hever a fiókjaim alján mindenféle kezdetleges novellával, de annyi biztos, hogy A Liliom titka volt az első történet, amivel ki mertem lépni a nyilvánosság elé.

Mit szeretsz az írásban?

Hogy el lehet veszni a részletekben. Hogy a történetben én irányítok. Hogyha megvan az ötlet, akkor addig nem hagy békén, és motoszkál a tarkómat csikizve, amíg le nem ülök a billentyűzet elé. Azt, hogy a semmiből fel lehet építeni egy új világot. Annyi minden van az írásban, amit szeretek, hogy mindet felsorolni is nehéz, de a legfontosabb talán az, amit az írás kihoz belőlem: az a személy, aki akkor vagyok, mikor írok.

Megint csak egy magas labda: ki vagy akkor?

Egyik kedvenc idézetemmel válaszolnék E.L. Doctorow-tól: „Az írás a skizofrénia egyetlen társadalmilag elfogadott formája.”

Szerintem ezzel minden író egyetért. Legtöbbünk megéli azt a karaktert, akiről éppen ír, a bőrébe bújik, és szinte látja maga előtt a mimikáját, a mozdulatait, felveszi a stílusát és a hanghordozását. Én legalábbis így vagyok vele. Valószínűleg ezért írok főként akkor, ha nincs a közelemben senki. (nevet) Szóval azt hiszem, tucatnyi személyiség vagyok, mikor írok. Addig, amíg a valóságban nem jelentkeznek az idegosztály munkatársai az ajtóm előtt, boldog vagyok. :)

Hogyan kerültél kapcsolatba J. K. Rowling világával?

Akár hiszed, akár nem, de a középiskolai felvételim alkalmával. Az a gimnázium, ami az első helyen állt a listámon szóbeli elbeszélgetést is rendezett a diákokkal, nekem pedig feltettek egy kérdést, már nem is emlékszem, hogy mi volt az, de a válasz a Harry Potter láthatatlanná tévő köpenye volt. Én meg ültem ott kukán, és nem értettem, csak visszakérdeztem, hogy „Mi?”. Persze tudtam, hogy vannak filmek, tudtam, hogy vannak könyvek, de engem akkor még Meg Cabot Neveletlen hercegnő naplója című sorozata kötött le, Harry Potterre pedig rá sem néztem, egyszerűen nem vonzott. Az interjú után megnéztem az első filmet, de azon kívül, hogy láttam a láthatatlanná tévő köpeny működését, nem érdekelt a továbbiakban sem. Középiskolában aztán egyik napról a másikra valami bekattant, és karácsonyra a teljes rokonságtól a könyveket kértem. Miután átrágtam magam a hét könyvön, nem volt megállás :).

Felvettek végül abba a gimnáziumba, ahol ilyen „szörnyűséget” kérdeztek?

A pontjaim alapján felvettek volna, csak én az utolsó utáni pillanatban megváltoztattam a középiskolák sorrendjét, mert mégsem akartam abba a gimnáziumba menni. Hogy ez mennyire volt jó döntés vagy rossz, már egyáltalán nem fontos.

Elolvastad a pár éve megjelent Neveletlen hercegnő naplója 11. részét is, ami sok évvel a könyvsorozat befejezése után jelent meg?

Egek, nem is hallottam róla. De azt hiszem, megvan, hogy milyen könyvnek állok neki legközelebb, ha befejeztem a mostanit. :)

Mi az, ami megfogott a Harry Potterben annyira, hogy belekezdj a fanfic írásba?

Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan tudta Rowling megölni Lily és James Pottert. Mármint, két ekkora karaktert, olyan háttérrel, amit aztán tényleg érdemes lett volna az olvasók elé tárni... annyi potenciál volt benne, és egyszerűen elengedte. Mielőtt elkezdtem írni A Liliom titkát, szinte az összes Lily/James történetet végigolvastam, ami csak a Merengőn fent volt. Imádtam őket az utolsó pontig, de gondoltam „Én most változtatok. Nem az iskolás éveikről akarok írni, hanem a felnőtt önmagukról.”

Miért éppen Esperansa DeLavega néven regisztráltál a Merire? Megmondom őszintén, kicsit Zorro hangulatom lesz tőle. *nevet* Van ennek bármi köze hozzá?

Oh, de még mennyi. :) Abban az időben, mikor regisztráltam a Merengőre, ment a tv-ben a Zorro című telenovella Marlene Favelaval és Christian Meierrel. Én pedig imádtam. A szereplőket, a kosztümöket, a zenét, a díszletet, a spanyol életérzést... konkrétan mindent. Megvettem Isabel Allende könyvét is Zorroról, aztán ott voltak a filmek Catherine Zeta-Jonesszal meg Antonio Banderasszal. Uram atyám, megszállottja lettem az egész világának (kacag). Szóval, amikor „álnevet” kellett választanom a Merengőn, nem is volt kérdés, hogy mi legyen. Habár apró titok, hogy a filmekben Elena, a sorozatban Esmeralda a női főszereplő, a könyvben írnak Esperansát. :)

Még most is elégedett vagy a névválasztással, vagy ha tehetnéd, ma már más néven írnál?

Meg sem fordult a fejemben, hogy megváltoztassam, vagy megváltoztathatnám. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg a legjobban, de ha eszembe jut az, hogy „Esperansa DeLavega”, egy korszak lebeg a szemem előtt. Minden történet, amit a Merengőn olvastam, minden izgatott pillanat, mikor arra vártam, hogy adott író feltöltsön egy új fejezetet. Minden könnyesre nevetett fejezet, csípős kritika vagy boldog hozzászólás. Semmiért sem cserélném el ezeket az emlékeket.

Kik a kedvenc meris íróid, akiknél ennyire vártad a folytatásokat? Esetleg ők példaképeid is egyben? Tanultál-e tőlük valamit?

Most nagyon diplomatikus leszek: Minden írótól, akitől olvastam a Merengőn, tanultam valamit. :) Hogyan lehet a humort összeegyeztetni egy fejezetben a gyásszal. Hogyan lehet olyan saját karaktert létrehozni, aki beleillik egy már létező univerzumba. Hogy miként alakulhat egy párbeszéd a szereplők között, vagy hogyan lehet lírai módon megfogalmazni egy káromkodást. Sok történetet olvastam a Merin, originalt és fanfictiont is, annyi írót szeretnék kiemelni, akik hatással voltak rám, de mindenkit felsorolni már konkrétan egy lexikon lenne.

Azon írók, kiknek a történetük alakulását végigkövettem, sajnos nincsenek túl sokan:

Sanir a Resinam történettel és annak folytatásaival, noraajka a Mindannyian változunk c. regénnyel, natali_t a Hírnévvel, zarathustra jó néhány írásával, Kia a Szívregényekkel vagy botkrisz a Lily Evans naplójával és folytatásaival.

Azok az írók, akiknek az írásaihoz újra és újra visszatérek: amphetamin, Asha, Aya, botkrisz, Calu, Casia, Drachiss, Farago, Heteira, Katja, Kia, Keliea, Luna_L, Pindy_Lollipopp, shanon widow, Szapirtyo3000 és nem utolsó sorban zarathustra.

Vannak olyan történetek, melyek folytatását a mai napig várom, hiába teltek el évek az utolsó feltöltés óta, a remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokás. (kacsint)

A Liliom titkát három és fél évig írtad. Nehéz volt elengedni a történetet, vagy inkább örültél, hogy végre lezártad?

Oh, ez is az is. :) Nagy lendülettel ugrottam bele és emlékszem, milyen ideges voltam sokáig miatta. „Az én kis írásom, tele szóismétléssel és makrancos vesszőkkel, fent van az interneten. Normális vagyok én?” Az olvasóimtól viszont rengeteg szeretetet és bátorítást kaptam. Csak miattuk tudtam befejezni a történetet. Amikor eljutottam az utolsó előtti fejezetekig, már éreztem, hogy ezt nem lesz annyira egyszerű kiadni a kezeim közül. Annak már súlya volt. Nem szerettem volna csalódást okozni senkinek, olvasónak vagy akár magamnak. Szerettem a karaktereimet és úgy éreztem, tudtam volna velük még mit kezdeni. Meglepő volt számomra, hogy többen kérdezték, Selena karakterét nem akarnám-e kifejteni egy hosszabb írásban. De eljött az ideje, hogy lezárjam azt a korszakot. Nem mondom, hogy nem morzsoltam el egy-két könnycseppet a feltöltés során, vagy akkor, mikor a kritikákat és hozzászólásokat olvastam. Imádtam minden percét, amíg írtam, mégis örültem, hogy lekerült egy nagy súly a vállamról a Vége szóval.

Magam is hatalmas rajongója vagyok az Így neveld a sárkányodat univerzumnak, amiben te magad is alkotsz. Ebben az esetben hogyan talált rád a történet? Olvastad esetleg a könyveket is?

Az első filmet egy barátnőm mutatta meg nekem azzal a felszólalással, hogy „Imádni fogod a főszereplő szarkazmusát, pont olyan fanyar, mint te vagy.” Mondhatom, nagy elvárásaim voltak innentől kezdve (nevet). A kellemes csalódás nem fejezi ki azt, amit éreztem másfél órával később. Odáig voltam és egyszerűen felpörögtem. Láttam a filmeket többször is, majd a német nyelvvizsgára való készüléskor a sorozat akkor megjelent évadait németül néztem meg. Mondanom sem kell, annyira magába szippantott az a világ, hogy elkezdtem külföldi fanfic oldalakon keresgélni, mert sajnos egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hány magyar nyelvűt találtam. Aztán, amikor belefutottam néhány számomra érdekes és kerek történetbe, gondoltam, lefordítom őket, hátha van még olyan, akit érdekelnének. Majd egy évvel ezelőtt pedig eljött az a pillanat is, hogy Van egy ötletem.

A könyvek le vannak töltve a számítógépemre néhány éve már, mégsem jutottam el odáig, hogy neki is kezdjek az elsőnek. De nem adom fel, egyszer úgyis elolvasom őket :).

Mi szerepel még a „bakancslistádon”, amit ugye már emlegettél párszor az interjú alatt?

Sok bakancslistát vesztettem el az évek alatt (vakarja a fejét zavartan). Mindig belekezdek egybe, amin könyvek-sorozatok-filmek vannak, helyek, ahova el akarok jutni, események, amiken részt akarok venni… Aztán ezeket elkeverem, elvesztem, elfelejtem, és kezdek egy teljesen újat. Ami viszont mindig szerepel ezeken:

-          megtanulni olaszul/spanyolul

-          megnézni egy orosz balett előadást Szentpéterváron

-          kastélytúrára menni Skóciában

-          elolvasni az oktatási rendszerünk szerinti kötelező olvasmányokat (amit nem sikerült középiskolában lustaság vagy időhiány miatt)

-          megnézni a Szökést és a Lost-ot, a Keresztapákat, a Gyűrűk urát (talán pont azért ezeket, mert mindegyik hidegen hagy és a tévében, ha meglátom, elkapcsolok, és be akarom bizonyítani magamnak, hogy igenis képes vagyok végignézni őket.)

-          befejezni minden elkezdett történetet, amit csak a laptopom magában rejt.

Skóciánál megfogtál. Menjünk együtt! *nevet* Miért pont oda? (Azért is jó ez a kérdés, mert (funfact + storytime) képzeld, nemrégiben történt, hogy egy réges-régi interjúnál áradoztunk valamiről a fanfic íróval és az egyik olvasó emiatt nézett utána és szerette meg. Úgyhogy vigyázat, Kedves Olvasó, ha eddig nem voltál Skócia-fan, lehet, velünk tartasz a Felföldre! *kacsint*)

Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, felőlem mehetünk (nevet). Mint említettem, szeretem a kosztümös filmeket, sorozatokat, és ezek egy részét a Felföldön vették fel középkori várakban, kastélyokban, és nagyon szép díszletként szolgáltak. Aztán véletlenül belefutottam Samantha Young könyvsorozatába (Dublin street), ami Edinburghban játszódik a mai világunkban, és annyira szépen lefestette a várost, meg az életet a skót fővárosban, hogy a szavam is elállt. Bárkinek ajánlom szeretettem (kacsint).

A Bor és jegeskávé c. történeted, valamint a Keserédes ajándék c. az új generációval foglalkozik, főhőseik Lily Luna Potter és Scorpius Malfoy. A te fejedben hogyhogy ők lettek egy pár és nem Rose-Scorpius? Sok új generációs fanfic író a HP7 epilógusban Ron szájából elhangzó „Csak aztán nehogy túlságosan összemelegedjetek” figyelmeztetést egyfajta jövendölésnek tekintik szerintem, mely szerint Ron lányának és Draco fiának közös a végzete.

Lehet, hogy most sokan csúnyán néznek majd rám, de én alapjáraton nem értek egyet azzal, ahogy a könyvsorozat befejeződött, már Ron/Hermione kapcsolatával. Én azon elvetemültek táborát erősítem, akik szerint Harrynek és Hermionénak kellett volna összejönnie, vagy ha nem is ők, mert az nagyon egyértelmű lett volna, akkor Dracónak és Hermionénak. Olvastam két interjút Rowling anyánkkal, aki az egyikben kifejtette, hogy Ront meg akarta ölni az egyik könyvben, csak nagyon megszerette a karaktert, a másikban pedig bejelentette, hogy Draco érzett valamit Hermione iránt. Bármelyik verziót szívesebben fogadtam volna, mint ahogy végül alakult a történet.

Szóval, én Ron/Hermionéval nem értek egyet, talán pont ezért nem is tudok a gyerekeikről írni, mert számomra nem releváns karakterek.

Albus és Scorpius barátsága fontos mérföldkő, és én úgy okoskodok, hogy a fiúk sok időt töltenek a Potter rezidencián, ahol ugyebár Lily él. Szerintem nagyon szép gesztus lenne, ha a fiúk barátságát a sógorság váltaná fel, az örök Potter-Malfoy ellentétet pedig a rokonság. Mert lehet csűrni-csavarni a dolgokat, de a Weasley család sokkal közelebb áll rokonságban a Malfoyokhoz, mint a Potter, ami megint nem tetszik nekem túlságosan, és habár nagyon kisarkítva (Trónok harcán felnőve), de mindig idegenkedtem a történelemből ismert rokoni házasságokon. Aztán csak abba gondolok bele, hogy Ron micsoda patáliát rendezne minden alkalommal, ha egy helyiségben lenne Malfoyjal… szerintem a fiatalok esküvőjét, gyerek születését, mindent elrontana azzal az utálattal, amiből sosem tudna kinőni.

De nem ezek az egyetlen fanficek a tolladból, aminek Lily Luna a főszereplője, hiszen a Hápogós karácsony is az ő szemszögéből íródott. Elvből a Lilykkel írsz, vagy csak szimplán így alakult?

A 2015-ös Kívánság Üstön evecke kívánságaiból választhattam, és ő külön odaírta, hogy a karácsonyi ebédet Lily vagy Rose szemszögéből szeretné átélni. Mint említettem, egyszerűen nem tudok Rose-zal azonosulni, szóval maradt Lily, akit viszont nagyon megkedveltem az ajándék írása közben, és folyamatosan kattog az agyam vele kapcsolatban.

Nem titkolod azt sem, mennyire szereted a meséket. Beszéltünk már az Így neveld a sárkányodat témájú írásaidról, viszont van még egy különlegesség a történeteid között. Nem túl gyakori szerintem ugyanis, hogy az ember lánya egy Aranyhaj és a nagy gubanc fanficbe botoljon a Merengőn. Ezt az írásodat, a Napéjegyenlőség, vagy, amit akartok címűt mi ihlette?

Ha akarnám, sem tudnám titkolni, hogy mennyire oda vagyok a mesékért. (nevet) Szintén a Kívánság Üstön futottam bele az Aranyhaj történetbe, név szerint Tonhalszendvics kérésébe. Hogy az ihletet mi adta…? Főleg az, hogy megnéztem a mesét, és nagyon hamar ráhangolódtam Flynn karakterére, aki messze az egyik legszarkasztikusabb (igen, megint, nem tudok elszakadni ezektől a pasiktól :P). Szóval abban biztos voltam, hogy Flynn szemszögéből akartam írni. Végül is a film főként Aranyhaj szemszögéből volt, akkor most legyen Flynn a középpontban.

A címet Shakespeare-től vettem kölcsön („Vízkereszt, vagy amit akartok.”) Szerintem senkinek sem kell bemutatni, hogy miről is szól a mű, ráadásul nagyon idevágott.

A szereplőkhöz ez a kép volt a segítségemre. Ahogy megláttam, azonnal így képzeltem el őket a továbbiakban. 😊

A történetvezetés ezek után pedig csak jött magától. :)

Olvasók kérdezték:

Vannak, akik szerint az animációs filmek inkább gyerekeknek valók. Neked mi erről a véleményed? Tudsz esetleg ellenpéldát hozni?

Az animációs filmek fő közönsége a gyerekek, mert aranyosan meg lehet rajzolni a karaktereket, a hátteret és főleg, mert a szülő a gyerekének megvesz minden vackot, amire ezek a kis minyonok vagy Jégvarázs vagy Mickey egér rá van nyomtatva.

Mégis, ha csak maga a történetmesélés eredetébe gondolunk bele, például, hogy a Grimm testvérek milyen brutális és sokszor kegyetlen történeteket kerekítettek, nem nagyon tudom elhinni, hogy a mesék csak és kizárólag gyerekeknek szóljanak. Például Hamupipőke mostohanővérei, akik levágták a sarkukat és a lábujjaikat, hogy beleférjen a lábuk a topánkába. Vagy maga a tény, hogy eredetileg Csipkerózsika nem a herceg csókjától ébredt fel, hanem a szülési fájdalmaktól, mikor a herceg ikreit hozta a világra.

De ha nem megyünk ennyire vissza a múltba, és könnyedebb témák felé evezünk, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, mikor tizenhét éves fejjel újranéztem a Herculest és leesett a szatír poénja „Túl szűk a bundabugyim.” Vagy amikor a Mulant, és rájöttem, mit jelent a katonák dalának két sora: „Sok a bájos hölgy, ki szívét nékem adta. Ilyen tisztes hölgyből egy van csak az anyja.” :) És direkt nem említettem az olyan mélyreható meséket, mint mondjuk a Fel, aminek hatvan százalékát egy gyerek egyáltalán nem értheti.

A mai mesékben is rengeteg olyan jelenet van, amit a gyerekek fel sem fognak vagy utalás a történelemre, az emberi természetre, a mindennapokra, amiket nem tudnak azonosítani, mert még nem élték át ezeket. Úgyhogy igen, elismerem, hogy az animációs filmek inkább gyerekeknek valók, de nem kimondottan nekik készülnek. :)

Mennyire vagy elérzékenyülő típus? Szoktál könyvön vagy filmen sírni?

Relatív könnyen törik el nálam a mécses, ha mondhatok ilyet. :)

Ehhez képest az egyetlen film, amit vissza tudok idézni, hogy végigbőgtem, a Hachiko – A leghűségesebb barát. Emlékszem, azt hittem, családi film lesz, hiszen kutya meg öregember volt a borítón, erre negyed óra elteltével úgy sírtam, mintha átszakadt volna bennem a Hoover -gát. Hasonlóképp, amiben sérült, vagy halálán lévő állat van, azt nem bírom ki néhány könnycsepp elejtése nélkül. De meg kell mondanom őszintén, mikor a Halálos iramban 7-re beültem a moziba és a Paul Walkert játszó testvére a végén elautózott a naplementébe, azért kicsit azt is megkönnyeztem.

Könyvön sírni... nem is tudom. Nem rémlik, hogy sírtam volna. Voltam dühös adott karakterre, oh, de még mennyire. A borítóra kiabáltam egy-egy kiakasztó, vagy alávaló húzása miatt. (nevet) Voltam szomorú, szinte letargiába estem egy-egy karakter halálakor, pláne, ha befejeztem egy könyvet vagy könyvsorozatot és tudtam, hogy vége a dalnak. De nem emlékszem, hogy sírtam volna. Mondjuk ehhez hozzátartozik, hogy általában vidám témájú írásokat olvasok. :)

Melyik az a szó vagy kifejezés, amit sokat használsz, és melyik, ami az őrületbe tud kergetni, ha meghallod?

Azt hiszem, soha nem mosom le magamról a mese-mániámat, de az eredeti Scooby-Doo sorozatban Diána sokat használta a „Mamám” felkiáltást, ezt pedig olyan jól átvettem, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem tudok mit kezdeni a helyzettel, észrevétlenül szalad ki a számon, hogy: Oh, mamám.

Ezen kívül a baráti társaságomat sokszor hívom „Gyerekek”-nek, mikor én vagyok a csapatban a legfiatalabb (nevet).

Amitől a plafonon vagyok, azok a „-csi” végű szavak. Köszcsi, szívcsi, puszcsi... Akkor jöttek divatba, mikor én még középiskolás voltam, és hála az égnek, kezdenek kikopni a szótárunkból. Eszméletlen mód idegesítettek :). Illetve nem szeretem, mikor káromkodnak a közelemben. Egy-két indulatszó persze az én számat is el szokta hagyni, de a folyamatos „bazdmeg”-ezés, ami ugye már kötőszó a magyar nyelvben, azért nem teszi kulturálttá a beszélgetéseket.