Hiriajuu interjú

Kedves Olvasók! Egy nem mindennapi veszprémi lányt szeretnék Önöknek bemutatni, akivel nemrég alkalmam nyílt animékről, magáról az írás mivoltáról, Sachiról beszélgetni. Ismerjék meg tehát a Bolondok közt legnagyobb íróját, a Meritábor kiejthetetlen nevű lányát, Hiriajuut!
Kérlek, mutatkozz be nekünk pár szóban!




Nos hát, én volnék Hiriajuu, vagy egyszerűbben Zita. Kilencvenkettes évjáratú, hobbitméretű veszprémi nőszemély, civilben idegenforgalmi ügyintéző és örök hiperaktív mindenlébenkanál. Én vagyok az az ember, akinek ezer meg egy hobbija van, és rengeteg dologhoz ért egy kicsit. Sokat olvasok (természetesen), nagy szerelmem a film és a színház is. Az előbbit periodikusan űzöm, párommal néha nekiesünk a megnéznivalók listájának és pár nap alatt hat-hét filmen is átrágjuk magunkat, a színház pedig visszatérő szenvedélyem, konkrétan akkor újult ki, amikor párom világosító lett a helyi színházban. Ezek mellett visszafogott animefan és figuragyűjtő vagyok, meg mondjuk sminktermékeket is gyűjtök és turkálós ruhákat. Imádom a természetet, és apámmal meg a kutyámmal eljárogatunk túrázni. Apropó kutya: lelkes állatszerető és állatvédő is volnék, egyebek mellett, állatkertben is sokat dolgoztam. És ez még csak a jéghegy csúcsa amúgy, tényleg rengeteg érdeklődési köröm van, egy életen át el tudnék beszélgetni róluk, de nincs annyi időnk ugyebár.

Ha ilyen sokszínű vagy, elárulnád, mi akartál lenni gyerekkorodban? Minden hétre mást találtál ki? Nem igazán, bár tény, hogy sok minden megfordult a fejemben, de alapvetően mindig is az író-tanár-színész szentháromságban mozogtam, mint afféle könyv-mániákus csitri. Bár egy ideig állatgondozó is akartam lenni például. (Na jó, az még mindig szívesen lennék.) Most úgy vagyok vele, hogy nagyon élvezem az idegenvezetést, mert egyrészt ez is a tanításról szól részben, másrészt változatos, a vendégek változatossága miatt, és szeretek emberekkel foglalkozni, adni nekik valamit, élményt, emléket, tudást.

Nos, a színházhoz még visszatérünk, de most inkább az írásról és a Harry Potter rajongásodról szeretnélek faggatni egy darabig. Honnan ered a neved?
Ó, ez még az animés korszakomból származik. Régebben rengeteg különféle nickem volt, Laila, Ziwa meg Csajszibarack például, és ezeket akartam egységesíteni meg egyedibbé tenni, akkor lettem Hiriajuu. Ezt egy japán témájú magazinnak egy ilyen lexikon-jellegű cikkében találtam, a jelentése valami olyasmi volt, hogy 'a virtuális világ nélkül élni képtelen ember'. Tetszett a szó maga, meg a jelentés is, bár nem vagyok benne biztos azóta sem, hogy nem csak valami kitaláció az egész. Mindenesetre fölvettem névnek, és azóta is magyarázom állandóan mindenkinek a feltételezett jelentését meg a kiejtését is. (Meritáborban így lettem végül A kiejthetetlen nevű lány.)

Ha már szóba hoztad a Meritábort, kérlek, mesélj róla egy kicsit. Hányszor voltál, milyen élmény volt, mi tetszett a legjobban?
Igazából egyetlen egyszer voltam, és elég régen ráadásul, még 2010-ben, azt hiszem, és természetesen Sachival. De rettenetesen élveztem minden percét, annyi emlékem van, amik azóta is nagyon kedvesek a szívemnek. Ami nagyon tetszett, az egyértelműen a közösség volt. Ez egy olyan dolog, hogy a kockákra, az olvasás-írás megszállottakra, vagy az anime-sorozat függőkre mindig azt mondják, hogy milyen introvertáltak, pedig pont nem azok, csak kell hozzá a megfelelő társaság, hogy feloldódjanak. Ezért járok AnimeConra, meg ilyen táborokba, találkozókra is, mert itt olyan közegbe kerül az ember, ahonnan nem lóg ki a hobbijai meg az érdeklődési körei miatt, ahol mindenki más is ugyanúgy furcsa, ahogy te, és ez tök jó dolog. Egyébként akartam menni tavaly is táborba, csak lecsúsztam róla pont, de idén az elsők között jelentkeztem, biztos ami biztos, és nagyon várom már. (Borzasztóan társasági ember vagyok, szóval ez nem meglepő.)

Meritábor előtt viszont rá kellett találnod magára a Merengőre is, kérlek, meséld el, hogyan bukkantál rá a Fanficek Birodalmára!
Egy nagyon unalmas és rettentő forró nyáron történt a dolog, még valamikor a gimis éveim kezdetén. Bár én azon magyar ficesek táborát gyarapítom, akik a Lumosszal találkoztak először - azt nem tudom, hogy keveredtem el odáig, de azt tudom, hogy ott olvastam el életem első ficét, a szaunává avanzsált odú méretű szobámban, az íróasztal előtt görnyedve éjjel-nappal. Ez az első fanfiction pedig enahma Boldog napok a pokolban című története volt, azóta is nagy kedvencem a trilógia, meg az írónő munkássága úgy általában. Innen aztán nem volt megállás, hamar publikálni is kezdtem ott, rövidebb slasheket főleg, egy évre rá pedig már Merengőn is regisztrált tag voltam.

Legelőször mi vezetett el az írás rögös útjához? Már a Meri előtt is írtál talán?
Igen, pontosan így történt. Már zsenge ifjonc (értsd: általános iskolás fruska) koromban is firkáltam remekebbnél remekebb történeteket, emlékszem, az egyik egy lányról szólt, aki vidékre költözött Pestről a szüleivel és kapott egy szamarat. No meg évekig a Tokio Hotel rabja voltam, nekik köszönhetem életem első konkrét fanficjének a megírását - természetesen én és az akkori legjobb barátnőm ismerkedtünk meg és estünk szerelembe a bandatagokkal benne. Aztán jött az animés korszakom, és akkor lett igazán komoly a dolog, szerintem egy jó ötven oldalnyi még mindig megvan valahol abból a saját szereplős, nagyon szövevényes és mériszús sztoriból, ami életem első komolyan kidolgozott háttérvilágú és átgondolt történetéhez tartozott. És mindezek után történt csak, hogy rátaláltam az internetes fanfiction világára, és rájöttem, hogy valójában mivel is foglalatoskodtam már évek óta. A mánia viszont azóta sem múlt el, kényszeresen ötlök ki történeteket, és ha ügyes vagyok, néha még arra is ráveszem magam, hogy megírjam őket. (Ez ritkább.)

Na igen, az nálam is visszatérő probléma, hogy a történetek a fejemben léteznek, leírni pedig... nem mindig sikerül. Egy darabig talán sikerül bepötyögni, aztán huss és pöcc, lemaradok sebesen száguldó gondolataim mögött. Amire ki akarok lyukadni: te ugyebár hosszabb lélegzetű műveken is dolgoztál/dolgozol. Mesélj arról, hogyan fogsz hozzá egy ilyen fanficregény megírásához? Mennyi időt szánsz a tervezésre, kutatásra?
Az az igazság, hogy én az az író vagyok, aki jobb esetben is évekig szöszmötöl egy-egy sztorija eltervezésével, és nem is áll neki addig, amíg a legalább a fontosabb szereplők és történetszálak nincsenek meg a fejében. Ez egy ilyen rossz szokásom, hogy elpepecselek a teljes háttérvilág kialakításával, ezért van az, hogy évekig is eltart, mire nekiülök egy történetnek. Amivel most éppen aktívan büntetem a népet, a Bolondok közt a legnagyobb, az meg külön egy durva mutatvány amúgy, mert én írom ugyan, de a drága feleségemnek, Sachinak is nagy munkája van benne, a tervezés mindig kettőnk közös munkája. Sok-sok érdekes szereplőmet, meg aztán a hozzájuk fűződő történetszálakat is neki köszönhetem, és sokszor ő gyártja nekem a karakterleírásokat mindenféle mellékszereplőről, amikkel aztán dolgozok. Igazából olyan szinten közös az univerzum, hogy vannak olyan karaktereink, akikről ő többet tud, mint én, ezek főleg a saját, egyelőre tervezés alatt álló történetének a szereplői, akik nálam csak elvétve bukkannak föl, mert majd nála fognak nagyon. De hogy visszakanyarodjunk az eredeti kérdéshez kicsit, ezt a történetet például valamikor nyolc éve ötlöttem ki és osztottam meg Sachival, és tavaly álltam neki ténylegesen megírni. És még mindig tervezés alatt áll több ponton. De hát állítólag a lassú víz partot mos.

Mint te is említetted a történet lelkei a szereplők. Ki az a könyves/filmes karakter, akivel legjobban azonosulni tudsz? (Értheted ezt a HP-re vonatkozólag, de kalandozhatunk más univerzumokban is.)
Nos, ezen a kérdésen sokat gondolkoztam, és nem csak most, hanem amúgy is, de megint csak azt kell mondanom, amire mindig jutok: nincs ilyen karakter. Egész pontosan olyan nincs, aki eszembe jut, és azt mondom, hogy igen, ez én vagyok. Igazából rengeteg karakterrel tudok azonosulni valamilyen szinten, egy jól megírt szereplőben mindig találok valami kapcsot, közös pontot, amiből kiindulva ki tudom bontakoztatni magamban, és megérteni őt. Bukok egyébként a szétesett, zilált elméjű és életű, törött karakterekre, én ugyan nem vallom magam annak, de velük tudok a legjobban azonosulni.

Barangolva a Meris profilodon szembeötlött valami: a playstation iránti szenvedélyed. Ez hol gyökeredzik?
Mélyen a kölyökkoromban. Az egész általános iskolában kezdődött valószínűleg, ugyanis öcsémmel közös baráti körömnek hála rengeteg fiús hobbit űztem: bicikliztünk, botokkal verekedtünk a közeli erdőben, na és persze számítógépeztünk. Kismilló játékot kipróbáltunk, volt, amiket évekig aktívan csináltunk is, sőt van, amit azóta is előveszek néha nosztalgiából. De az biztos, hogy akkor szerettem bele ebbe az ezerarcú virtuális világba, és ez a játékok iránti szenvedélyem azóta is kitart, csak éppen pár éve, a szintén gémer párommal közösen a playstationt választottuk a fő platformunknak. De ez nem playstation-szenvedély konkrétan, az csak így alakult, hogy pont ezen a konzolon játszunk, lehetne bármi más is, én imádnám, hiszen a virtuális kalandokat imádom, amiket a játékok tudnak nyújtani.

Ismét a profilodon láttam, hogy büszke tagja vagy a Kritika Klubnak. Mióta és mit szeretsz benne a legjobban?
Nem olyan régóta, igazából, valahol karácsony és szilveszter között nyújtottam be a jelentkezésemet, de ez hosszas megfontolás után történt. Ismerem magam ugyanis, és tudom, hogy akkor csinálok valamit a lehető legeffektívebben, ha muszáj. Régebben lusta kritikaíró voltam, lett volna véleményem, csak nem vettem a fáradságot, hogy elmondjam. Ezért jelentkeztem végül, hogy jól kiszúrjak magammal, és végre ne hagyjam szó nélkül a sztorikat, amiket olvasok. Így, hogy KK-s vagyok, ezt nem tehetem meg ugyanis, mert mindig beugrik, amikor bezárnám a sztorit olvasás után, hogy hohó, vissza kell jelezni. Szóval azt szeretem benne a legjobban, hogy amióta tag vagyok, azóta sokkal aktívabban részt veszek a Merengős közösség életében, nem csak a háttérben sündörgök.

Volt már rá példa, hogy negatív véleményt írtál egy írónak? Vagy ha annyira nem tetszik valami, inkább nem "hagysz magad után nyomot"?
Ez változó dolog. Egyébként nem félek negatív véleményt hagyni, bár igyekszek mindig jó pontokat is kiemelni a hibaleltár mellé, de igen, sokszor volt már rá példa, hogy összességében nem lett túl pozitív a kritika. De nagyon sokszor megesik az is, hogy elolvasok valamit, és nincs lelkierőm összeszedni, hogy miért nem tetszett, olyankor bizony szó nélkül állok tovább. Ámbár azt is hozzá kell tenni, hogy megfontolt kritikaíró vagyok, szeretem hagyni, hogy leülepedjenek a gondolataim, mielőtt prezentálnám őket. Általában napokkal olvasás után véleményezek, szóval sokszor megesik, hogy amit első felindulásból egyáltalán nem akarok kritizálni, végül arra is írok egy véleményt.

Ha a KK tagjaként kritikát írnál magadhoz, mit emelnél ki a történeteidben? Mi szerinted az erősséged és a nem annyira erős oldalad?
Hohó, jó kis kérdés. Ami az erősségem szerintem, az egyrészt a szereplőimhez való hozzáállásom. Még a legpiszlicsárébb mellékszereplőmet is töviről-hegyire ismerem általában, próbálok érző, valós lényeket alkotni, semmiképp nem töltelékeket, és azt hiszem, ez általában sikerül is. Illetve, állítólag jó a humorom. Mármint ezt szokták mondani. Jó, én is annak tartom, de hát a saját viccein csak illik röhögnie az embernek, szóval az én véleményem nem mérvadó. Ami a gyenge pontom, az egyértelműen az, hogy hajlamos vagyok rettenetesen elveszni a részletekben és mindent túlkomplikálni, azt hiszem, ez elég jól látszik a rendszeresen tízezer fölötti szavasra sikerülő fejezeteimen. Illetve, bár ez nem tudom, mennyire számít hibának, mert egy írónak legyen stílusa, de engem nagyon tud néha zavarni, hogy vannak szavak, kifejezések, amiket túlhasználok, és fel se tűnik, csak mikor már huszadjára olvasom át a fejezetet, hogy hoppá, ez túlteng. (Aki olvas tőlem, lehet vadászni! Aki talál jogosat, küldök neki kekszet fénypostával.)

Nagyon sok embernek, aki álnév alatt ír, a fanficek világa egy menekülőút, egy hely, ahol a mindennapok nem érik utol, éppen ezért valamennyire igyekszünk a kettőt szétválasztani, elhatárolni egymástól. Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy mugli életemben szinte senki nem tud a riporterkedésről, az írásról. Nálad hogy van ez?
Ó, nálam szinte mindenki tudja, hogy ezzel foglalkozok. Páromnak szoktam felolvasgatni is viccesebb ficeket, meg mesélni rendszeresen, hogy mik történnek Merin. De a családnak is szoktam beszélni erről, vagyis hát főleg nyígni, mikor írnom kellene, meg munkahelyemen a kollégák is tudják a ficírói és a költői ambícióimat. Viszont én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincs miért menekülnöm a mindennapjaimból, nekem az írás az életem szerves része, nem menedék, szóval nem félek megosztani a környezetemmel is.

Nyilván egy fanfices író leghőbb vágya, hogy nyomtatásban megjelenhessen a neve. Volt már olyan ötleted, amit "kiadásra méltónak" találnál? Ha igen, mennyire szerepel előkelő helyen a fontossági listádon ennek a műnek a megírása? Először mondjuk befejeznéd a futó projekteket, vagy ha annyira jó, inkább nekiállnál annak a megírásához? Szerinted mitől eladható egy történet?
No, ez egy fogas kérdés. Mert természetesen titkosabb vágyaim között ott van, hogy egyszer publikált író lehessek, és vannak is kósza ötletek a fejemben, de a fontossági listám végén kullog a dolog egyelőre, bizony, először a futó projektekre koncentrálok. Most úgy vagyok vele, hogy szeretném a Bolondokat megírni, ami még a mostani jó tempóm mellett is lesz két év, hiszen egy hatalmas történetről van szó, és ráadásul ha az megvan, akkor sincs vége a mutatványnak, mert folytatást is tervezek hozzá. Szóval most ez az univerzum kibontakoztatása a top prioritásom abszolút, emellett még maximum a verselgetés fér bele. Verseskötetet amúgy szívesen publikálnék egyszer, ha majd összegyűlik annyi, de az manapság pont nem annyira eladható.
Hogy mi eladható egyébként, azt nem tudom, egyrészt a mostani bestsellerek nagyjával már nem vagyok jóban, nem ismerem őket, nem tudom, hogy milyenek, másrészt meg ez olyan, hogy már mindent megírtak, nem? Szóval nagyon nehéz eredetinek meg ötletesnek lenni, meg nem is szeretem ezt az elitista hozzáállást, hogy nem szabad sablonosnak lenni, mert egy jól ismert mesével nincsen semmi baj, ha megfelelően van tálalva. Nehéz újat mutatni manapság, és nem azért, mert már nincs új a nap alatt, hanem mert mégis mindenki elvárná, hogy valami újat alkoss, tök fölösleges nyomás nehezedik a magunkfajta amatőrökre ezzel, hogy komolyan ez a legnagyobb problémád manapság, hogy nem sablonos-e, nem olvastál-e hasonlót, nem fogják-e hasonlítani a nagyokhoz, hogy koppintottál. Közben meg kit érdekel, ha igen, amíg ezzel együtt jó? Szóval az eladhatóság igazából olyan, hogy ezer meg egy dolgon múlik, és ezek között ott van a szerencse is erősen, úgyhogy nem is lehet megmondani feltétlen, hogy mitől eladható valami, egyszerűen csak vagy az, vagy nem, sajnos.

Adj 5 hasznos tippet az íráshoz!
Huhú, ez hosszú lesz. Azt előre leszögezem, hogy ezek mind tök egyéni vélemények lesznek, nem észt osztani akarok meg okoskodni, hogy így kell írni, meg írónak lenni, csak elmondok pár olyan dolgot, amik nekem nagyon hasznosnak bizonyultak az írói munkásságom során. Illetve, hiába erőltettem meg magam, de nem nagyon tudtam még egy ötödiket is összekaparni, szóval lázadok a rendszer ellen és csak négyet mondok, de azok cserébe jó komplexek és részletesek lesznek. Ja, a sorrend nem fontossági, csak véletlenszerű.
1. Szinopszis! Legyen. Nem arra értem persze, amikor bokán harap az ihletmanó és lekörmölsz-pötyögsz valamit, ami öt perce még a fejedben se volt, bár én még akkor is írok vázlatot először, mert kényszeres eltervezgető vagyok. Ha folytatásos, ha novella, ha új ötlet, ha ezer éves és most állsz neki, ha még nem is akarsz nekiállni, de majd egyszer, tök nyolc, vázold le! Szánj rá legalább öt-tíz percet, hogy összerakd a fejedben, mit akarsz megvalósítani, jegyezd le a fontosabb jeleneteket, csattanókat, párbeszédek néhány szavas kivonatait, állítsd sorrendet, logikai rendet. És ami nagyon fontos, ez nem azért kell, hogy kövesd, mint a szentírást. Isten őrizz! Én speciel az esetek felében valahol félúton eltévelyedek a vázlatomtól, mert kitaláltam egy új vicces jelenetet, vagy megint nekiállt félig releváns baromságokról locsogni az egyik szereplőm, vagy rájöttem, hogy lehetne ezt jobban is, mint ahogy terveztem. A szinopszis nem arra való, hogy pontosan lekövesd, hanem arra, hogy irányt adjon. Térkép. Szóval ez olyan, hogy ha utazol, és térképpel mész, az megakadályozza, hogy eltévedj, és ha eltérsz az előre eltervezett útvonaltól, hát a térképpel a kezedben tudod, hogy merre tértél el. Ugyanígy, ha eltérsz a szinopszistól, le tudod követni, hogy hogy tértél el, hogy ez a folytatást miben befolyásolja, szóval segít kiszűrni bármiféle következetlenséget meg logikai bukfencet. Meg úgy egyáltalán egy vázlattal nagyon jól le lehet követni, hogy hol tartasz, mi van meg és mi nincs. Én sokáig küzdöttem a folytatásosommal, aztán nekiálltam vázlatolni, azóta érzékelhetően könnyebben megy, meg most már el se tudnám képzelni, hogy vázlat nélkül írjak, olyan nekem, mint a sántának a mankó, kell támasztéknak, nélküle billegek, elakadok.
2. Írj akkor is, ha nem megy! Komolyan. Ez a legnagyobb önámító kifogás, amikor valaki azt mondja, hogy most nincs ihletem, nem tudok írni. Ne már. Ez részben az, ami miatt én hét évet vártam a Bolondok megírásával, ami nevetséges. Aztán erőt vettem magamon, és nekiültem, és egy év alatt cirka 150 ezer szót leírtam - hát aki azt hiszi, hogy ez annak köszönhető, hogy végig ihletett állapotban voltam, orbitális nagyot téved. Nem ment. Rengetegszer ültem a megnyitott fejezet előtt, és bámultam a képernyőt, meg cirkuláltam a szobában, meg Indexet olvastam, meg cigiztem, meg a jegyzeteimet lapozgattam, meg húztam az időt, mert úgy éreztem, hogy nem fog menni. És nem is ment rögtön, nyögvenyelősen indult sokszor, meg óránként egy mondatot haladtam néha, meg egész bekezdéseket kukáztam ki, és vért izzadtam, és nyavalyogtam, és bele akartam dögleni. De csináltam. Rowling is csinálta, csak hogy általánosabb példát hozzak, éveken át csinálta a Harry Pottereket, és biztosra veszem, hogy voltak pillanatai, napjai, akár hetei, amikor hagyni akarta a francba az egészet, amikor újrakezdett egy mondatot, bekezdést, fejezetet tizedjére is, amikor kényszerítenie kellett magát, hogy írjon, hogy ne adja fel, amikor semmi kedve nem volt az íráshoz, és mégis írt. Nem szabad arra várni, hogy a megfelelő emelkedett, vagy depressziós, vagy romantikus hangulatba kerülj, hogy pofán verjen a múzsa és megvilágosodj, mert abból nem lesz semmi. Nem, neki kell ülni, és meg kell próbálni, és lehet, hogy belerázódsz és utána dől belőled a szó, lehet, hogy másnap rájössz, hogy semmit nem ér az egész, vagy pont hogy utólag visszaolvasva tetszik meg az, amit elsőre kihajítottál volna, lehet, hogy egy bekezdést küzdesz össze végtelennek tűnő órák kínkeserves munkájával, tök nyolc. Csináld. A halogatásból nem lesz semmi, de tök jól bele lehet kényelmesedni, meg mondogatni napról napra, hogy ma meg sem próbálom, mert érzem, hogy nem menne. Az élet mindig a küzdelemről szól, miért pont az írás lenne a kivétel? Küzdeni kell, önmagaddal, a hangulataiddal, a nyűgjeiddel, a mondvacsinált kifogásokkal, mert különben arra jössz rá, amire én nemrég: hogy évek óta tervezgetsz egy történetet, de a fejeden kívül még sehol se tart az egész.
3. Ismerd a karaktereidet! Ennek amúgy alapnak kéne lennie. Nagyon a halálom tud lenni, amikor belefutok egy olyan történetbe, amiről ordít, hogy sok szereplő csak azért van benne, hogy legyen, és nem több egy név-haj-szemszínkombónál, két-három definiáló jellemvonással jobb esetben. Nem elég, és nem jó, mert üresnek, élettelen díszletnek fog érződni a szereplő, és akkor meg minek van ott? Amikor az ember történetet ír, világot teremt vele, főleg, ha egy hosszabb volumenű, folytatásos dologról van szó, és ennek a világnak szerves részét képezik a benne élők. Nem lehet úgy világot teremteni, ha nem tudod, kik lakják. Te magad sem csak egy név vagy, meg egy hajszín, szemszín, öltözködés, kedves vagy gonosz mosoly, a karaktereid se legyenek azok. Tudd, hogy kik a szülei, hogy mikor és miért lett háziállata, hogy milyen hobbijai vannak, kitől kapta a kedvenc ékszerét, hova jár nyaralni, mennyit alszik és milyen mélyen, milyen félelmei, erősségei, gyengeségei, szavajárásai, kedvenc ételei és ruhái vannak, tudd, mi motiválja, mik az álmai, a vágyai, hogy kik a barátai és kik az ellenségei, és miért, tudj róla mindent úgy, mintha a legjobb barátod lenne. Ne elégedj meg azzal, hogy egy kezdetleges sablont, egy vázat használsz szereplőnek, töltsd meg élettel legalább a saját fejedben. Nem kell, hogy ezeket az infókat mind az olvasóra is zúdítsd, de az kell, hogy te tisztában legyél velük és a szereplőddel magával is. Ne csak eszközök legyenek aa szerencsétlenek a cselekmény előmozdítására, vagy egy jó poén elsütésére - nem baj, ha ebből indulnak ki, de ne ragadjanak meg ezen a szinten, mert érződni fog, hogy csak bedobtad őket és kipipáltad a dolgot, oszt csókolom. És a lusta író szerintem bőven rosszabb a rossz írónál, mert a lustaságra nincs kifogás. Úgyhogy ne legyél lusta időt szánni a szereplőidre! Én amúgy speciel minden karaktert szeretek részletesen kidolgozni, mielőtt használni kezdeném őket, még akkor is, ha amúgy hótt irreleváns mellékszereplők, hát még ha fontosak. És ez baromi nagyképűen fog hangzani, de oda se neki, kimondom: nem véletlen, hogy sokan dicsérik a szereplőimet, a hihetőségüket, a valódiságukat. Tudok róluk mindent, amit tudni lehet róluk, nem csak bábokként rángatom őket ide-oda a történetben a saját kényemre-kedvemre, számomra ők szinte létező, valós személyek, akiket egyenrangú felekként, régi ismerősökként kezelek írás közben.
4. Szeresd a történeted! Mert ha te nem szereted, hogy várhatod el, hogy más szeresse? Nagyon el tudja venni a kedvem egy sztoritól, ha azt látom, hogy az író mentegetőzik, hogy bocsi, ha rövid, meg sablonos, meg nem történik benne semmi, meg unalmas meg gagyi az eleje meg mittudomén. De halál komolyan, falnak megyek azoktól az íróktól, akik ezzel vadásznak dicséretre, hogy fikázzák a saját történetüket, és ilyeneket mondanak, hogy tudom hogy szar, meg én is annak érzem, meg föl se akartam tölteni, meg ez csak ilyen régi értelmetlen semmiség. Hát basszus, te hoztad a világra a történetet, ember, a saját gyereked effektíve, legyél már rá büszke, mint egy valamirevaló jó szülő! Dolgoztál a megírásával, mindegy, hogy könnyen ment vagy nehezen, mindegy, hogy te jónak érzed-e vagy sem, és még ha a világ legnagyobb sablonjait is használtad, pont ugyanolyan akkor sincs még egy. Tehát letettél valamit az asztalra vele, és ezt vállald föl, ha publikáltad, mert nyilván nem magától meg véletlen töltődött föl a történet, te tártad a világ elé szándékosan, akkor meg ne nyígjál meg mentegetőzzél. Ja, és lehet ezt a tanácsot kissé máshogy is értelmezni, szóval mégiscsak ki fog jönni az az öt, ha úgy vesszük, mert ennél duplázok. Mert nem csak a feltöltéskor, de már a megírásakor is érdemes szeretni azt a fránya történetet. Te írod, ha neked nem tetszik egy adott ötlet, vagy jelenet, vagy fordulat, akkor egyrészt hogy várhatod, hogy másnak tetsszen, másrészt minek írod meg egyáltalán? (A kihívásos meg egyéb adott kulcsra, témára készülő dolgokat ne soroljuk ide, nyilván.) Szóval nagyon fontosnak tartom, hogy egy író ki legyen békülve azzal, amit éppen ír, mert nagyon meg tud látszani, ha egy történet szeretettel és pozitív hozzáállással készült, és ugyanúgy nagyon tud érződni az is, ha semmi kedve nem volt hozzá az írónak, hogy pont ezekkel a szereplőkkel vacakoljon, vagy nem tartotta jónak az ötletet, amit megvalósított. Csak azért megírni, mert egyszer, máskor, remek ötletnek tűnt, vagy mert úgy véled, hogy az olvasóknak tetszene, ha neked nem is, nem érdemes. Az olvasó úgyse tudja, hogy mit veszített, ha nem írsz meg valamit, ami nekik kedvezne, neked meg csak púp a hátadon. De azzal viszont alkalomadtán értékes perceket veszít az életéből, ha elolvas egy nyögvenyelős valamit, amiről üvölt, hogy az író rühellte és a töke tele volt az egésszel. Ha nem tetszik, ha nem szereted, ne írd meg. Ha tetszik, és szereted, akkor ne érdekeljen, hogy mások azt mondanák rá, hogy sablonos, vagy unalmas, az érdekeljen, hogy te szereted, mert a te történeted, neked számít elsősorban.

Szerinted lehet ezt komolyan tanulni, vagy mindenképp tehetség az elsődleges és aztán azt lehet fejleszteni?
Is-is. Igazából szerintem bármit meg lehet tanulni vállalható szintre a tehetség leghalványabb szikrája nélkül is, nyilván sose lesz zseni az emberből egy szakterületen, ha nincs hozzá tehetsége, de nem is kell mindenkinek zseninek lennie. Ha meg van tehetség, azzal se megy önmagában sokra az ember a legtöbb esetben, arra is érdemes rágyúrni. De semmiképpen nem hinném, hogy nem érdemes valamit megpróbálni megtanulni, csak mert nincs hozzá tehetséged, az, hogy miben vagy jó, nem feltétlen azonos azzal, hogy mi érdekel és mit csinálnál szívesen, és szerintem fontosabb az, hogy mit szeretsz csinálni, mint hogy mit tudsz jól csinálni. És nem véletlen van az a mondás, hogy gyakorlat teszi a mestert, ez pont arról szól, hogy kellő gyakorlással és tanulással bármit el lehet sajátítani.

Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódnék még: Mennyire értesz egyet azzal a kijelentéssel, hogy írni bárki tud.
Maximálisan egyetértek vele, mert ez így van, írni bárki tud. Az nem mindegy, hogy hogyan persze, az már egy más lapra tartozik, hogy milyen jól ír valaki. De egyrészt ez szubjektív szerintem, hogy kinek mi számít jónak, ami valakinek az etalon mondjuk, azt más még simán tarthatja bűnrossznak, másrészt meg nagyobb vétkek is vannak a világon annál, hogy valaki nem ír jól, de mégis próbálkozik. Szóval aki ezen leáll problémázni, hogy miért írnak egyesek, ha nem tudnak őszerinte, az nézzen magába sürgősen, és tegye a szívére a kezét, és esküdjön meg, hogy még sosem próbált ki semmi olyasmit, amiről utólag derült ki, hogy nem olyan jó benne esetleg.

Mit látnál szerinted Edevis tükrében, ha lehetőséged lenne a varázstárgy elé állni?
Nem vagyok egy nagy igényű ember, csak egy nyugodalmas kis életet szeretnék, a párom és Sachi barátném társaságában. Szóval valószínűleg valami olyasmit látnék, hogy ezt a két fentebb említett személyt ölelve állok egy nem túl nagy, otthonosan rendetlen, és a mi saját gémer-művész-geek ízlésünknek megfelelően berendezett lakásban. Párom bakeliteket gyűjt, meg videójátékokat velem együtt, én meg animefigurákat, sminket, turis ruhát is, Sachi dettó, meg amúgy így alapból a dekorálásról is mindhármónknak elég sajátos elképzelései vannak, meg a napszakok váltakozásának jelentőségéről is, meg a táplálkozáskultúránk és a zenei ízlésünk is hagy némi kívánnivalót maga után bizonyára. De ebben az a jó, hogy furák vagyunk, de ugyanúgy furák, szóval összeillünk és össze is tartozunk, és tényleg az lenne így kábé életem álma, hogy velük teremthessek egy saját kis világot, ahol élhetjük a saját kis jelentéktelen, de remélhetőleg nyugodt életünket. Ha ezt megkaphatnám, esküszöm, nem is vágynék soha semmi másra az életben. 

Egyébként vannak HP-s relikviáid?
Nem tengenek túl, azt hiszem, sőt most így belegondolva szerintem egyáltalán nincs is. Vagyis, jó, van, mert én a könyveket magukat is belesorolnám ebbe a kategóriába, illetve van egy batár nagy HP-s mappám, a Bolondok közt a legnagyobb art bookja, ami így Sachi rajzaival meg a jegyzeteinkkel van tele. Vicces, mert Gyűrűk Urából, Star Warsból, Star Trekből meg minden másból vannak ez-azaim, de pont HP-ből nincs.

Mit találnánk Hiriajuu kedvenc könyvespolcán, ha "házkutatást" tartanánk?
Az az igazság, hogy nincs kedvenc könyvespolcom, vagyis hát van, csak elég evidens az ügy, mert mindössze egy darabot birtoklok az említett bútordarabból. Ami amúgy nagyon nem elég, és ellepik a szobát a könyveim, így komódon, ablakpárkányon, ágytámlán, földön stócokban, meg mindenhol vannak. A könyvespolcon meg fele-fele arányban könyvek és animefigurák, illetve azok dobozai osztoznak. De prezentálok egy kivonatot azért a szívemhez legközelebb álló dolgokból, ezek főleg a fölső polcok és a komódsorunk lakói. Harry Potter, angolul és magyarul is rongyosra olvasva, természetesen. Böszörményi Gyula munkássága egy külön polcot elfoglal, pedig az újabb művei már meg sincsenek. Mondo magazinok, egy baromi súlyos kupacban, a kezdetektől nagyjából napjainkig - nem teljes gyűjtemény, de elég sok megvan ahhoz, hogy büszke lehessek rá. Mangából félkész avagy kész sorozatok, pár oneshot itt-ott. Rengeteg Rejtő Jenő és Agatha Christie is fellelhető aztán, előbbitől főleg a légiós sztorik, utóbbitól csak Poirot. A komódon terpeszkedik az Eragon-tetralógia első három kötete (a negyedik legnagyobb csattanóját lelőttem magamnak egy random könyvesbolti fellapozással, és így azóta összeveszésben vagyok a témával), Raana Raas Csodaidőkje végig, Tolkientől az ismertebb dolgok, meg a teljes Hellsing mangasorozat, amit most már nagyon el kellene olvasnom, mert lassan egy éve megvan, hogy megvettem. De most így körbenézve tudok még mondani notóriusan felbukkanó neveket, szerte a szoba számos pontján: Shakespeare, Gerald Durell, Fekete István, József Attila, J. D. Salinger, Astrid Lindgren, és sokan mások. Súlyosan mindenevő vagyok, ami a kezembe kerül, elolvasom, de így a fönti felsorolás tükrözi a lényeget.

És ha már Shakespeare, térjünk is vissza a beígért színházhoz. *vigyorog* Mi volt az utolsó színházi darab, amit láttál?
Most éppen az ÉsTeÁtrum avagy ÉSTE? elnevezésű, zenés műfajtalankodásnak titulált akármicsodát láttam utoljára, és mellesleg hetedjére. (Merthogy hét előadás volt eddig.) Ez ilyen átmenet a koncert és a színház között, Trócsányi Gergő megzenésített verseit adja elő színházi keretbe foglalva egy csapat remek muzsikus, és nem csak azért járok notóriusan az előadásaikra (azt mondták, lassan már családtagnak számítok), mert imádom az egész csodát, amit teremtettek, hanem azért is, mert állandóan változik, újul a repertoár.

Van nem kellemes élményed az előadásokkal kapcsolatban?
Van, persze. Egyrészt rettentő finnyás vagyok, nem vagyok túl jóban a súlyos, létértelmezős-elgondolkodtatós drámákkal például, meg én abban a szerencsés-szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy páromnak köszönhetően a kulisszatitkokkal is tisztában szoktam lenni, ami egyrészt jó, másrészt azt is eredményezi, hogy duplán kritikus szemmel vizsgálok mindent, nézőként és bennfentesként is. De a legtöbbször leginkább a közönséggel szoktak problémáim lenni, tavaly például elkövettem azt a hibát, hogy diákbérletes előadásra vettem jegyet egyszer egy felújított darabra, ami ráadásul amúgy sem tetszett, de a mögöttem ülő lányok teljesen élvezhetetlenné tették. (Amíg izomból bokán nem rúgtam az egyiket, mikor meguntam, hogy módszeresen a székem alját rugdalja. Akkor kissé elcsitultak.)

A bemutatkozásodban említetted a túrázás iránti szenvedélyedet is. Van olyan kiránduló hely, amire azt mondanád, hogy bármikor elmennél, mert egyszerűen minden évszakban találni lehet benne valami különlegeset?
Szerintem ezer meg egyet tudnék mondani. Kapásból a veszprémi Állatkert az, ami az eszembe jut, az különleges helyet foglal el a szívemben. De amúgy kirándulok én szívesen bárhová förgetegben, viharban, verőfényben, nem konkrét helyekbe vagyok szerelmes, hanem magába az életérzésbe. Meg mi nem az álmélkodós, útvonalatkövetős, kulacsos-hátizsákos túrázók vagyunk, mi csak bevágódunk a kocsiba kosárral, bakancsban, és megyünk az ismerős tájakra. Kutyát járatni indulunk útnak, meg elszabadulni a hétköznapok nyüzsgésétől, és legfőképpen gombát szedni, meg szedret, medvehagymát és az erdők, mezők egyéb kincseit.

Ha most rögtön elmehetnél bárhová, mi lenne az első hely, ami eszedbe jutna?
Glasgow, Skócia. Nem érdekel kifejezetten a város, mármint persze, érdekel, de vannak olyan helyek, amik ezerszer jobban vonzanak. Viszont kies angolhonban lakozik az én legkedvesebb barátnőm, múzsám, lelki társam, jobbik felem és mindenem, Sachi, aki nagyon hiányzik, mióta egyetemi tanulmányai okán átkelt a csatornán. Úgyhogy ha tehetném, máris repülnék hozzá.

Többször is szóba került az interjú alatt Sachi, a múzsád, lelki társad, jobbik feled, ahogy őt leírtad. Mióta ismeritek egymást, mi a ti történetetek?
Ez az a kérdés, aminek a megválaszolásához mélyre menő kutatást kellett folytatnunk az említett hölgyeménnyel, mert már egyikünknek sem a legfrissebb az emlékezete. Egy középiskolába jártunk amúgy sokáig, de kilencedikben még más társaságokban forogtunk, tizedikben barátkoztunk össze. Hogy hogyan, azt már nem tudtuk visszafejteni, esélyesen a közös buszozások és érdeklődési körök együttállása tehet róla. Dumáltunk animéről, Hary Potterről, fanficekről, írásról és olvasásról, aztán a végén már szerintem mindenről, és onnantól nem volt megállj. Ez nyolc éve volt amúgy, kimatekoztuk, szóval nem mai csirke a barátságunk, de a komolyságát jól mutatja, hogy nem véletlenül tituláljuk egymást Asszonynak következetesen, még a közös gimiben egy Valentin-napi bál keretein belül házasodtunk össze, és ezt azóta is véresen komolyan vesszük ám. Aztán külön iskolákba, külön egyetemekre, sőt külön országba sodort minket az élet, de már föl se vesszük. Ugyanúgy elhülyülünk a végtelenségig minden baromságon, a saját angol-magyar-kitudjamilyen keveréknyelvünket beszélve, megértjük egymást félszavakból, és úgy általában bármit csinálunk együtt, rögtön visszaredukálódunk idétlen, vihogós tizenévesekké. Szóval ez egy olyan dolog, hogy ő az, aki minden titkomat tudja, akivel két mondattal fölvidítjuk egymást, ha kell, akivel nyári hajnalokon a kertben fetrengve, a fura zenéimet hallgatva (az ő fogalmazása, szerintem semmi baj a zenéimmel, de behódolok), és csillagokat nézve már a csönd se kényelmetlen. Már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle, egyszerűen összetartozunk és kész.

Nahát, ezt nagyon szépen írtad! És akkor azt hiszem, ez a mondat remek lezárása lenne az interjúnknak.
Köszönöm, hogy vállaltad az Olvasók és az Írófigyelő nevében is, igazán nagy élmény volt! Theodora
Nos, én kifogytam a kérdésekből, de az olvasóidnak akadt még… pár. *kacsint*
Olvasói kérdések:
Mióta írsz?
Most mondhatnám, hogy mióta az eszemet tudom, de arra nem mernék megesküdni, meg elég sablonos is lenne, szóval nem mondom. De elég régóta, egy tíz éve egészen biztosan, mert azt tudom, hogy általánosban már elég sok mindent összekapirgáltam. Szerintem valahol áltisi felső tagozata környékén álltam neki olyan szinten írogatni, hogy azt már írásnak lehetne nevezni.

Miről szólt az első történeted, amit papírra (vagy éppenséggel monitorra) vetettél?
Hú, hát ha én ezt sok év távlatából meg tudnám neked mondani, nagyon örülnék a jó memóriámnak... De sajnos nem tudom megmondani pontosan. Nem pontosan azért meg tudom mondani, mert ugyan összefolynak már erősen az emlékek, de emlékszem a legkorábbi dolgaimra is, csak a pontos idejükre nem. Szóval ezek nagyjából egyszerre történtek, de nem tudom megmondani, effektíve melyik volt az első. Volt ugyebár egy nagyon aranyos kis történetem egy lányról, aki Pestről vidékre költözik a szüleivel, és kap egy szamarat meg önkéntesnek megy egy állatmenhelyre az új barátnőjével. Volt aztán egy Csillagkönyvek című mókám is, megint magyar gyerekekkel, és érdekes módon megint Bándon játszódott. (Veszprémhez közeli aranyos kis falu, nem tudom miért, nagyon vonzott tiniként.) Ez meg arról szólt, hogy pár átlag kölyök talál egy könyvet az egyikük anyukájának az antikváriumában, és kiderül a könyvről, hogy varázskönyv, az anyuka meg boszi. Meg rémlik valami egy kis alakú sárga füzetről, amibe sokat írogattam valami fantasyt, de azt nagyon nem bírom fölidézni. Volt benne egy beszélő rigó, meg egy őzike, meg egy lány, aki velük menekül valahova valami üldözők elől. Egyébként elég tipikus írásművészetem van, szóval vannak olyan dolgok, amiket már nagyon kicsi korom óta notóriusan használok. Magyar mágusok, beszélő madarak, menekülős harcok, ezerféle szubkultból szabadult tinik, meg ilyenek.

Bögre vagy csésze?
Egyértelműen bögre. Abba több fér, akármit is igyon belőle az ember. És én speciel majdnem mindent abból iszok. Ha kitöltöm persze, amit iszok, mert megvan az a perverz szokásom is, hogy szeretek mindent az üvegből/dobozból inni.

Szoktál zenét hallgatni írás közben? Ha igen, akkor milyet?
Nagyon változó. Alapvetően amúgy nem hallgatok zenét írás közben, mert zavar benne, de van olyan, hogy valamiért mégis. Ha nagyon muzsikálós kedvem van, akkor például a saját kedvenceimet bőgetem: The Killers, Scissor Sisters, Halsey, Melanie Martinez szól mostanában, vagy éppen mindenféle régebbi szerelmem. Meg néha megesik, hogy van egy szám, ami nagyon kapcsolódik az adott témához, amit írok, akkor azt előkapom inspirációnak.

Az írás mennyire képezi részét az életednek? (Szóval tehát ha egy napig nem lenne technológia, meg se papír, se toll, akkor kibírnád írás nélkül?)
Simán kibírnám. Akár két napig is. Akár egy hétig is. Akár egy hónapig is. Aztán meg persze megőrülnék valószínűleg. Szóval oké, nem írok kényszeresen minden nap, volt olyan idő, hogy hónapokig, évekig szinte semmit nem írtam, de ettől függetlenül az életem szerves és fontos és nélkülözhetetlen részének tartom, csak éppen sok minden mást is, és nem tudom úgy beosztani az időmet, hogy mindig mindenre fussa belőle. Igyekszem persze, ahogy csak lehet, meg amúgy az írással főleg, mert rettentően el akarom mondani ezt az egész univerzumot, ami a fejemben kereng már hosszú ideje.

Milyen sorrendben olvastad végig a HP szériát? (Ezt a kérdést magamból kiindulva tettem fel.)
Haha, miért, te nem sorrendben olvastad végig? Nekem nem menne máshogy az ilyesmi szerintem. Rendes, eredeti sorrendben olvastam végig a HP szériát. De még most is ott tartok, hogy ha mondjuk a hetedik könyvet újra akarnám olvasni valamiért, akkor újra kellene olvasnom előtte a másik hatot is, mert zavarna, hogy nem az elejével kezdtem.

Ha öt szóval kéne jellemezned magad, melyek lennének azok?
Kreatív, rinyagép, megszállott, lusta, segítőkész.

Van háziállatod?
Van bizony, meg volt mindig is, nem tudnék állatok nélkül élni. Jelenleg van egy utcai vegyes fekete terrierkeverék blökink párommal, aki a Rozi névre hallgat, már amikor úgy tartja az úri kedve a kisasszonynak. Rendes neve egyébként szerintünk Rózsabimbó, anyámék szerint Rozsomák. Nagyon kajla, mint afféle kölyökkutya, de egyébként meglepően intelligens és csöndes jószág, csak túltengnek az energiái még. Illetve van egy macskám is, akit az olvasóim már ismerhetnek, merthogy Arion kis kedvencét, Minnie cicát róla mintáztam, úgy egy az egybe nagyjából. Az ő neve nálunk leginkább Manci, ő meg eredetileg Manó volt, de átkereszteltük szegényt. Nagyon bájos, nagyon mafla és kicsit kövér fekete-fehér macsek, szintén az utcai vegyes kategóriából. De volt ezer meg egy állatkám az évek során: kutya, macska, patkány, egér, hörcsögből vagy harminc, törpehörcsög, ugróegér, varangy, teknős, meg isten tudja, mi minden még.

Ki a kedvenc Harry Potter szereplőd? És szerinted melyik karakterre hasonlítasz a legjobban?
Ha abszolút kedvencet kellene mondanom, nem igazán tudnék, nagyjából egyenlő imádattal viseltetek Remus, Sirius és Luna iránt, ők a szentháromságom. Halálosan bukok a különcökre, a számkivetettekre, a feketebárányokra, ez így eléggé látványos. Meg nagyon bírom a küzdő alkatú karaktereket, akiknek elég sok szörnyűség van a múltjukban, tökmindegy, milyen, és ezek ellenére is megélnek, felvetett fejjel és büszkén, hogy nem tudta őket megtörni az élet, és ezt mind hármójukban lehet igazából látni, hogy olyan emberek, akinek nem egyszerű az életük, de élik becsülettel és őszintén. Az, hogy kire hasonlítok, nem nagy fejtörés: a könyvbéli Ginny jelleme eléggé egyezik az enyémmel. Lobbanékony és harcos természet vagyok, szeretek szabad és önálló és ügyes lenni, meg nem bírom, ha irányítani vagy pátyolgatni próbálnak, de nagyon tudok szeretni embereket, sokáig és kitartóan és önfeláldozóan és rendíthetetlenül.

Ki(k)/Mi(k) a legfőbb ihletadó(i)d?
Hát igazából így a három legfőbb ihletadóm Sachi, az internet és az élet. Asszonykámnak elég egy kósza ötletet, vagy képet, vagy zenét hozzám vágnia, és kész jellemek, jelenetek vagy egész történetek körvonalazódnak tőle a fejemben. Nem tudom, hogy csinálja, de tényleg így működünk, egész ijesztő. Illetve rengeteg headcanont meg apró poént gyűjtögetek az internet olyan sötét bugyraiból, mint mondjuk a tumblr, van egy egész mappára való képem, amikbe ezeket ömlesztem, aztán előszedem, ha éppen meg vagyok lőve egy részt illetően. És nagyon sok olyan szereplőnk meg jelenetünk is van, amit a saját életünkből emeltünk át a sztoriba. Van az a mondás, hogy az élet a legjobb ihletadó, na hát ezt én is aláírom amúgy.

Melyik a kedvenc könyved, és miért?
Most komolyan? Erre szerintem lehetetlen választ adni. Mármint, annyi mindent olvasok, és annyi mindent imádok azok közül, amiket olvasok, hogy lehetetlen egy abszolút favoritot mondani, meg változik is állandóan, hogy épp mi a numberone. Mindegy, mondok megint egy viszonylag stabil szentháromságot.
Márqueztől a Száz év magány nagyon nagy szerelmem, kismillószor olvastam már, de nem tudok ráunni. Olyan misztikus az egész, annyira beszippantós ez a valóságos és mégis varázslatos világa, hogy lehetetlen letenni.
Rejtő Jenőtől a Csontbrigád olyan, hogy szintén örökké imádni fogom, szerintem az egyik legjobb könyve. Megvan benne a klasszikus rejtői humor és krimi, de bőven komolyabb, komorabb, mint az átlag légiós művei, és vannak benne olyan sorok, amiktől a mai napig kiráz a hideg, pedig ha nem olvastam harmincszor, hát egyszer se.
Illetve J. D. Salinger műveit úgy általánosságban szeretem, de a Kilenc történet az, ami a legközelebb áll a szívemhez. Ez mondjuk, mint a cím is mutatja, kilenc különálló novella, bár részben ugyanannak a családnak a különböző tagjairól szól, mint amúgy a Zabhegyező kivételével a legtöbb műve. Eredeti nyelvű, második kiadást birtoklok belőle, olyan öregecske szegény, hogy már csak félve merem elővenni, de előveszem azért elég sokszor, mert ahogy Salinger ír, és megformálja ezt a rettenetesen bonyolult és őrült Glass-famíliát, az nagyon inspirálóan hat rám a mai napig is még.
(Az ilyen egyértelmű kedvenceket, mint a HP-könyvek, a Gyűrűk Ura meg Böszörményi Gergő-univerzuma, nem említettem, mert nyilván kedvencek mind, de nyilván egy kedvencre meg nem tudnék rábökni közülük. Meg most inkább a kevésbé fandom-jellegű könyvek közül válogattam.)

És, hogyan született meg a Bolondok? Hirtelen megszállt az ihlet és írni kezdtél, vagy már megvolt Arion karaktere és mindenképp szerettél volna vele írni valamit? És miért pont Tekergők-era?
Na ez megint egy jó hosszú válasz lesz, előre is bocsi. Az abszolút kiindulási pont az én régi-régi és szekrénymélyre száműzött és titkos és batárnagy projektem, az Új Nemzedék című soha meg nem született fanfictionöm. Ez egy nagyon multiverse és nagyon mériszús és nagyon sablonos katyvasz volt amúgy, de imádtam és imádom még most is, bár sose fogom megírni. Alapvetően egy Yuu Yuu Hakusho című animéhez készült fic lett volna, sok saját szereplővel, meg utóérzésekkel Rowling, Tolkien és Böszörményi Gyula bácsi világaiból. Ennek egy igen hosszú szelete lett volna az, hogy az én mindenféle máguslányaim a Roxfortba látogatnak egy évre, idegen varázslókultúrákról tanítani a HP-nextgen nebulóit. A szereplőgárda egy jó része ehhez a történethez született meg, köztük Arion is. A részben emiatt az interjú miatt előguberált régi jegyzeteim tanúsága szerint ő az Új Nemzedékben ugyan csak mellékszereplő lett volna, de oda van biggyesztve zárójelben a leírása végére, hogy róla majd lesz külön fic is. Hát lett.
De ugye a sztori akkor még alapvetően egészen máshogy nézett ki, elvégre nextgen volt, meg egy nagyobb és egész más univerzum apócska szelete. Arion karaktere azonban már akkor is az volt lényegileg, aki most, ezt pedig Sachinak lehet köszönni, akivel akkoriban barátkoztam össze, és aki rám sózta az Ouran High School Host Club című őrületet. Ez egyébként azóta is az egyik kedvenc animém, tömény baromság amúgy, meg rommá szivat egy csomó sztereotípiát, de azzal együtt nagyon szép tanulságai vannak. A maga 24 részével viszont nem túl hosszú, szóval a befejezése után keletkezett űrt pótlandó kezdtem ficekre vadászni belőle, és ekkor futottam bele Lumoson egy pár fejezetes, meg befejezetlen műbe, ami nemcsak az anime alapötletét, de úgy nagyjából az összes jobb poénját is feldolgozta, gyakorlatilag átültette az egészet HP-világba. Nekem is tetszett a dolog, de nagyon nyúlni nem akartam, meg nagyon foglalkozni se vele, mert volt már egy szép nagy és akkoriban még valamennyire jól is haladó projektem, így adódott, hogy az Új Nemzedék egy könyvébe a tervezett háromból belekerült egy némileg OHSHC inspirálta HP-nextgen rész. (Ezt most jobban nem konkretizálom, mert a Bolondok egyik legnagyobb poénját lőném le vele, és hátha van itt olyan, aki még nem kezdte el olvasni, és mondjuk pont az interjú hatására kap kedvet hozzá. :D)
És ez így igazából szép és jó, de az Új Nemzedéknek az lett a sorsa végül, ami a Bolondoknak is majdnem: addig-addig tervezgettem, míg a fejemre nőtt brutálisan, és irreális méreteket öltött. Meg akkoriban kezdtem visszakacsingatni Lumosnak hála a HP-ficek világába amúgy is, úgyhogy az lett a vége, hogy eltettem az asztalfiók legmélyére ezt a förmedvény multiverse őskáoszt, és csak a nextgenes szereplőgárdát hagytam elöl belőle. De mivel csak amiatt volt nextgen, mert így illett a nagy sztoriba, és nem amiatt, mert azt akartam, hamar úgy döntöttem, hogy legyen belőle az, amit igazából akarok: Tekergők-era.
Szóval ott voltam egy főszereplővel, egy alapötlettel, meg egy korral, amiből ki kellett hozni valamit. Mert azért Tekergők-era amúgy, mert szerintem félelmetes potenciál van abban a korban. Egy háború előszele, kitörése és viharos lezajlása, és mindezt ráadásul fiatalok csinálják végig főleg, és annyi elmondatlan tragédia van ott, hogy az hihetetlen. Regulus halála, Sirius kitagadása, Peter árulása, Lily és James tragédiája, az egész Főnix Rendje, meg az a rengeteg névtelen ember, akik ezt velük együtt megélték. Szóval ez engem baromira vonzott, meg a fiatal Tekergők kidolgozatlan, de nem üres, csak elég kezdetleges személyisége is, meg a bűvös hetvenes évek, meg egyáltalán a tény, hogy megvannak a főbb eseményei a kornak, de közte üres az egész, és csak arra vár, hogy kitöltsék.
Hát úgy döntöttem, kitöltöm. Meg amikor már elég jól megvolt fejben, hogy mit is akarok ebből, megosztottam Sachival is, hogy mire akarok vetemedni, és rögtön ráharapott az ötletre, úgyhogy hamar ketten lettünk rá, és nagy lelkesedéssel tervezgettük tovább a részleteket ahhoz az alaphoz, ami részben az én fejemből pattant ki, részben pofátlan nyúlás innen-onnan. Kaptam tőle sorban az ötleteket, a poénokat, a szereplőket, egyszerűen csak annyi történt mindig, hogy leültünk pofázni, és belelendültünk az ötletelésbe, meg adtuk egymás alá a lovat, és elég hamar kialakult a történet lényegi váza, amit használok most is, annak ellenére, hogy régen született.
(Ja, és egyébként még ekkor sem adtam föl Az Új Nemzedék elkészülésébe vetett hitemet, mert egy ideig egy ilyen furcsa szimbiózisban létezett a különvett Bolondokkal, úgy volt eltervezve Bolondok sztorivonala meg végkifejlete, hogy illeszkedjen az Új Nemzedék idővonalába, szóval hogy az Új Nemzedék effektíve Bolondok folytatása lett volna. Meg azt hiszem, ott volt még benne rövid ideig egy rémesen sablonos jóslat is, amiből most nem idézhetek, mert még úgy is halál spoileres lenne, hogy már rég kikukáztam az egészet, de nem is baj, mert tényleg borzasztó és indokolatlan ötlet volt. Mint ahogy az egész összevonás is, és szerencsére hamar letettem róla, és hagytam Bolondokat a maga valójában kibontakozni.)

Melyik roxforti házba járnál?
Hugrabugos vagyok, és nagyon büszke rá! Minden teszt, meg Pottermore is ezt állítja, meg én magam is biztos voltam benne tesztek nélkül is amúgy. Jó, vannak kis mardekáros mellékzöngéim, de alapvetően egy az egybe hugrabugos jellem vagyok.

Ki a kedvenc íród? (Meris, nem meris, mindegy, de itt főleg a kiadott szerzőkre gondoltam.)
Olyan jó kérdéseid vannak, komolyan. Nincs egyszerű dolgom velük, föladtad a leckét alaposan. Itt ugyanis megint nem tudok egy embert mondani, nincs abszolút favoritom, úgyhogy maradok a jól bevált megoldásnál, és mondok hármat.
Rejtő Jenő az, aki elsőként jutott az eszembe, úgyhogy tulajdonképpen be kell vallani, hogy talán őt lehetne legkedvencebb kedvencnek mondani. A hülye viccek és a fordulatos sztorik szerelmese vagyok, azt ugyan nem tudom, hogy emiatt szeretem-e Rejtőt, vagy Rejtő tehet róla, hogy az ilyen történeteket szeretem, de ez a helyzet.
Böszörményi Gyula bácsit is illenék megemlítenem, a Gergő-univerzuma valami egészen egyedi és hihetetlenül varázslatos, még senkinél nem tapasztaltam ilyen sokszínűséget és fantáziadússágot, mint nála.
Gerald Durell is mindenképpen megérdemel egy dobogós helyet. Akár önéletrajzi, akár szépirodalmi művéről van szó, falom a jól ismert sorokat sokadjára is. Imádom a természetszeretetét, az öniróniáját meg úgy általában az elbeszélési stílusát.
Merin meg amúgy a cathy111, Raistlin és Susan Kreber az örök és biztos kedvenceim. (Nem, egyáltalán nem bukok a jó humorra. Dehogy.)

Nézel sorozatokat? Ha igen, melyeket?
Mostanában már nem igazán, vagyis nem olyan sokat, mint régen. Volt egy idő, amíg tumblrön keringtem igen aktívan, és akkoriban szinte minden népszerűbb sorozatot néztem. Sherlockot imádom, Supernaturalt valahol a 9. évad tájékán hagytam abba, de tervezem egyszer újrakezdeni és felzárkózni vele, Almost Human nagyon nagy szerelmem volt, de azt abbahagyták sajnos egy évad után, Hannibalt is követtem az elején, Teen Wolfot is a harmadik vagy negyedik évadig. Ezen felül Dr. House, Bones, Dokik, The Big Bang Theory, CSI meg ilyenek, amiket tévében elnézegetek, ha adják, szóval azokat nem így sorrendben meg aktívan nézem, de sokat láttam belőlük. Amit jelenleg is nézünk néha párommal, az a Ghost Adventures, ez a Travel Channelnek egy ilyen paranormál szellemvadászós sorozata, meg a Star Trek: Voyager, aminek az első évadánál járunk, mert most épp szüneteltetjük, de én azt mindenképpen végig akarom nézni egyszer. Ja, meg animét is nézünk néha, ha rávesszük magunkat. Ouran High School Host Clubot már elkezdtük párszor, a végére még egyszer sem értünk el, Yu Yu Hakusho dettó, FMA Brotherhoodot viszont ügyesen végignéztük, meg még nem tudom, miket. Meg igazából van egy csomó sorozat, amit nem nézek, meg nem is tervezem megnézni, de ismerem annyira, hogy érdemben hozzá tudjak szólni egy róla szóló beszélgetéshez Merlin, Doctor Who simán ilyenek például. Mostanában sajnos annyi egyéb elfoglaltságunk van, nekem is meg páromnak is, hogy ha leülünk valamit nézni, akkor inkább filmezünk, mint sorozatozunk.

Ha J. K. Rowling olvasná a Bolondokat, szerinted mi lenne róla a véleménye?
Fogalmam sincs. Szeretném azt hinni, hogy tetszene neki, de hát azért valljuk be, hogy ezt lehetetlen megmondani. Elvégre ő alapvetően egészen más világot teremtett, mint amivé én átgyúrtam ezt az univerzumot, és elég látványosan érezhető már most is, hogy sok dologban nem értünk egyet, vagy legalábbis nem ugyanazokat a dolgokat tartjuk a legfontosabbnak. Igyekszem olyat írni persze, amiről ő is jó véleménnyel lehetne, mert nem véletlen, hogy pont az ő műve inspirált annyira, hogy egy ekkora fanficet írjak hozzá, de nem tudhatom, hogy mennyire üt el az én világom az övétől, mert nekem már teljesen egybefolyt fejben a kettő, és ugyanígy nem tudhatom, hogy tetszene-e neki mindaz a változtatás, amit én eszközöltem.
Én az a fajta ember vagyok, aki szeret a lelkivilágokban barangolni, kényelmetlen témákat boncolgatni és a kulisszák mögé lesni. Meg talán lehetne azt is mondani, hogy fapados socialjusticewarrior lettem így felnőtt koromra, szóval nagyon érdekelnek a faji, vallási, rangi, nemi vagy bármiféle más alapú megkülönböztetések, a nem és szexualitás mint konfliktus-téma, és ezek nálam jóval erősebben megjelennek, mint Rowlingjóanyánknál. Ő például Dumbledore bedobásával letudta a kötelező meleg szereplőt, a skála számtalan egyéb pontját meg még aztán ennyire se érintette. Nem tudom, ennek mi az oka, nem is szeretnék vádaskodni vagy elméleteket gyártani egyáltalán, de Bolondoknak igen nagy része azért olyan, amilyen, mert ezeket a témákat hiányoltam a könyvekből. Ugyanígy, éppen csak felvetette érdekesség szinten az aranyvérűek kényszeres beltenyésztési mániáját, meg a Gomoldok kapcsán meg lett említve, hogy ez azért nem egészséges dolog, és kész, nálam meg ez az egyik központi konfliktus alapja. De ennek ugye egészen érthető oka van: az ő könyvei azért alapvetően Harryről szólnak, az ő szemén keresztül éljük meg az egész mesét, és szegényem igencsak el volt havazva a saját harcával Voldemorttal, szóval sok téma nem lett olyan alaposan kibontakoztatva, ahogy lehetett volna, mert Harry szempontjából nem volt lényeges. Én pont ezért választottam egy olyan főszereplőt, akinek a legfontosabb tulajdonsága az, hogy az égvilágon mindenbe belekeveredik akarva-akaratlanul. Arion egy átlagos kölyök alapvetően, megvannak a maga bajai, de nem csak az ő bajaira koncentrálunk, és nem is ő az egyetlen szereplő, akit követünk, csak belőle indulunk ki. Így aztán szépen bele tudok mászni a kevésbé varázsló-tematikájú és inkább a mindenki számára ismerhető és ezért kényelmetlenebb ügyekbe, mint a családi problémák, a fiatalkor ügyes-bajos gondjai, vagy a közelgő háború hatása a gyerekekre. Ezek olyan dolgok, amiket Rowling is érintett, talán nem úgy vagy nem annyira, mint én, de merem remélni, hogy nem dúlom össze a hagyatékát túlságosan azzal, hogy más nézőpontokból is bemutatom.

A Bolondok megírása előtt olvastál Tekergős vagy Lily/James (esetleg Sirius/saját szereplő) történeteket? Ha igen, mi a véleményed róluk? És miben tartod különbnek ezen írásoktól a te nagy művedet?
Tekergőset egy párat igen, de pont a két föntebb említett párosítást nem. Aki a merengős profilomra téved, az láthatja is a bemutatkozásomban, hogy a Lily/James illetve a Sirius/OC pont két olyan dolog, amit kifejezetten nem szeretek. Ennek több oka is van. Egyrészt az ilyen típusú ficek igen nagy része egy kaptafára megy, nem mondom feltétlen azt, hogy sablonos, de nagyon ugyanolyanok, én meg jobb szeretem a különlegesebb ficeket, meg a romantikus dolgok sose vonzottak igazán. Ezek mellé vegyük hozzá, hogy én a tinédzser Lilyt és Jamest mint karaktert kifejezetten nem csípem, unszimpatikusak voltak mindketten a könyvekben, és nem vágyok róluk olvasni. Az írásukkal is megszenvedek néha, az épp elég nekem.
Siriusszal meg az a bajom, hogy él a fanonban egy ilyen suli kedvence, csajozógép menőcsávó kép róla, amitől így konkrétan a falnak tudnék menni. Ha ehhez hozzáadunk egy akármilyen "különleges" lányt, aki legtöbbször titokzatos, vagy nehéz múltú, vagy különleges erőt/képességet/tulajdonságot birtokol, vagy törtető, vagy forrófejű, és természetesen halálosan beleszeret Siriusba, és aztán az egész életük ekörül a kapcsolat körül forog, meg mindenféle zűrbe keverednek, hát kész is a sablon Sirius/OC. Amivel nincs semmi baj, nem azt mondom, de engem személy szerint ez rohadtul nem vonz. Meg Siriusnak ezt a megformálását, ami a legtöbb ilyen ficben van, nagyon nem bírom. Mármint, szerintem nem véletlen, hogy azon kevesek közé tartozik, akinek a könyvekben egyáltalán nem volt semmiféle love interestje, még említve se. Meg ő azért nekem egy elég problémás embernek jött át, szóval ezt a jópofi nyálgép karakterizálást nem tudom hova tenni. Imádom Siriust, de pont azért, mert lobbanékony, meg féltékenykedő, meg bipoláris tendenciákat is mutat, meg hangulatingadozásai vannak, meg hajlamos genyózni, és ezzel együtt jó ember. Szóval azt szeretem benne pont, hogy egy összetett személyiség, és nagyon nem tökéletes, viszont egy jól felépített komplex karakter, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt. Ezekben a romantikus ficekben meg ez általában elsikkad, nem érzem bennük Siriust Siriusnak, és akkor meg minek olvasnék pont róla? Mikor egy akármilyen original romantikus történet is ugyanazt az élményt nyújtja, sőt, ott legalább nem zavar közben, hogy nem tudom összeegyeztetni a karakterről a fejemben élő képet az olvasottakkal.
Az egyetlen kivétel, tehát az egyetlen nagyobb lélegzetvételű Lily/James és Sirius/OC történet, amit valaha olvastam, az cathy111 Mi rossz időben születtünk című remekműve, és szerintem egyébként ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy azóta se olvastam más ilyet és nem is akarok: az a fic egyszerűen tökéletes volt, az egyetlen, amiben nem irritált Sirius megformálása meg a barátnője se, és imádtam a Lily/James jeleneteit is. Olyan magasra tette nekem a mércét ez a történet, hogy azóta is a második-harmadik fejinél bezárok mindent, amit a témában megnyitok naivan reménykedve.
A saját nagy művemet igazából nem tartom különbnek tőlük, illetve de, egy dologban: abban, hogy az én nagy művemben nincs se Lily/James, se Sirius/OC igazán. Vagyis csurran-cseppen, de nem ez a központi téma. Szóval csak abban különbözik, hogy nem erről szól. Nyilván mivel canoncompliant és ötödévben játszódik, a Lily/James eleve tárgytalan, mert ott még főleg csak veszekedtek, mint ahogy nálam is. Az én Siriusom meg olyan mufurc, hogy nehezen tudom elképzelni bármiféle akár csak félig funkcionális kapcsolatban, meg nem is ezt szánom az ő fő konfliktusának, mert több van benne szerintem, mint egy romantikus vergődés. Lesz azért az is persze, de csak csínján.

Ha (egyszer :D) a végére érsz a Bolondoknak, akkor mit írsz utána? Van erre valami terved, vagy annyira ki fogsz merülni az írásától, hogy inkább pihenni fogsz?
Terveim még éppenséggel lennének is, ha nagyon megerőltetném magam, de az az igazság, hogy ez a Bolondok-trilógia még a legjobb tempóm mellett is hosszú évekig fog tartani, és épp elég most az a meló, ami ezzel van. Szóval egyelőre nem tervezgetem, hogy mi lesz utána, mert még az első kötet felénél se járunk. A kimerüléstől nem félek, úgyis az az életelvem, hogy 'majd alszok, ha meghaltam'. A lustaság már inkább rizikófaktor, ha egyszer tényleg sikerül megírnom ezt az egész mindenséget, az valószínűleg még engem is annyira meg fog lepni és le fog nyűgözni, hogy sokáig gondolni se fogok semmi másnak az írására, csak álmélkodok meg virulok büszkén.

Legjobb és legrosszabb tulajdonságod?
Legjobb tulajdonságom egyértelműen az, ami most már saját jelmondattal funkcionál, akármiről is legyen szó: Zita segít. Szóval ezer dologhoz értek, meg amihez nem, ahhoz is megpróbálok, ha elkél, és akármiről is legyen szó, megpróbálok segítséget nyújtani barátnak és idegennek is, gyakran háttérbe szorítva a saját érdekeimet vagy ügyeimet is. Nem várok viszonzást se, még köszönetet se feltétlen, csak csinálom, mert bennem van ez a kényszer. (Ezt néha szeretik kihasználni az emberek. Azt már nem szeretem.)
A legrosszabb pedig egyértelműen az, hogy iszonyúan haragtartó vagyok. Nagyon türelmes is úgy alapjáraton, talán pont ez a baj: általában nagyon sok vagy nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy berágjak, de ha ez megtörténik, hát ember legyen a talpán, aki kiengesztel. És megesik aztán az is, hogy elég csak egy érzékeny pontra tapintani, egy hülyeséget mondani, és leírta magát az illető. Szóval van olyan ember, akivel egy meggondolatlan mondata miatt évek óta minden kapcsolatot megszakítottam, és hiába akarna akár ő vagy én ezen túllépni, egyszerűen a fejemben van az, amit akkor mondott, és nem tudnék megbocsájtani. Aki egyszer a rossz oldalamra kerül, az ott is marad, ha rajtam múlik.

Mennyire kedveled az extrém párosokat? (HP fandom)
Mondjuk úgy közepesen. A nagyon extrém és elborult cuccoktól, mint a Hagrid/Dumbledore meg a Mordon/Dobby meg az ilyesmi kaliberű agymenésektől úgy konkrétan a hideg ráz, de a nem crack-szintű extrém párosok némelyikét kifejezetten kedvelem. Bár nem tudom, mi minősül extrémnek ilyen téren. Percyt és Oliver Woodot shippelem például, Albust és Teddyt is egy zseniális karácsonyi novellának hála, meg elkötelezett wolfstarshipper létemre Jamest és Siriust is szeretem együtt. Ezek elég extrémek? Nekem már a Draco/Luna is extrémnek érződik amúgy, szóval ezt nehéz így behatárolnom, meg van egy csomó olyan páros, amit szintén extrémnek gondolnék, és nagyon nem kedvelem. Draco/Ron vagy a Sirius/Piton pl. kifejezetten taszítanak. Szóval azért mondtam, hogy közepesen, mert extrém párosa válogatja, hogy szeretem-e vagy nem.

Melyik szereplőddel töltenél el egy hetet egy lakatlan szigeten?
Nyilván mindenki azt várná, hogy a főszereplőmet válasszam, vagy Navant mondjuk, aki abszolút a legérdekesebb alak a gárdából, így ennek fényében kicsit meglepő lesz a döntésem, bár szerintem érthető is: Marley McKinnon. És gyarló emberi lény vagyok, egészen egyszerű okokkal. Marley hollóhátas, és Főnix Rendje-tag, szóval elég fasza varázsló, az csak jól jöhet. Marley betonkemény csaj, úgyhogy nyilván meg tudná menteni meg védeni a béna seggemet bármiféle szituációból, amibe egy lakatlan szigeten keveredhet az ember. És Marley faceclaimje Ruby Rose, aki a világ egyik legszebb nője véleményem szerint... Tulajdonképpen akár egy hétnél sokkal többet is eltöltenék vele egy lakatlan szigeten.

Hogyan találod ki ezeket a csodás jellemeket?
Na ez megint hosszú válasz lesz. Mert hogy egyrészt a csodás jellemek egy jelentős része Sachi érdeme és nem az enyém, vagy éppen a kettőnké együtt, meg ráadásul nincs igazán fix metódusunk. Vagyis nem egy van, hanem sok, és igazából karaktere válogatja, hogy hogy született meg. De azért mesélek ezt-azt, hátha rá lehet fogni, hogy meg bírtam válaszolni a kérdést.
Van, amikor egyszerűen fogunk egy sztereotípiát, és embert kerítünk köré: ilyenek például Ash és Tania, a stoner hippipár, Dorcas, a social justice warrior, Angel, az elkényeztetett francia királykisasszony, vagy Joel, aki aztán tényleg a legklasszikusabb nyomulós veszett vadribanc homokos. (Bocsánat, erre nincs szebb szó.) Van, amikor csak egy alapötletből indulunk ki, ilyenekből, mint Merry zsenije, Frank törtetése vagy James életképtelensége, és a többit útközben adjuk hozzá, kibontakoztatjuk a kiindulási pontból őket.
Vannak olyan szemtelenek is, akik körülbelül magukat írják meg útközben, egyszerűen csak elkezdek dolgozni velük, aztán hagyom, hogy ők döntsék el, kik lesznek. Jared például elég súlyosan ilyen, róla effektíve annyi volt meg, hogy drogos meg ő a Monday-rangidős, a többi egyszerűen jött, ahogy elkezdtem írni róla. Meg az egész Monday-család ilyen kicsit amúgy: egy zeneszámból jött hozzájuk az alapötlet, mikor úgy döntöttünk, hogy ne gagyi Weasley-utánzatok legyenek. Megkapta mindegyik a maga agybaját meg legfontosabb jellemvonását, aztán a többit meg elintézték nekünk menet közben.
Megesik, hogy egyszerűen csak akarunk egy bizonyos jellemvonást, hobbit, nevet vagy bármi baromságot, úgyhogy összekaparunk köré egy arcot. A Smith-hármasikrek például, szegények, csak és kizárólag azért születtek, hogy bejátszhassuk az April-May-June poént a neveikkel, ők később kaptak vállalható jellemet az alapján, hogy melyik házba tartoznának. Ezért létezik Blake is, a cuki szekrénymélyi cicafiú, vagy Mareen, a művészlélek griffendéles lány.
Vannak például olyan szereplőink is, akiket a való életben megismert emberekről mintáztunk többé vagy éppen kevésbé. Remington erre a legjobb példa, ő külsőre és belsőre is egy régi 'kedves' osztálytársunk, szóval hozott anyagból dolgoztunk, nem a saját kreativitásunk szülötte. Meg mellesleg Joel is ilyen, amellett, hogy nagyon sztereotíp.
De persze a legtöbben igazából már nagyon régóta léteztek prototípusként, szóval a szereplőgárda nagy része az évek során alakult ki szép lassan, ahogy egyre jobban hajtott minket az, hogy igényes és kidolgozott és hihető szereplőink legyenek, és egyre bővítgettük őket. Meg ezek a fent felsorolt kategóriák sokszor átfednek, és ráadásul van, aki abszolút nem is kategorizálható, mert olyan bonyolult a fejlődéstörténete. Navan például már egyáltalán nem hasonlít arra, aki akkor volt, amikor Sachi megírta. Akkor még viszonylag egyszerű és talán kissé sablonos is volt, a kötelező szexis és titokzatos és csábító vámpír, így nagyjából. Aztán annyira megszerettük, hogy mostanra ő a legkidolgozottabb karakterünk talán. Sachi rengeteget dolgozott a jellemén, de tőlem kapta például a láncdohányzást, a kétballábasságot meg a gótos öltözködését, mikor a Janice-novelláimba belekerült még Bolondok előtt,. Szintén tőlem kapta Lenát is maga mellé, az aprócska orosz barátnőjét, akivel mostanra egész komplex és összefonódott történetük van, pedig csak azért lettek összerakva, mert milyen viccesen néznének már ki együtt.
Szóval igazából nem az van, hogy csak így ripsz-ropsz leülünk és kidolgozunk egy egész karaktert. Ötleteket gyűjtögetünk ezer helyről, ezekből gyúrjuk össze őket szépen lassan, ha ők akarnak valamilyenek lenni, azt is hagyjuk. Nem kerüljük a sztereotípiákat sem, mert azoknak is van alapjuk, bármilyen hihetetlen, és a valós sztereotíp emberekkel szemben unfair azt mondani egy sablonos karakterre, hogy nem jó, nem hihető, csak mert sablonos. Nem félünk szerethető rosszfiúkat és utálatos jófiúkat írni, és nincs olyan szereplőnk, akihez ne tudnék legalább három rossz tulajdonságot is mondani a jók mellé, és fordítva. Meg tényleg a legpiszlicsárébb adatokat is fejben, de legalábbis jegyzetben tartjuk róluk, igyekszünk töviről-hegyire kiismerni őket, hogy olyan csodásak legyenek, ahogy azt állítottad. (Köszönjük a bókot egyébként, igyekszünk.)

Mindig is érdekelt, hogy a szereplőid közül ki tud főzni?
Ez az egyik kedvenc kérdésem, esküszöm. Nem tudom miért, lehet, mert olyan random, de jól elszórakoztunk a válasz összehozásán Sachival. Bár azon nem kellett sokat filóznom, hogy az abszolút prímet ki viszi, elvégre Navan drága párja, Luke többek között és elsősorban szakács a foglalkozását tekintve, meg már egy pár évszázada csinálja is, szóval szerintem nincs olyan étel a világon, amit ne tudna megfőzni. Peter és Mary többször sütögetnek közösen a konyhán a történetben, szóval ők is biztosan. Ares szintén, mert ő ugyebár mihez nem ért? Meg vannak még néhányan háziasabb jellemek, Lily, Frank, Dave, Tania, és még páran. Matt meg például alapvetően elvész a konyhában, de teát főzni nagyon jól tud, meg pizzát rendelni, meg megtalálni a város legjobb éttermét. Akárcsak én. Nem véletlenül ő az írói énem.

Ki fog a legtovább élni a Bolondok közül?
Erre nem nagy kihívás megfelelni, mert hogy van egy szereplőnk, aki a maga 340akármennyi évével elég súlyos helyzeti előnyben van ugye. Szóval Navan. Ráadásul ő ugye a Félvér Hercegben felbukkan, mint kétszer névileg említett canon szereplő, tehát még ott is biztosan él, de még azt is meg merem súgni, hogy utána se kell nagyon félteni.

Mennyire van hatással rád kedves olvasóid egy-egy kérése (gondolok itt bizonyos párosítások irányába tett lépésekre meg egyesek szerepeltetésére, ilyesmik...)?
Ez nagyon változó. Van, amit csak súgni kell, és igyekszem teljesíteni: ez például Surreal és a Lily-James jelenetek esete. NIncs bajom Lilyékkel, mókás dinamikájuk van nálam, de alapvetően magamtól nem nagyon foglalkoznék velük. Ha kérik, minden további nélkül. Meg általában ha szerepeltetésről van szó, arra mindig vevő vagyok. Jó, majdnem mindig, egy szereplő van, aki nem szerepel nálam, pedig amúgy közönségkedvenc, és nincs az a könyörgés, hogy ezen változtassak: Piton. Piton az én történetemben körülbelül a legkevésbé fontos szereplő, és itt számításba veszem a csak névleg létező abszolút töltelékkaraktereinket is, szóval a teljes majd 100 fős szereplőgárdát, és ez azért elég világosan mutatja, hogy nincs rá szükség a sztoriban, és nem is lesz soha. Félre ne értsetek, nem vagyok amúgy Piton-ellenes, sőt! Ficekben kifejezetten szeretem a róla szólókat. De dolgozni nem tudnék vele, meg nincs is hozzá kedvem, szóval minek?
Párosokkal meg már egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mert a nagy részük már fixen megvan. Szóval nagyon örülök neki, ha shippelik a karaktereinket, meg általában meg szoktam érteni az indokokat mindig és elfogadom őket, de nem biztos, hogy ennél többet tudok tenni az ügy érdekében, mert nextgen utánig elég alaposan ki van dolgozva az univerzum, párosításokkal együtt, és egy-egy most még jelentéktelennek tűnő nem canonship canonizálása olyan láncreakciót indítana el, ami mondjuk a harmadik könyvre átláthatatlan zűrzavart tudna okozni. (És ott anélkül is átláthatatlan zűrzavar van.) Csak éppen ezt rajtam és Sachin kívül még nem tudja senki. Szóval vannak olyan shipek, amik soha nem fognak megtörténni, vannak, amik akár még meg is történhetnek, és van pár, ami nyilván biztosan meg fog történni, akár támogatja mindenki, akár nem.

Van egyáltalán bárki a szereplőgárdából, akinek nincsen totál követhetetlen, vagy legalábbis létező háttértörténete?
Itt először azt akartam válaszolni, hogy egész sok ilyen van, de a jellem-kitalálós kérdés megválaszolása közben rá kellett döbbennem, hogy annyira már nem sok.Szóval nyilván vannak, akik csak úgy vannak, de az a ritkábbik eset, meg azok főleg ezek a név szintjén létező töltelékszereplőink. A főbb szereplők mind alaposan ki vannak dolgozva, jórészt a maguk komplex vagy éppen kevésbé komplex háttértörténettel együtt. Elvégre egy adott ember jellemét igen nagy részben az alakítja, hogy miket élt meg az élete során, szóval ha egy cinikus, kiégett alakról akar írni például az ember, ahhoz szerintem illenék azt is tudnia, hogy mitől lett ilyen cinikus és kiégett, tehát tisztában kell lennie a szereplők történet előtti életével is. Ez persze csak egy példa, de szerintem akármilyen karakterről is van szó, jó az, ha az író tisztában van a múltjával is.

Hány elrejtett gonosz kis utalás volt nagyjából eddig a történetben, amit visszaolvasva majd a fejemet fogom fogni?
Sok. Nyilván a Prológus maga egy nagy utalás-fesztivál, szóval az tele van olyan dolgokkal, amik a történet folyamán vagy a legvégén fognak értelmet nyerni, de nem csak ott trükközök ilyenekkel, rengeteg ilyen utólag-értelmet-nyerős részlet volt is és lesz is még az egész könyvben. Nagyon szövevényes és ármányos mesét alakítunk Mattel meg persze Sachival, ahol minden mindennel összefügg előbb-utóbb, csak ez most még nem látszik annyira. Mi már látjuk.

Hogyhogy pont akkor kezdted el írni, amikor, és nem korábban, ha már azóta érlelődött?
Hát ez egy vicces sztori. Még tavaly nyáron volt egy hosszú mosolyszünetünk Sachival, és már nagyon kezdtem elunni a dolgot, meg már nagyon hiányzott az én drágám, úgyhogy egyre többet gondoltam arra, hogy most már aztán istenigazából neki kéne állni ennek a mi szerelemgyerekünknek, a Bolondoknak, mert egyrészt kompenzálnám vele a hiányát valamennyire, másrészt közös a kölyök, előbb-utóbb csak összehoz minket újra valahogy. És láss csodát, így lett. Március elején békültünk össze, március végén került is föl az első feji Merengőre. Ami ugyan nem olyan nagyon falrengető dolog, mert hát az az igazság, hogy egy ősi Bolondok-blogon már évek óta fönn volt szinte ugyanolyan formában, mint ahogy most kinéz, szóval itt még akár elakadhatott volna a dolog, mint ahogy már párszor elakadt, de az újfent egymásra találás eléggé túlfűtött ahhoz érzelmileg, hogy ne dőljek ki már az elején, egy idő után meg már az hajtott, hogy ha már idáig eljutottam, nem szabad kidőlni. Előtte bizony sokszor is megesett, hogy az első pár fejinél vagy még a bőven túl hosszúra nyúlt tervezgetési fázisban kifújt a lendület. Azt hiszem, fel kellett nőnünk kissé a feladathoz és a felelősséghez, amit egy ekkora történet elkészítése jelent.

Hogy csempészik be a különlegesebb állatokat a Roxfortba egyesek?
Nem csempészik őket szerintem. Vagyis ez igazából olyan, hogy oké, hogy bagoly, macska vagy varangy lehet csak elvileg, de többször is volt példa másra is, ha Ront és Makeszt, vagy Ginnyt és a törpegolymók Arnoldot, vagy Leet az óriástarantulájával vesszük mondjuk, és nem volt semmi célzás rá, hogy ezekkel úgy kellett volna besunnyogniuk. Szóval én ezt vettem alapul, meg azt, hogy a hetvenes években játszódik a történetem, és az alapból egy lazább kor volt, és nem nagyon izgat senkit, hogy milyen állattal jössz, amíg nem egy dinoszauruszról van szó. Meg hogy a mindenféle állatok viccesek.Ezért van nálunk nyúl, meg holló, meg sólyom, meg kutya, meg kígyó, meg selyemmajom, meg süni meg minden egyéb, ami éppen eszünkbe jutott.

Milyen szinten tudod kívülről a történetet?
NAGYON. A fontosabb részeket fejből tudom idézni szinte tök pontosan, meg ha bármi jelenetnek utána akarok nézni valami apróság miatt, lazán tudom, hogy hol találom. De hát ez szerintem érthető azért, mert egyrészt én írtam, másrészt legalább tízszer átnézem még írás közben meg feltöltés előtt, harmadrészt a kész epizódokat is újra szoktam olvasgatni időnként. Negyedrészt meg már évek óta fejben megvan az egész, szóval az hagyján, hogy az eddigi részeket tudom kívülről, de igazából a még meg nem írtakat is föl tudnám vázolni simán, mert tényleg nem hazudik a sztori leírása, amikor azt állítja, hogy már az elejétől a végéig el van tervezve az egész. (Vannak például előre megírt jeleneteim a 35. meg még a 37. fejezethez is, pedig azok nagyon messze vannak.) Ja és ötödrészt egész jó a memóriám amúgy is.

És végül: Mikorra lehet tőled újra verseket várni?
Hát ez ügyben nem tudok biztatóan nyilatkozni sajnos. Mármint nem azért, mert föladtam a verselést meg ilyenek, csak verset nem tudok úgy parancsra meg elhatározásból meg kvótával írni, mint Bolondokat, azok csak úgy jönnek. És mostanában pont nem jönnek. Én meg nem erőltetem, mert máskor is volt már ilyen, és elmúlt, csak ki kellett várni. Szóval lehet, hogy holnap, lehet, hogy jövő héten, vagy hónapban, vagy évben születik új versem, nem ígérek semmit. Ha lesz, úgyis látni fogjátok.