DaRi interjú

Ismét egy izgalmas beszélgetést hoztam a kedves Olvasónak egy olyan Merengős író főszereplésével, aki elsősorban original történeteket ír és – nehogy megkövezzétek, de – J.K. Rowling varázsvilágához egyelőre hozzá sem nyúlt. Helyette viszont megörvendeztetett bennünket egy Pál utcai fiúk fanfictionnel, a Sunset Valley krónikákkal és nem egy Slash történettel. Nem is pazarlom tovább a karaktereket, következzen DaRival készült interjúnk.

Kérlek, mutatkozz be nekünk pár szóban!

Budapesten, egy panellakásban élek, és pironkodva bevallom, közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Bár mostanság sokan hangoztatják, hogy mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát – ha ezt veszem alapul, akkor valamivel jobb a helyzet. :)

A szűk családom jelen pillanatban a páromból, a lányomból és az öreg cicánkból áll. Egészségügyi területen dolgozom (kényszerem van rá, hogy mindig gondoskodjak valakiről), naphosszat a legkülönbözőbb emberekkel foglalkozom. (Ez nagy segítség, amikor a karaktereimet alakítgatom, ugyanis sok-sok jellemvonásukat kapják a klienseimtől.)

Milyen könyveket olvasol szívesen? Olvasóként mi az, ami leginkább meg tud fogni egy történetben?

A legfontosabb számomra egy könyvben, hogy a karaktereket jól kidolgozza az író. Lehetnek akár taszítóak is (azért ne mindenki), de éljenek, legyen egyéniségük, tudjam őket szívből szeretni, vagy éppen elszántan gyűlölni. Ha ez a része rendben van, akkor maga a történet lehet unalmasabb is, végig fogom olvasni. Bár ahol jók a karakterek, ott már nem lehet lapos a cselekmény sem. :)

De ha már cselekmény: a lendületes, fordulatos, itt-ott titokzatos történetek a kedvenceim, némi romantikus szállal.

A könyvek pedig, amelyek legtöbbször elolvastam: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember, Émile Zola: Tisztes úriház, Emily Brontë: Üvöltő szelek, és Richard Laymon: Vidámpark. Aki ismeri őket, az tudja, hogy valamennyiben feledhetetlen a karakterábrázolás. Jelenleg épp Ken Follett ejt rabul a középkorban játszódó regényeivel, két éve ugyanis szerelmese vagyok ennek a kornak.

Van író példaképed? Ha igen, kik és miért?

Émile Zola és Gárdonyi. Egy időben faltam Zola könyveit, ott is a karakterábrázolás fogott meg leginkább. Megunhatatlan, ahogy az olvasó elé festi a hőseit. Kicsit eltúlzottak, nem ritkán parodisztikusak, éppen ezért nagyon szórakoztatóak.

Gárdonyiról pedig mit is mondhatnék? Számomra ő az írók írója, a number one. Újra és újra ámulatba ejt a fogalmazásmódja, az, hogy mennyire egyszerű és mesteri. A másik pedig, amiért odáig vagyok, a szóhasználata.

Ugyanis nagyon szeretem, ha valaki szépen beszél, szépen ír. Nem szlenget, hanem normális kifejezéseket használ. Nem a rövidítéseket, az angolból átvettet, hanem az eredetit, a magyart. Szeretem a régi szavakat, amelyeket nagyanyáink még naponta használtak, ma azonban sokan már nem ismerik a jelentésüket. Úgy gondolom, őrizni kellene a nyelvünket, nem pedig szétcincálni és megváltoztatni. Bár elismerem, itt talán már belejátszik a véleményembe a korom is, ha tizenéves volnék, nem biztos, hogy ugyanígy gondolnám. :)

Az első írásod, amit feltöltöttél a Merengőre, Sem veled, sem nélküled címet kapta. Miért ő volt az első? És honnan tudtad, hogy eljött a „te időd”?

Kezdem azzal, hogy miután kikerültem az iskolapadból, és már nem kellett fogalmazásokat írni, hosszú éveken át eszembe sem jutott, hogy bármit is írjak, néhány levélen kívül. Tehát nem mondhatom el magamról, amit a legtöbb szerző a Merengőn, hogy „amióta az eszemet tudom, mindig is írtam”, mert ez nem igaz.

Hetedik éve írok, és a kislányom kedvéért kezdtem el. Van egy PC játék, a Sims – aki nem ismeri, annak mondom, hogy a játékban emberkéket lehet létrehozni, házat építeni nekik, aztán ők szépen élik a kis életüket, felnőnek, dolgoznak, házasodnak, gyereket szülnek. Persze a lányom imádta, én pedig sokat ültem mellette, hogy segítsek neki, ha kell – óvodásként kezdett játszani vele. A Sem veled, sem nélküled szereplői ott születtek, a játékban, és magát a várost is a játék alapján mutattam be. A lányomnak írtam az első történeteket, hogy olvashasson is kedvenceiről. Tetszett neki, kérte a folytatást. Így született meg az a regénysorozat, amely Sunset Valley krónikák néven egy rendkívül lökött família cseppet sem unalmas életét mutatja be.

Persze a feltöltött változat már nem éppen óvodásoknak való, de azóta a lányom is kinőtte az ovit. :) Ő talált rá a Merengőre is, és ő biztatott, hogy töltsem fel a sztorit. Hát így kerültem ide.

Aztán – evés közben jön meg az étvágy – vérszemet kaptam, és egyre jobban belevetettem magam az írásba. Mostanra létfontosságúvá vált, hogy a napi taposómalomból át tudjak lépni valamelyik, általam megkreált világba, és ott élhessek egy másik életet, amely kikapcsol és feltölt.

Mikor tudsz időt szakítani az írásra? Hiszen vezetned kell egy háztartást, nevelned kell a lányodat és még pötyögni az üresjáratban… hogy megy ez a gyakorlatban nálad?

Éppen az elmúlt időszak mutatta meg, hogy ebben bizony nemigen tudnék tanácsokat adni a kedves családos szerzőtársaknak. Mostanában szinte maga alá temet a munka, és esténként már arra sincs erőm, hogy gondolkodjak, nemhogy még le is írjak valamit.

De amikor kevésbé voltam fáradt, általában a hajnali kelés volt az, amit meg tudtam valósítani, és reggelente írtam egy-egy órát, munkába indulás előtt. Olyankor még tiszta az ember agya, villámsebességgel jönnek a gondolatok, és később alig kell javítani bennük. Tehát, aki képes korán kelni, annak nagyon ajánlom, hogy a reggeli kávé, vagy tea után üljön a géphez, és írjon. A történeteim legjobb jelenetei a korai órákban születnek.

Sajnos, mostanában ez kevésbé működik, mert a fáradtság miatt nem tudok hajnalban kelni, így marad a hétvége, amikor az összes házimunka elvégzése után ülök a géphez. Így persze nem lehet hétről-hétre új fejezetet feltölteni, marad a folytonos mentegetőzés az olvasóim felé. Remélem, előbb-utóbb lesz valami pozitív változás az időbeosztásomban.

Volt már írói válságod? És ha igen, hogyan tudtál túllendülni rajta?

Ezen a nyáron éltem át az első írói válságomat. Valószínűleg belejátszott a hőség és a sok munka is. Végigdolgoztam a nyarat, és ez már sok volt. Éppen a Sodorj magaddal! című írásom utolsó harmadában ért utol a válság, amikor már minden olvasóm a végkifejlet miatt izgult. Sajnáltam nagyon, hogy várakoztatnom kell őket, de kénytelen voltam becsületesen bevallani, hogy nem megy az írás. Szerencsére a legtöbben megértőek voltak, ezúton is köszönet nekik.

Hogyan lendültem túl a válságon? Néhányan tanácsolták, hogy ne erőlködjek, majd megtalál az ihlet, amikor akar. Engedjem el a történetet, ne görcsöljek rajta. Szót fogadtam, és másfél hónapig rá se gondoltam a sztorira.

Nem tudom, általánosságban elmondható-e ez, de ihlethiány esetén számomra egy jó könyv elolvasása, vagy egy jó film megnézése sokat segít, mert forognak bennem az olvasottak, látottak, és ötleteket kapok belőlük.

Ezúttal egy régi musical, a Rómeó és Júlia ragadott magával, abban is a nagyszerű karakterábrázolás, és persze a felejthetetlen dalok. Annyira fellelkesedtem, hogy kedvem támadt egy fanfic megírásához, sőt bele is kezdtem. Nem jutottam tovább három oldalnál, de azon kaptam magam, hogy az írói válságom odalett, és sikerült befejeznem a függőben lévő sztorimat.

Vannak olyan írók, akik inkább a novellákat részesítik előnyben, de te egyértelműen nem tartozol közéjük. Többségében nem egy már megépített világba helyezed a már kitalált főhősöket, mint ahogy a fanfic-írók teszik. Ez nem egy könnyű feladat és leírtad, hogy ugyan az alapötlet a Sims játékból származik, a város kinézete is, tulajdonságokat meg néha az általad ismert emberekről kapják a karaktereid, de érdekelne, hogy jelenetet kölcsönöztél-e már a való életedből a sztorikhoz?

Csak a Sunset Valley-i krónikák ötlete származik a Sims játékból, de a többinek is megvan a maga története, amely megihletett. Így valamelyest a világ is adott hozzá.

Például az ötlet, hogy visszamenjek a középkorba, az egyik Merengős író történetének köszönhető, aki egy fantasztikus regényt írt királyokkal, hercegekkel és birodalmakkal. Sőt, volt olyan kedves, és véleményezte az első ilyen történetem első fejezetét. Azaz keményen megmondta, hogy iszonyú rossz. :)

Azóta is hálás vagyok neki ezért, mert ez késztetett rá, hogy átgondoljam és átírjam, és végül négy középkorban játszódó történet született belőle, amelyeket azt hiszem, szerettek az olvasóim.

Vissza a kérdésedhez, azt hiszem, minden történetemben vannak olyan jelenetek, amelyeket a való életből kölcsönöztem. Főleg a Sunset Valley-i krónikákban, hiszen az mostani korban játszódik. De ezek ritkán szándékosak, inkább tudat alatt jönnek elő, és általában később veszem csak észre, hogy ez a valóságban is megtörtént.

Sokszor azonban könyvekben olvasott vagy filmekben látott jelenetek jönnek elő a tudatalattimból, és utólag szembesülök vele, hogy jaj, ezt már valaki kitalálta előttem. Ezt elég cikinek érzem olyankor, de lássuk be, a való életben sokkal kevesebb érdekes dolog történik, mint egy regényben, így az utóbbi többször előfordul velem. Ám az évszázadok során olyan irdatlan mennyiségű történet született a világban, hogy nehéz is lenne valami újjal előrukkolni.

Említetted azt is, hogy a lányod vett rá a regisztrálásra és a feltöltésre. Gondolom, ő a legnagyobb rajongód is. Megbeszéled vele még mindig, miről szövöd a történetet, vagy esetleg ő is csak akkor olvashatja el az írásaidat, ha már az adminok engedélyezték, ahogy a többi olvasód?

Igen, a Sunset Valley-i krónikákat még átbeszélgettük. Sajnos a középkort ő nem szereti, így az elmúlt két évben írott történeteimet már nem olvasta. De olykor kérek tanácsot tőle, utána meg fogom a fejemet, mert elég bizarr ötletei vannak. Így aztán csak részben fogadom meg a javaslatait, például a Sodorj magaddal! című sztoriba így került bele egy sárkány.

Megfordult-e már a fejedben egy saját írásod kiadásának terve?

A Merengős bemutatkozásomnál leszögeztem, hogy nem vágyom írói babérokra. Ennek egyszerű oka van: tudom, hogy nincs elég tehetségem ahhoz, hogy elbűvöljem a kiadókat. Persze, szoktam álmodozni, hogy majd egyszer írok egy olyan fantasztikus sztorit, amelyet esetleg elküldhetnék valahová, de annak, hogy ez megtörténjen, igen kicsi a valószínűsége. :)

Az eddigi írásaim közül a Sodorj magaddal! az első, amelyet egy alapos javítás, kibővítés és átdolgozás után alkalmasnak tartanék rá, hogy nyomtatásban is megjelenjen. De ez is csak feltételes mód, nem tervezem a megvalósítását.

Korábbi interjúalanyaim mindig gonosznak tartották a kérdést, hogy van-e saját maguktól kedvenc írásuk, hiszen nehéz a „gyerekek” közül választani, de úgy gondolom, biztos van olyan műved, amire valamilyen okból különösképp büszke vagy. Mi lenne az és miért?

Valóban nehéz választani, hiszen az ember a gyerekei közül sem választhat ki egyet, hogy na, ő az igazi. Mindig az a kedvenc, amelyiket éppen írom. Az ember az évek során fejlődik, tehát a mostani történeteim bizonyára jobbak, mint az előzőek. A következő, amelyet számításaim szerint a jövő év elején fogok elkezdeni, még jobb lesz. Talán arra már büszke lehetek majd. :D

Főleg original történeteket olvashatunk tőled, és a Merengős bemutatkozásodban le is írod, hogy nem a HP miatt keveredtél az oldalra, de nemrégiben mégis előálltál egy fanfic-kel, nem is akármilyen fandomban: A Pál utcai fiúkéban. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, téged is elért az országot lázban tartó Pál utcai fiúk musical imádat. Milyen volt a történeted fogadtatása? Hiszen nem mindennapi helyzetbe keverted a mi Bokánkat. Ez hogy pattant ki a fejedből?

Azt hittem, mire teljesen elkészül az interjú, már elmondhatom, hogy láttam a musicalt, de épp az ágyat nyomtam influenzaszerű tünetekkel, és az előadás, amire jegyem volt, nélkülem zajlott le. Rettentő mérges voltam, de talán így akarta a sors, hogy a darab ne tudjon befolyásolni a történet írásában. A könyv amúgy az egyik nagy kedvencem, nagyon sokszor elolvastam, és a sztorimban is sok-sok visszautalás van Molnár Ferenc nagyszerű művére.

Bár tudnám, milyen a fogadtatás, de én csak annyit látok belőle, amennyit a visszajelzések látni engednek. :) Azt pedig minden Merengős tudja, hogy a kritikák túlnyomó többsége pozitív, mert a kedves olvasók általában udvariasak. Vagyis ezekből a hozzászólásokból nemigen tudom megítélni, milyen is lett. Remélem, hogy akik olvassák, azoknak tetszik.

Olyan történetet szerettem volna írni, amelyben a fiúkat már nem az iskolapadban látjuk viszont, talán, mert én magam már kinőttem az iskolapadból. Bevallom, a Merengőn található összes Pál utcai történetet elolvastam, és talán egy kivétellel valamennyi AU, mai korban játszódó, én pedig éppen ezt akartam elkerülni. Szerettem volna ott maradni az 1800-as évek végén, a boldog békeidőkben, és afféle „így is folytatódhatott volna” történetet írni.

Törtem a fejem, hogyan is hozzam össze Bokát és Áts Ferit, hiszen nem jártak egy iskolába, a könyv alapján nem tudtam elképzelni azt sem, hogy csak úgy összehaverkodjanak, tehát választottam egy klisés megoldást, egy kényszerhelyzetet. Emiatt aztán aggódtam is egy kicsit, hogy aki rákattint, és átfutja az ismertetőt, gyorsan becsukja inkább olvasás helyett. Szerencsére nem mindenki futamodott meg, és mostanra már én is megbékéltem az alapötlettel, miszerint Boka és Áts testvérek lettek. :)

Persze, a sztorinak messze nincs még vége, és a két srácnak nem lesz sima az útja, a boldogságot nem adják ingyen. Remélem, hogy a slash szál mellett tetszeni fog az olvasóknak maga a cselekmény is, és a végén jó érzést hagy bennük a történet.

Olvasói kérdések:

Iskolás korodban hogyan viszonyultál a kötelező olvasmányokhoz? Ha lenne rá lehetőséged, melyik az a könyv vagy könyvek, amelyeket beletennéd a tananyagba?

A legtöbb kötelezőt utáltam, de volt olyan, amelyet később megszerettem. Például az Egri csillagokat, vagy A kőszívű ember fiait. Középiskolában már volt olyan, amit el sem olvastam, csak igyekeztem megúszni a számonkérést.

Őszintén, ezekből a régi könyvekből már nem sokat tennék a tananyagba. Talán A Pál utcai fiúk maradhatnának. :)

Amit viszont mindenképpen beletennék, az Sheila Hocken: Emma meg én, és Emma meg én II. című könyvei. Csodálatos történet egy nehéz helyzetből induló lány mindennapos küzdelmeiről, alkalmazkodásról és elfogadásról, egyáltalán, az életről.

Mivel a mai fiatalok nagy része kissé el van kapatva (kocsival viszik a suliba, a számítógép, okostelefon szinte alap, és anyuci-apuci minden problémát megold helyettük), nem tudják, nem értik, milyen az, amikor mindenért meg kell küzdeni, és nem számíthat az ember másra, csak saját magára.

Holott ez később azt hozza magával, hogy a felnőtt életben sem lesznek képesek a nehézségeiket kezelni. Nem véletlen, hogy annyi a válás manapság, hiszen az emberi kapcsolatokhoz is kitartás, alkalmazkodás és türelem kell. Az alázatról nem is szólva, ez ma már szinte kiveszett a felnövekvő generációból.

Megjegyzem, tisztában vagyok vele, hogy sok nehéz sorsú gyerek is van az országban, nem akarok általánosítani, de ez pont az a könyv, amelyről úgy érzem, mindenkihez szól, mindenkit tanítani tud. Gyerekként és felnőttként is elolvastam, és megállta a helyét.

Mi szerepel a bakancslistád első három helyén?

Haha, ez jó kérdés, és néhányszor eltöprengtem már rajta. Aztán mindig arra jutottam, hogy az ember próbáljon meg úgy élni, hogy ha hirtelen mennie kell, ne hagyjon hátra el nem végzett tennivalókat.

Na persze, ez általában nem így van, nálam sem.

Amit feltétlenül meg szeretnék tenni – akár most rögtön hozzá is foghatnék –, hogy egy kis könyvet írjak a lányomnak, afféle anyai intelmeket. Tanácsokat az életre, mindazt, amit megtapasztaltam, és fontos lehet számára. A szó ugyanis elszáll, egyik fülén be, a másikon ki, de talán írott formában megmaradna benne pár gondolat.

Ha pedig szabadjára engedhetném a vágyaimat, és lenne anyagi keret is rájuk, akkor szeretnék repülőgépet vezetni egyszer. Nem feltétlenül utasszállítót, beérném egy mezőgazdasági permetezőgéppel is. :)

Ja, és elugranék a Holdra. Irtó kíváncsi lennék rá, mi van a másik oldalán!

Kering a neten néhány bakancslista, de ezeket elolvasgatva leginkább csak hümmögök, és a fejemet csóválom. Úgy látszik, kiöregedtem már a bevállalós dolgokból. :D

Ha bárhová elutazhatnál, hová mennél és miért?

Írországba utaznék, és végigjárnám elejétől a végéig. Csodaszép helyek vannak ott, varázslatos vidékek. Különösen is érdekel Clonmacnoise kolostora, azaz ami megmaradt belőle, a temetőkerttel. Állítólag varázsereje van a helynek, és ha egy éjszaka a temetőkertben alszol, reggel más emberként ébredsz fel. Ezt szívesen ellenőrizném személyesen. :)

Ha most találkozhatnál a fiatalkori önmagaddal, mit mondanál neki?

Egyszerűen csak elmondanám, hogy milyen lett az életem 2017-re. Aztán hagynám, hogy gondolkodjon rajta, és néhány dolgot másképp csináljon.

De mivel a kamaszok szeretnek a maguk feje után menni, gyanítom, hogy a fiatalkori önmagam ugyanúgy semmibe venné a tanácsaim nagy részét, mint most a kislányom. :)

Hiszek egyébként abban, hogy az ember személyisége magával hozza, hogy milyen lesz később az élete. Tehát hiába mennék vissza a múltba, hogy osszam az észt, nem hiszem, hogy gyökeres változások történnének. De talán nem is kell: ahogy telnek az évek, egyre inkább rájövök, hogy fölösleges azon rágódni, mi lett volna, ha…

(Egyébként a Sunset Valley-i krónikák egyik története, a Megbolygatott múlt pont erről szól. A főszereplők visszamennek, hogy megváltoztassák a múltat, de a végére mindenki rájön, hogy mégsem kellett volna belepiszkálni.)

Egy kedves szerettem halálos ágyánál ébredtem rá, hogy az elmúlás kapujában nem számít már semmi, amid van, vagy amit elértél ebben az életben. Két dolog a fontos csupán: rendben légy a lelkiismereteddel, és valaki, akit szeretsz, melletted álljon.

Persze ez nemcsak a halál előtt fontos, hanem életünk minden percében. Ha megvan a békesség és a szeretet, akkor minden egyéb probléma legyőzhető.

Ezt gyönörűen írtad DaRi! Ebben a szellemben búcsúznék tőled, még egyszer megköszönve, hogy vállaltad az interjút! Az Írófigyelő nevében ölel: Tdora