Még nem ismered Merilwent?! Akkor éppen itt lenne az
ideje, kedves erre járó, ugyanis a fiatal hölgy elbűvölő személyiség, a világ,
amibe kalauzol bennünket írásaival az meg egész egyszerűen fantasztikus.
Beszélgetésünk a Gyűrűk uráról, Merilwen csodálatos családjáról, az írásról, a
kihívásokról, amiken eddig részt vett és nem utolsó sorban a Kívánság Üstről
szól. Jó szórakozást kívánunk hozzá!
Kérlek, mutatkozz be annak, aki esetleg még nem ismer!
Kor szerint már felnőtt, de még
eléggé gyermeki lény vagyok; örökös álmodozó, együtt- és beleérző szívű, a
számára tökéletes utat már-már kétségbeesve kereső, csetlő-botló végzős
gimnazista leányzó, kábé kilenc életre elegendő tervvel, amiknek képtelen
vagyok megállapítani a fontossági sorrendjét. A szó teljes értelmében mindent,
amit eddig elértem, a családom támogatásának köszönhetek: testvéreimnek és
főként szüleimnek. Rajongok a természet és a klasszikus zene sokszínűségéért,
csodáiért. Az íráson kívül szenvedélyeim az éneklés – kórusban és egyénileg
egyaránt –, magától értetődően az olvasás, időnként a rajzolás, a főzés,
gyöngyékszerek készítése, valamint apum fülének rágása, részint azért, hogy
lektorálja a legutóbbi fejezetet, részint azért, hogy megtanítson végre
táncolni. Gyengeségem időnként a lustaság, a meggondolatlanság, és az, hogy
képtelen vagyok normális zárómondatot írni.
Apukád ezek szerint szintén Tolkien fan? Vagy csak nagyon
jó a helyesírása?
Fannek azért nem nevezném.
Szereti a Gyűrűk Urát, de nem őrült bele, mint (kezdetben) én. Helyesírás
tekintetében is nagyon igényesek a szüleim, de ebben pont nem szorulok
segítségre; amikor még volt időm tanulmányi versenyekre, Kárpát-medencei
második helyezésig jutottam. Apukám tanácsaira a minden szinten logikus és
értelmes történetvezetéshez van szükségem, hiszen az én tudásom – gyakorlatilag
bármit illetően – meg sem közelíti az övét. Ha információt kérek tőle
valamiről, általában tart róla egy másfél órás, érdekes előadást, aztán
útbaigazít, hol tudhatnék meg többet az adott témáról. Nem volt eddig olyan dolog,
amivel kapcsolatban ne tudott volna segítséget nyújtani. Végzettsége szerint
okleveles építészmérnök és műemlékvédelmi szakmérnök, de olvasottsága
elképesztő és a hivatása szakterületein kívül ért a technikához, a
pszichológiához, a művészet minden területéhez, a történeti hadviseléshez, a
közigazgatáshoz, a természettudományokhoz, a nyelvekhez, a történelemhez… mit
hagytam ki, apa? (A néprajzot.) Szóval, a szó teljes értelmében egy
polihisztor. Időnként hivatkozik a Gyalog-galoppból
Artúr királyra: „Egy építésznek értenie kell mindenhez.” Ráadásul édesanyám is
többdiplomás, csak az ő szakterületei nem az írásban jelentenek segítséget,
hanem szinte minden másban.
Azt írod, mindent a családod támogatásának köszönhetsz.
Ezt hogy érted pontosan? Mesélnél erről?
Elég gyakran előfordul, hogy
elbizonytalanodom valamivel kapcsolatban; félek, hogy rossz döntést hozok, vagy
épp túl óvatos vagy lusta vagyok belevágni valamibe. Elsősorban a
tanulmányaimmal kapcsolatban. Ilyenkor leülök valahová a szüleimmel hármasban,
és szép nyugodtan elbeszélgetünk a dologról. Illetve eleinte ők nyugodtak, én
meg általában kétségbeesett vagyok, de az ő segítségükkel végül sikerül
visszanyernem az önbizalmamat. Nem döntenek helyettem (és nem is várható el,
hogy ezt tegyék), „csupán” támpontokat adnak, amik segíthetnek meghozni a
helyes döntést. Teljes mértékben bízhatok a véleményükben, ők ugyanis sokmindent
tapasztalatból tanultak meg, és igyekeznek engem és testvéreimet megóvni a
kellemetlen élményekről. Mindig megmagyarázzák, mit miért és hogyan a
legcélszerűbb csinálni, és azt is, mi történhetne, ha nem úgy tennénk. Vavyan
Fable-től idézve „nekik köszönhetem, hogy sok más, hasonló korú társammal
ellentétben én szeretem magamat”, valamint azt is, hogy tudom: nem vagyok
tökéletes, de tudom, miben kell változtatnom, hogyan közelítsek hozzá.
Tipikus interjús kérdés szokott lenni, hogy család és
barátok tudják-e rólad, hogy írsz, de azt hiszem, felesleges a fentiek
ismeretében ezt megkérdezni. Inkább áruld el kérlek, hogy vallottál színt pl. a
szüleidnek!
Eleinte titokban írtam. Egy idő
után persze feltűnt nekik, hogy túl sokszor zárkózom be a szobámba. Én pedig
nem akartam hazudni, és bevallottam a fanfiction-ügyet, de nem akartam, hogy
elolvassák. Tiszteletben tartották a kérésemet, bár kissé aggódtak, hogy
esetleg valami apróbb lelki problémám lehet, ha nem akarom megmutatni, amit
írtam, hiszen azelőtt mindent megosztottam velük. A valódi ok egyébként az
volt, hogy az akkori írásaimnak volt egy rakás „gyermekbetegsége”, és úgy
véltem, nem tetszene nekik. Később már fejlődtem, és kezdtem én is elégedett
lenni a történeteimmel, de ha nincs az öcsém (aki hozzám hasonlóan Gyűrűk
Ura-megszállott), talán soha nem jutok el a nyilvánosságra hozásig. Neki
megengedtem, hogy elolvassa az első komolyabb történetkezdeményemet. Ő
biztatott, hogy mutassam meg édesapánknak is. Végül engedtem, és félve-pironkodva
apa elé tettem az irományt. Húsz perc múlva odajött hozzám, megfogta a kezem és
ennyit mondott: „gratulálok.” Én meg majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben… Onnantól
fogva nem volt megállás: pár nap múlva regisztráltam a Merengőre, és apu bétává
lépett elő. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindig magasra értékelték a
fogalmazásaimat, biztattak, hogy írogassak, de sokáig nem vettem ezt komolyan.
Emlékszel még, mi volt az első, amit papírra vetettél?
Nem. Már kisiskolás koromban
elkezdtem verseket, mondókákat írogatni, ezek közül egyesek kissé idétlenek
lettek, mások jobbak. Azután az iskolai fogalmazási feladatoknak köszönhetően
áttértem a tágabb keretű prózára, és itt végre megtaláltam a saját hangomat.
Hogyan találtál rá a Merengő Fanfiction oldalra?
Lehet, hogy szégyen, de már nem
emlékszem pontosan. A fanfiction műfajjal egy barátnőm ismertetett meg öt évvel
ezelőtt; azt hiszem, ő ajánlotta. De rémlik valami olyasmi is, hogy Halenka,
akivel akkoriban egy énekkarba jártunk talán, nekem is ajánlotta az írásait.
Arra biztosan emlékszem, hogy első látogatásra megtetszett a név, a meseszerű
dizájn. Amikor pedig eljutottam odáig, hogy teszek egy próbát, és elkezdem
feltölteni első komolyabb írásomat, eszembe sem jutott másik fanfiction-oldalt
keresni.
Mit szeretsz legjobban az írásban?
Számomra az írás tényleg olyan,
mint egy merengő: segít lecsapolni a gondolataimat. Ha már nagyon felgyülemlett
bennem a feszültség, és tudom, hogy nem lennék képes tiszta fejjel gondolkodni,
ha nem tudok valamit magamban tartani, vagy ha el akarok felejteni valamit,
egész egyszerűen kiírom magamból. Nyugalmat ad, eltereli a figyelmemet. Akár
egyfajta meditációként is felfogható. És az sem utolsó szempont, hogy a
karaktereimen keresztül olyan dolgokat élhetek át, amikre a való életben
egyébként nem lenne lehetőségem; korlátlanul szabadjára engedhetem a
fantáziámat. És eközben akár még tapasztalatot is gyűjthetek. Félreértés ne
essék: az írással nem a valóságtól való menekülés a célom, hanem annak
kiegészítése. Játék bármiféle kockázat nélkül.
Van tipikusan olyan hely, ahol alkotni szeretsz?
Nem igazán. Többnyire az
íróasztalomnál „dolgozom”, ahol egyedül lehetek, de van úgy, hogy inspirációra
van szükségem: a családom jelenlétére, az általuk nézett/hallgatott filmre vagy
zenére. Ilyenkor leköltözöm a nappaliba a tablettel. Néha a suliban, ha nagyon
unatkozom, vagy ha nem hagy nyugton az ihlet, az órák közti szünetekben (vagy
épp néha óra alatt is) írok néhány sort a füzetem hátuljába. De ez tényleg
ritkán fordul elő: általában rögtön gépelem a történeteimet, hogy ha eszembe
jut valami jobb ötlet, azonnal javíthassak. Eléggé maximalista vagyok, addig
nem nyugszom, míg meg nem találtam a tökéletes megoldást; az előző mondatot is
kábé ötször írtam újra.
Miért döntöttél úgy, hogy két külön név alatt jegyzed a
történeteidet a Merengőn?
A Merilwen a valódi nevem tünde
fordítása. Úgy éreztem, egy kizárólag Tolkien világában értelmezhető név alatt
nem igazán tudnám beleképzelni magam más fandomok világába. A Masquina
úgyszólván univerzális: egy nemzetközileg is azonos (vagy legalábbis ismert)
szóból képzett fantasy-szerű szótorzítás.
Régebben elmondhattuk, hogy a Merengő a „potterheadek”
birodalma volt, de ma már sok fandom talált otthonra az oldalon. Merilwenként
te csak Tolkien világából merítettél eddig. Vajon olvashatunk tőled egyszer HP
ficet?
Igen. Van a fejemben egy
többé-kevésbé kidolgozott, de még igencsak gyerekcipőben járó HP NextGen
történetkezdemény. Amint megérett, elkezdem papírra, illetve képernyőre vetni.
Mikor ért el a Gyűrűk ura láz?
Tizenkét éves koromban olvastam
először a könyveket, amikor a szüleim úgy vélték, már nem lesznek tőle
rémálmaim. Utána az egyetlen osztálytársnőmmel, aki szintén ismerte a
történetet, őrületbe kergettük baráti körünk többi tagját… Egy év múlva,
kisgimnazistaként néztem meg a filmet. Illetve néztem volna, mert csak a Fekete
Lovasok támadásáig bírtam. Akkor édesapám, akinek a mai napig hálás vagyok
ezért, ajánlotta, hogy nézzem meg először a werkfilmeket, hátha akkor már nem
ijedek meg a gonosz lényektől, ha láttam, milyen filmes trükkökkel hozták létre
őket. Bejött. Lenyűgözött, hogy milyen profin, milyen apró részletekig dolgozta
ki a stáb a történet minden egyes helyszínét, karakterét; szinte magánál a
filmnél is izgalmasabb volt. Szóval, azóta vagyok kulisszatitok- és Középfölde-rajongó,
és él bennem az igény, hogy a lehető legprecízebben felépítsem a történeteimet,
még ha végül nem is írok le minden alkotóelemet.
Olvastál más, Tolkien nevével fémjelzett könyveket is?
Igen. A hobbit volt az első, azt
követte a „folytatása”, a Gyűrűk Ura. Később megpróbáltam megbirkózni a
Szilmarilokkal, de csak egyszer sikerült átrágnom magam rajta; túl tömény volt,
de ugyanakkor lenyűgözött az aprólékossága, az összetettsége. Olvastam még a Woottoni
kovácsmestert is, az viszont már egyáltalán nem tetszett, talán azért, mert nem
Középföldén játszódik.
Akad még olyan író, akiért hasonlóképp rajongsz? Vagy ő
a tényleges „One and Only”?
Talán furcsa, de Tolkient
valójában nem sorolom a kedvenc íróim közé. Nem szoktam gyakran olvasni a
könyveit, mert az írói stílusa nem ragadja igazán magával az embert. Azért
szeretem és tisztelem a munkásságát, mert olyan szinten kidolgozta a Gyűrűk Ura
világának mitológiai és történelmi hátterét, hogy arra nincs szó. Ha
regényíróként is ugyanilyen kiváló lett volna, szerintem irodalom érettségi
tétel lenne a munkássága. (Megjegyzem, nem bánnám, ha tényleg az lenne…)
Szóval, kedvenc íróim. Vavyan
Fable (bár neki csak a könnyedebb regényeit és a fantasy-történeteit kedvelem nagyon,
az újabbak és a kommandós sztorik már nem passzolnak az ízlésemhez): izgalmas
és fordulatos történeteken keresztül mutatja be az emberi élet értékeit,
megfűszerezve humorral és nyelvi játékokkal. És ami szintén nagyon fontos a
számomra: a könyveiben szinte soha nincsenek helyesírási hibák! Dan Brown: néha
túlzásba viszi az akciójeleneteket, de a történelemről felállított alternatív
elméletei lenyűgözők, hihetetlenek és mégis igen elgondolkodtatók. Gerald
Durrell és Fekete István: sok mai „természetfilmmel” ellentétben ők az élővilág
varázslatosságáról (és nem veszélyeiről) írtak; Durrell főként humorosan,
Fekete Istvántól pedig emberséget lehet tanulni. Jókai Mór: számomra a magyar
szépirodalom legnagyobb alakja; magam sem tudom kiemelni, miért szeretem
leginkább a regényeit, de szerintem kiválóak. Végül, de nem utolsósorban pedig
Rejtő Jenő: történeteinek cselekménye komoly, figurái többnyire komolytalanok,
és utánozhatatlan virtuozitással kezeli a magyar nyelvet. Persze sok más olyan
író van még, akinek szívesen olvasom a műveit, de az eddig felsoroltak a
legkiemelkedőbbek számomra.
Nemrégiben részt vettél két A gyűrűk urához kapcsolódó
kihíváson is…(amin nagyon szép helyezéseket értél el, mind egyénileg, mind
csapatban, ezekhez szívből gratulálok!) Könnyebb volt úgy történetet írni, hogy
voltak bizonyos kapaszkodók? Vagy éppen ellenkezőleg, a kulcsok nehezítették a
dolgodat?
Köszönöm a gratulációt!
A kihívásoknak mindkét esetben
úgy fogtam neki, hogy volt egy használható alapötletem; nem vagyok az a típus,
aki három random kép vagy szó alapján képes egy hónap alatt jó történetet írni
a semmiből. Az első alkalommal utolsó pillanatos becsúszó voltam, már nem
válogathattam a kulcsok között. Emiatt teljesen más irányba kellett vinnem a
cselekményt, mint ahogy korábban akartam. Nem volt idő teljes egészében
magamévá tenni az új történetet, nem tudtam belsőleg megélni minden egyes mozzanatát,
nem tudtam igazán jól kidolgozni, így soha nem voltam vele elégedett. Másodjára
nagyobb szerencsém volt, akkor minden kulcs alátámasztotta a korábban kigondolt
alaptörténetet. Azzal az írással nagyjából elégedett vagyok (hiszen mindig
mindenen lehet javítani).
Ha már kihívás: Indulsz idén a Kívánság Üstön?
Akartam, mert a tavalyi igazán
izgalmas, csodálatos és életre szóló élmény volt, de nem lehetett. Féltem, hogy
a rengeteg egyéb, tényleg halaszthatatlanul fontos teendőm (amik többsége
ráadásul még élvezetes is) miatt nem lennék kész időben a történettel, és ezzel
kizárnám magam a további játékokból. Nagyon remélem, hogy ez volt az egyetlen
ilyen szerencsétlen alkalom.
A bemutatkozásodban írtad, hogy végzős gimnazista vagy.
Lehetséges, hogy a májussal kezdődő érettségi időszak rányomja a bélyegét a
függőben lévő történeteidre… Gondolkodtál már azon, hogy arra a pár hónapra
félreteszed ezt a hobbit, vagy inkább úgy gondolod, az írás pont jó stressz
levezető lesz majd?
Vérzik a szívem, hogy ezt kell
mondanom, de valószínűleg kénytelen leszek félretenni. Igazából most is többet
foglalkozom az írással, mint amennyire ténylegesen időm lenne. Furcsa módon
kettős lelkifurdalásom van; egyrészt mert egy ilyen, csupán hobbi szinten
fontos dologgal törődöm, és ez akár nyomot hagyhat a tanulmányi eredményeimen
(bár eddig nem hagyott, mégis tartok tőle), másrészt mert rengeteg
rövidebb-hosszabb történet áll már készen a fejemben, és még nem írtam le őket.
Utálok időbeosztást készíteni, de lehet, hogy végül mégiscsak kénytelen leszek
valamiféle napirendet felállítani, és szigorúan tartani magam hozzá, különben
azzal megy el az egész napom, hogy nem tudom eldönteni, mit csináljak.
Nos, nem maradt más hátra, minthogy megköszönjem a többi Írófigyelős
nevében, hogy vállaltad az interjút és átadjalak az Olvasóknak, had faggassanak ők most egy kicsit!
Olvasók kérdezték:
Milyen
könyveket kaptál karácsonyra?
Jane Austen: Büszkeség és
balítélet, Berkes Péter: Az öreg bánya titka, Bulgakov: A Mester és Margarita,
Gerald Durrell: Rokonom, Rosy. És majdnem mindegyiket végig is olvastam már :)
Voltak
újévi fogadalmaid 2017-re?
Konkrét fogadalmam igazából
nincs, de készítettem magamnak egy időbeosztást, és feltett szándékom tartani
magam hozzá. Eddig nem sikerült.
Andrew
Lloyd Webber musicaljei közül melyik a favorit?
Az Operaház Fantomja.
Rengetegszer láttam a 2004-es filmfeldolgozást; Gerard Butler és
Emmy Rossum teljesítménye elképesztő, nem is értem, miért nem
musicalszínészként váltak híressé. A zene csodálatos, magával ragadó; mindegyik
dalát imádom, többet közülük fel is dolgoztam kórusra.
Gonosz
kérdés, de Gyűrűk ura vagy Hobbit?
Számomra nem az: egyértelműen a
Gyűrűk Ura, könyvet és filmet illetően egyaránt. A Hobbitban több az infantilis
viselkedés és szerepkiesés (mármint a könyvben; a filmben ezeket kiküszöbölték)
és a logikai-fizikai baki (ez viszont a film hibája). A Gyűrűk Ura története
jobb, és többféle, jobban kidolgozott karaktert vonultat fel, akik közül sokan
szerethetőbbek is. (Addigra belejött a szerző.)
Jó kérdések voltak, mind a tieid,
mind az olvasóké, élveztem a válaszadást :) Köszönöm az élményt!
Mi köszönjük, (még egyszer is) hogy vállalkoztál az interjúra! Sok-sok ihletet és sikert neked a továbbiakban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése