Venom interjú

A következő interjúalanyomat több ok miatt néztem ki magamnak. Többen is tettetek az illetőre ajánlást a fórumon, régi motorosnak számít, aki sok emlékezetes történettel gazdagított minket, csak hogy egy párat említsek - Kemény kalaposok, Harry Potter és a Félvér Herceg – egy kicsit másként, Bűvöljünk becsináltat, Felhők&Macik. És mivel az első Kívánság Üst történetemet neki készítettem, szerettem volna erről is beszélgetni vele, így pedig lehetőségem adódott rá. :)

Fogadjátok nagy lelkesedéssel Venomot! :)

Legelőször arra kérlek, mondj pár szót magadról. Mit érdemes rólad tudni?

Nos, bár a fanfiction oldalakon ez viszonylag ritka, a férfinemet erősítem, immáron 22 éve. (Akkor születtem, nem nemváltó műtétem volt, vagy ilyesmi.) Kisvárosban nőttem fel, ennél fogva imádom a csendet, a nyugodt környezetet, a hosszú sétákat, a háborítatlan természetet (bár azért azt szeretem, ha a fű le van vágva), és imádom, ha a város szívéből hamar el lehet jutni egy zöldövezetbe. Jelen pillanatban Budapesten töltöm egyetemi éveim, bár nemsokára befejeződnek, és kénytelen leszek valami munka után nézni. Őszintén szólva elég kettős érzelmeim vannak a nagyvárosi élet iránt: tetszik, hogy rengeteg a látni- és tennivaló, és az ember mindent meg tud találni és vásárolni, de utálom a tömegközlekedést, a zajt, piszkot, tömeget, a zajt, azt, hogy minden olyan messze van egymástól, és a zajt.

Az írásról is ejtve pár szót: ugyanolyan kettős érzelmeim vannak iránta, mint a fővárosunk iránt: imádok írni, és szabadjára engedni a fantáziám, de vannak pillanatok, amikor inkább tehernek érzem, mintsem örömnek. Ez részben tulajdonítható a tökéletességre törekvő fejemnek, ami nem hagyja, hogy félbehagyjak valamit, akármennyi időbe és energiába kerül a befejezése -- mindezek ellenére mégis pozitívba billen a mérleg, és az évek alatt sok örömömet leltem az írásban. Talán egy nap a könyvesboltok polcán látom majd viszont a nevem, ha a jóisten is megsegít.

Ezzel kapcsolatosan két kérdésem lenne. Az egyik, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

Őszintén szólva a fordítás az, ami igazán érdekel. Könyvek, filmek sorozatok, igazából bármi. A probléma az, hogy manapság Dunát lehet rekeszteni fordítókkal, szóval tényleg csak annak van esélye, aki ismeri a megfelelő embereket a megfelelő helyen. Ha realisztikusan nézem a dolgot, végeztem már korábban logisztikával kapcsolatos munkát, szerintem olyan jellegű munkakörben el tudnék helyezkedni. Az egész munkavállalás kérdésével viszont van egy nagy problémám: imádom a kis városkát, ahol felnőttem, Budapesten viszont nem szeretek sokáig egyhuzamban lenni -- viszont, mérete miatt a szülővárosomban ritkán akad említésre méltó munkalehetőség, azt viszont elképzelni sem tudom, hogy Budapesten éljem le a felnőtt éveimet. Szóval egyelőre patthelyzetnek tűnik a dolog. Jelenleg gőzöm sincs, mi fog történni 2-5-10 év múlva.

Reméljük a legjobbakat! A másik dolog, ami engem nagyon foglalkoztat: csak én lepődtem meg azon, hogy fiú vagy? Hogyan kezeled ezt a tényt?

Ó, dehogy, kaptam már nem egy kommentet, hogy én tényleg fiú vagyok-e. Ilyenkor mindig révedten meredek a tükörbe, és mélázva annyit motyogok "Tényleg fiú lennék? Vagy a nem csak illúzió?" ...öhm, de legalábbis jót nevetek. Tudom, hogy a Merengőn, illetve bármely magyar fanfiction oldalon a felhasználók 99%-a lány, szóval mindig meglepett sóhajokhoz vezet, ha kiderül valakiről, hogy más jellegű nemi szervekkel büszkélkedhet. (Ilyen szempontból a Merengő pont az ellentéte egy mérnöki egyetemnek.) Hogy hogyan kezelem: többnyire hagyom, hogy az olvasók felfedezzék maguknak. Sosem hirdettem a nemem, de nem is tagadom le soha, hisz miért is tenném.

Ugyanakkor, főleg eleinte, én saját magamban mindig ilyen kis "inside joke"-ként kezeltem a dolgot: nagyon vicces élmény volt egy kvázi nő-exkluzív oldalra úgy írogatni, hogy közben mindenki azt hitte, én is lány vagyok. Úgy éreztem magam, mint egy kém, aki sikeresen behatolt az ellenfél bázisára, és gond nélkül meggyőzött mindenkit a barátságos mivoltáról -- persze, sosem akartam ártani Merengősöknek vagy ilyesmi, viszont azon sokat kuncogtam, hogy vajon mikor fog valaki tudomására jutni, hogy én "más" vagyok; imádtam a hüledező kommenteket, amiket ezzel kapcsolatban kaptam. Illetve, egyszer engem már beajánlottak egy hasonló jellegű -- fanfiction írókkal interjút készítő -- fórumon, és ott külön kiemelték, hogy milyen jó a humorom, annak ellenére, hogy fiú vagyok. Na, azon nagyon nevettem.

Hogyan csöppentél a Harry Potter könyvek világába? Van kedvenc köteted?

Erre élénken emlékszem: sokat jártam akkoriban a városi könyvtárba, mert az internet még nem volt olyan széles körben elterjedt, mint most -- ez olyan 2002-2003 környékén volt, nem sokkal az ötödik kötet megjelenése előtt -- és épp az ifjúsági irodalom részleget böngésztem, amikor egyszer csak megakadt a szemem egy könyvön, ami a polc legszélén ült. Elég vastag volt, amit mindenképp jó jelnek tartottam, hisz vastag könyv = idősebbeknek szól = idősnek és komolynak fogok tűnni tőle. Ez a vastag könyv a Harry Potter és a Tűz Serlege volt, és mondanom sem kell, cseppet sem tűntem idősebbnek tőle. Igen stílszerűen fogtam magam, és egyből az utolsó fejezetekbe lapoztam bele, mert úgy fest, nem dolgoztam még fel teljesen, hogy működik ez az egész "könyv" dolog. Egyből Cedric halálához és a pálcából előbukkanó szellemes jelenethez érkeztem, szóval igen sikeresen le is lőttem magamnak a poént, ami akkor nem zavart egyáltalán: egyet tudtam, azt, hogy én ezt a könyvet el akarom olvasni. Kikölcsönöztem, hazavittem, és úgy befaltam, hogy bármelyik házifeladat-evő kutya megirigyelné. Ekkortájt amúgy tisztában voltam már a Harry Potter széria létezésével, hiszen az első két film megtekintésén már túl voltam, amikor elkezdtem olvasni a könyveket -- emlékszem, mennyire össze voltam zavarodva, amikor valami a könyvben másként történt, mint a filmben, hisz azt hittem, az író elhibázott valamit, vagy rosszul emlékszik a filmre. Aztán szépen lassan, elkezdtem őket kiolvasni, és az ötödik kötettől kezdve már a világ többi rajongójával együtt vártam az újabb könyveket, tűkön ülve. Kedvenc köteteim az első és a harmadik, az első azért, mert talán annak van a "legvarázslatosabb" hangulata, már ha ennek van értelme -- annál a könyvnél éreztem leginkább, hogy egy varázslatos világba, afféle "fiús tündérmesébe" pillanthatok be. A harmadik pedig azért, mert imádtam Lupin karakterét, a Tekergők Térképét, és mert a karakterizálás minősége érezhetően megugrott.

Szóval kronológia: 1. film, 2. film, 4. könyv, 3. film, 1. könyv, 2. könyv, 3. könyv, 4. könyv...

Nem volt zavaró, hogy előbb olvastad a negyedik kötetet, mint a harmadikat?

Őszintén szólva, engem cseppet sem zavart. Nem éreztem, hogy bármit lelőtt volna az első kötetekből, és akkoriban amúgy sem törődtem olyasmikkel, mint hogy időrendben olvassak el egy könyvsorozatot.

Mit gondolsz a filmváltozatokról?   

Összességében szerintem nem végeztek túl jó munkát velük. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy még jóval azelőtt elkezdték gyártani a filmeket, hogy befejeződött volna a könyvsorozat. Ahogy haladtak előre az időben, egyre inkább eltértek a könyvektől, így nem sikerült egységet kialakítani a filmekben: a hangulat, a rendezés, a látványvilág filmről filmre más volt, így inkább érződött antológiának ugyanazokkal a szereplőkkel, mint egységes filmsorozatnak. Egyszeri megnézésre megfelelnek, paródiát jól lehet belőlük írni, ugyanakkor nem érzem azt, hogy átadják a Harry Potter hangulatot, és az a mágia is hiányzik belőle, ami a könyvekből, főleg a legelsőből, csak úgy sugárzott.

Ismerve Hollywoodot, pár éven belül reboot-olják a sorozatot, és remélhetőleg már egységesebb lesz az egész.

Az írónő azóta több könyvet is írt, saját illetve álnéven, ami már elmondása szerint a felnőtt korosztályt célozza meg elsősorban. Olvastad esetleg valamelyiket vagy szándékozod?

Elkezdtem olvasni a Kakukkszót, aztán rájöttem, hogy nem olvasok mást, csak egy tucatgyártott "dime-a-dozen" krimit, szóval a felénél feladtam, és átfutottam a cselekmény végét Wikipedián. Nem szoktam könyvet félbe hagyni, de egyszerűen annyira untam a dolgot, nem akartam tovább kínozni magam. A Selyemhernyóba, vagy mi a manó a folytatás címe, bele se kezdtem, majd az interneten jól megmondja valaki, hogy mekkora hibát követek el. Az Átmeneti üresedést pedig egy ismerősöm elkezdte olvasni, és fél óra után belealudt, szóval az ő tanácsára hozzá se nyúltam. Talán egy nap beléjük kezdek, de semmiképp sem mostanában.

Szerinted mi lehet ennek az oka? Hiszen JKR jó író, rengeteg ember olvasta a köteteit világszerte. Talán nem neki való ez a műfaj?

Ha belegondolunk, hogy ugyanazok az emberek írták a The Pink Panther 2 című filmet (amely tragikusan rossz), és a 500 Days of Summer című filmet (ami kiemelkedően jó alkotás), akkor kijelenthetjük, hogy senki sem tud konzisztensen műremekeket alkotni. A Harry Potter sorozat, így egyben, egy műremek. Irodalmi mérföldkő, ami évekig meghatározta a popkultúrát; rengeteg gyerekkel szerettette meg az olvasást, és nem utolsó sorban, valóban jó, minőségi írást képvisel. A két krimi regénye és az Átmeneti üresedés, amennyire tisztában vagyok velük, nem rossz könyvek, hanem csak átlagosak, vagy jók. Nincs bennük igazán kiemelkedő vagy emlékezetes, nem mérföldkövek, sok embernek fogalma sincs, hogy Rowling írt mást is a Harry Potteren kívül. Néha egy alkotás egyszerűen egy szűkebb rétegnek van szánva, és ha abban a rétegben sikert arat, akkor nem tekinthető kudarcnak; ahogy hallom, a krimiregényeit nagyon éltetik a kritikusok, viszont nem sokan olvasnak krimit: általában 20-50 közötti rendszeres könyvolvasók a célközönség, hisz a krimi nem épp egy könnyed kis műfaj, amit az ember átlapozgathat, amikor nincs semmi dolga.

Térjünk most át az írásaidra. Mióta írsz, mit jelent számodra? Hogyan találtál rá a Merengőre, és van-e más oldal is, ahol elérhetőek az írásaid?

Kicsit haloványak az emlékeim azzal kapcsolatban, hogy hogyan csöppentem a fanfiction világába. Még otthon, a könyvtárban szörfölgettem a neten, faltam a Harry Potter weboldalakat, amikor rábukkantam egy történetre. Arról szólt, hogy a fic írója, és pár barátja, valamint a Tekergők és Piton elmennek együtt nyaralni. Persze, első pillantásra felfoghatatlannak tartottam az egészet: hát hogy írhat valaki olyat, hogy Pitonnal nyaralt? Ilyen biztos nem történhetett meg! Fiatal voltam még, nem tudtam elképzelni, hogy az emberek kitalációt is megosztanak az interneten. Aztán erről az "ugródeszkáról" rátaláltam a Mézesfalásra, és annak is a fanfiction részlegére. Ahogy ráéreztem arra, hogy miről is szól ez az egész, nagyon megtetszett; főleg Lily/James történeteket olvastam eleinte, mert tetszik a karakterük, de Rowling borzasztóan keveset írt róluk. A Mézesfalás aztán ugye megszűnt, szóval áttértem a Lumos fanfiction oldalára. Pár év múlva aztán ugye ez is megváltozott, és most már a Csodaidők domain alatt fut az oldal. Ide publikáltam az első internetre feltöltött történetem. Nem Venom név alatt, hanem valami egészen más, és örülök is ennek nagyon, mert visszanézve valami borzasztó -- viszont, akkoriban nagyon büszke voltam rá. Úgy éreztem, valami hihetetlenül vicceset alkottam, és elképzelni se tudtam, hogy valaki ne imádja a történetet. Ma persze már nevetek ezen, hiszen elég ügyetlen szárnypróbálgatás volt, arra viszont büszke vagyok, hogy onnan eljutottam egészen odáig, ahol most vagyok. Hogy a Merengőre hogy találtam rá? Gőzöm sincs, az a helyzet. Talán Susan Kreber történetein keresztül bukkantam az oldalra, aztán egyszer csak itt ragadtam -- annyi biztos, hogy nagyon jó döntés volt, talán életem egyik legjobb döntése. Más oldal egyébként nincs, ahol fellelhető lennék, hűséges maradok a Merihez.

Írni amúgy már jóval a Merengő előtt kezdtem, bár nem kifejezetten "prózai írásra" kell gondolni: 5. vagy 6. osztály körül naplót írtam az osztálykirándulás élményéről, illetve belekezdtem egy kalandtörténet írásába, ami hamar abbamaradt, mert titokban akartam megírni, de folyton benyitottak a szobába. Egy fekete műbőrkötéses naplóba írtam, amiről senki sem tud, se a szüleim, se a bátyám, pedig ott ül a szekrényünkön, a többi könyv között. Néha előveszem, és belelapozok, hogy nosztalgiázzak egy kicsit.

Emellett az írás kiváló "lecsapolása" a kreatív túltengésnek. Az agyam hajlamos megszállottan dolgozni a történetötleteken, amelyek nagy része nem kerül megírásra, de egy jelentős porciójuk igen, és az agyam bizony addig nem hagy nyugodni, amíg azokat az írásra érdemesnek ítéltetett történeteket képernyőre nem vetem. Az írással nemcsak a kreatív gőzt engedem ki, hanem minden másféle gőzt is: nagyon jó stresszoldó, amikor igazán belelendülök a dologba, megfeledkezem a problémáimról.

Fő műfajod a humor, a publikált történeteid legtöbbje az. Miért? A való életben is vicces figura vagy?

Én viccesnek tartom magam, hogy a környezetem hogyan lát, az már más téma. Elég jó vagyok a szóviccekben, általában el tudok sütni egyet a pillanat hevében, amire elég büszke vagyok. Ehhez viszont, a poénkodáshoz, kell az, hogy a közeli barátaimmal legyek; idegenek társaságában hajlamos vagyok egy "távolságtartóan udvarias" perszónát felvenni, ami rögtön le is kerül, amint megkedvelem az illetőt/illetőket. Összességében amúgy nem tartom magam kiemelkedően viccesnek, ahogy Bödőcs Tibor mondta, a filmrendező sem utasítgatja a feleségét a hálószobában -- plusz, az a humor, amit a Merengőn képviselek, szóban nem működik: nyakatekert mondatok, alliterációk, szójátékok, abszurd poénok, hasonlatok, ezek csak írásban ütnek igazán. Ha szóban lennék ilyen, úgy festenék, mint aki kétségbeesetten próbál felidézni egy paródiaregényt.

A Merengőn azért írok leginkább humoros történeteket, mert ezeket a legnagyobb élvezet írni. Imádok poénokon gondolkodni, vagy azon töprengeni, hogy hogyan lehetne egy filmjelenetet, egy klisét, vagy bármit pellengérre állítani. Plusz, nincs túl sok humoros történet, legalábbis messze elmaradnak az általános és romantikus történetek mögött, szóval fel kell rázni néha az állóvizet.

Szerinted mitől lesz jó/szerethető egy humoros történet? Én személy szerint azt gondolom, hogy ez azért nehezebb műfaj, mert a közönségtől - ebben az esetben az olvasóktól - függ, mit fogad be. Neked mi erről a véleményed?

A humor az egyensúlyról szól. Nem lehet folyamatosan szóvicceket meg metaforákat pufogtatni, mert megfekszi az olvasók gyomrát; pont ezért találom a HP6 paródiám első fejezeteit kevésbé jónak, mert túlságosan törekedtem arra, hogy minden sorba beférjen egy poén, még akkor is, ha ezért be kell áldoznom a következetességet vagy a ritmust. Egy jó humoros történet tulajdonképpen nem sokban különbözik egy jó karakterdrámánál: van egy konfliktushelyzet, amibe belepottyantjuk a szereplőket, ők pedig megbirkóznak a feladattal, és remélhetőleg közben fejlődnek, változnak -- egy szimpla drámától ez annyiban tér el, hogy néha azért közbevetnek a karakterek egy vicces egysorost, hasonlatot, megfigyelést, vagy esetleg maga a cselekmény folyása nevetteti meg az olvasót: egy jó kis irónia vagy szembeállítás (nem tudom, hogyan kéne az angol "juxtaposition" szót hitelesen lefordítani) felejthetetlen poénokhoz tud vezetni -- humorbálványom, Terry Pratchett, mindkettőben nagy mester.

Hogy a közönség mit fogad be? Hát persze, ez változik, de ez minden műfajra igaz: van aki csak a űrhajós-űrutazásos-felfedezős sci-fit szereti, van, akinek a reálisabb sci-fi (génmanipulációs, technokratás stb.) a kedvence.

Vannak visszatérő elemeid, motívumaid vagy esetleg karaktereid?

A HP6 paródiában akadnak visszautalgatások korábbi fejezetekre, de ebben kimerül a dolog. Nem elég összefüggő a Venom-univerzum ahhoz, hogy legyenek benne visszatérő motívumok -- vagy csak én nem vagyok olyan jó író. Ez nem rossz ötlet amúgy, lehet el kell kezdenem elhinteni ezeket az elemeket.

Én azért fedeztem fel. ;) A humoron kívül szinte mindegyik történetedben szereplőd Piton. Miért pont ő? A szarkazmusa miatt?

Elképzelhető, jómagam is második nyelvként beszélem a szarkazmust. Illetve, szeretem a fekete ruhákat. Oké, meg is állapítottuk, tudatalatti üzenet.

Az sem elhanyagolható, hogy mindig csodáltam a bátorságát. Lehet, titkon Piton szeretnék lenni, és ez a fanfictionben csapódik le. Úgy érzem, ma tanultam magamról valamit. :D

Illetve főleg a korábban publikált történeteidnél jellemző a főleg párbeszédes forma, ami engem, de nyugodtan cáfolj rá, ha tévedek, az ókori drámákra emlékeztet. Véletlen vagy szándékos egybeesés?

Véletlen egybeesés, ugyanis leginkább a Susan Kreber által jegyzett Vitriolt másoltam le -- nem, nem is próbálom tagadni, hogy szemérmetlen másolásról van szó, mind stílusában (csípős odaszólások, szarkasztikus megjegyzések), mint tematikájában (Piton és a Tekergők "ütközetei"), mind formájában (párbeszédes stílus, sőt, még a történet-eleji karakter felsorolást is lenyúltam). Hiába, a legjobbaktól szabad lopni.

Ugyanakkor, elképzelhető, hogy Susan pedig az ókori drámákat próbálni emulálni, szóval lehet végül mégis csak Shakespeare-nél lyukadnánk ki a "Ki másolt kit?" játék végén.

Egyébként Susan Kreber tud erről?

Susannel volt szerencsém beszélgetni egy-két alkalommal az interneten keresztül, és elmondása alapján tetszettek neki a történeteim, főleg a Karantén, szóval nincs harag köztünk. Nincs új a nap alatt, alkotóművészetben meg főleg. Mindenki csak összegereblyézi, amit lát, aztán összenyálazza a saját stílusával, és tádám: így lesz a szépirodalom.

Miután vannak hagyományos írásmódú történeteid is, kérdezném: melyiket egyszerűbb használni, illetve van-e kedvenced a két stílus közül?

A párbeszédes dolog rengeteg formázással és html-kóddal jár, amit sokszor a hátam közepére se kívántam, ugyanakkor nem kell azon aggódni, hogy a párbeszéd mellett a körítés lehúzza vagy vontatottá teszi a művet. A hagyományos művekbe több humort lehet beleépíteni, viszont jóval több munkával járnak. Nem tudnék választani közülük, legalábbis most így hirtelen nem. Ha valaki pisztolyt tartana a fejemhez, akkor a hagyományost választanám. És utána megkérdezném, hogy miért érdekelte annyira a kérdés, hogy az életem kioltásával fenyegetőzött.

És akkor a már többször is megemlített HP6 paródiád a Harry Potter és a Félvér Herceg – egy kicsit másként. Mesélj erről egy kicsit. Hogyan született meg az ötlet, és miért pont a hatodik kötetet választottad?

Nagy rajongója voltam Tipca Harry Potter és a Tűz Serlege - egy kicsit másként című történetének, számos olyan pillanatot okozott, amikor rázkódtam a nevetéstől. Ő volt igazából az inspiráció, hogy belekezdtem az egészbe. Eredetileg az ötödikből is akartam írni egyet, de mire belefogtam volna, kijött a hatodik rész a moziban, szóval gondoltam, eh, ez is megteszi. Ahogy ültem a moziteremben, és néztem a filmet, már akkor gondolkodtam azon, hogy hogyan tudná kifigurázni a dolgot -- fun fact: jó pár olyan poén is belekerült a végső szövegbe, ami még akkor, 2009-ben, a moziban ülve jutott eszembe --, és kvázi ahogy hazaértem, neki is estem a dolognak. Persze akkor még nem sejtettem, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet, de minden nehézség ellenére nagyon élveztem az írását; úgy érzem, ezen a történeten nagyon jól le lehet követni, hogyan változik a stílusom, az írásmódom, a poénjaim, az évek folyamán.

Fun fact 2: folyton összekeverem a "folyamán" és a "során" szavakat, és mindig valami olyasmi jön ki, hogy "soramán". Ha lenne beleszólásom, lehet, bevezetném a magyar nyelvbe a szót.

Másik írásod, amit kiemelnék még, a 2012-es Kívánság Üst játék keretein belül íródott Bűvöljünk becsináltat, amiben Piton bekerül Gordon Ramsey műsorába. Mesélnél erről egy kicsit bővebben?

Ugye a kívánság az volt, hogy Ramsay és Piton egy légtérbe kerülnek, amit, lássuk be, nem a legkönnyebb feladat kivitelezni. Sokat töprengtem azon, hogy hogyan lehetne ezt valamennyire reálisan kezelni, és végül az ősöreg "Az egész csak álom volt!" klisénél lyukadtam ki; ahogy azonban elértem ehhez a következtetéshez, egyszer csak beugrott: volt az az éberálom dolog a Weasley fivéreknek. Gyorsan fellapoztam a vonatkozó kötetet, és éreztem, hogy megtaláltam a tökéletes alapot a történethez. Szeretek a humoros történeteim végére tenni egy csavart (a HP6 paródiát is azzal zártam), mert az olvasók általában értékelik, engem pedig ebben az esetben kihúzott a csávából az, hogy az egész mű csak illúzió, így kvázi a ésszerűséget vidáman félreseperve azt tehettem, amit akartam. Magára a műre amúgy mai napig elég büszke vagyok, mert ez azon kevés hosszabb humoros művek közé tartozik, ami nem parodizál semmit; ekkor döbbentem rá, hogy nem is olyan könnyű az embernek saját magától vicces dolgokat írnia, de szerintem ügyesen kivágtam magam a helyzetből.

A kívánónak és az olvasóknak mindenesetre tetszett. A történet végére fűztél megjegyzést, ahol magyarázatot adsz, te mint író mit is akartál kifejezni. Miért érezted szükségét a külön magyarázatnak? Úgy vél(t)ed, a novellából ez önmagában nem derül ki?

Nem emlékszem tisztán, miért tettem utána a megjegyzést; úgy tűnik, nem bíztam eléggé az olvasók intelligenciájában. Visszanézve eléggé arrogáns dolognak tűnik, de akkor, a pillanat hevében, szerintem csak biztosra akartam menni, hogy nem okozok a hardcore Ramsay-rajongóknak csalódást.

Ugyanebben az évben történt, hogy én magam először próbáltam ki magam a játékban, ahol történetesen neked írtam novellát, méghozzá Mr Weasleynek tanítottuk meg, hogyan működik a repülőgép. Amikor kitaláltad a kívánságot, voltak elvárásaid?

Ó, nem mondod. Haha, kicsi a világ. Eszemben sem volt, hogy te írtál nekem. -- Nos, hogy őszinte legyek, én elsősorban azért jelentkeztem a játékra, hogy írhassak, nem azért, hogy én kapjak. Izgalmasnak találtam az ötletet, hogy határok közé szorítva bizonyíthassam az írói tehetségem, és amúgy is, mindig jobban tudtam írni, hogyha adnak hozzá valamilyen alapot (lásd. HP6 paródia). Ezt figyelembe véve egyáltalán nem voltak elvárásaim: az ajándéktörténet kvázi másodlagos volt, és amúgy sem volt hivatásos író egyikünk sem, csak egy csapat lelkes amatőr, akik meglepik egymást egy-egy írással -- eléggé beképzelt dolognak tartottam volna, hogyha elkezdem pocskondiázni a történetet, amit kapok, hogy "nem üti meg azt a mércét, amit elvárok". Szerencsére erre nem is volt szükség, mert jól megbirkóztál a feladattal.

Köszönöm szépen, pedig izgultam rendesen, és megvallom, féltem, hogy téged kaplak - bevonzottam, úgy látszik -, mert olyan valakinek tűntél, aki határozottan megmondja, ha valami nem tetszik neki.

Ez egyébként általánosságban így van?

Ó, ne is mondd. A családom és barátaim jól tudják már, de nekem filter nélkül minden kicsúszik a számon; minden megjegyzés, minden kérdés, minden visszajelzés. Teketóriázás nélkül megmondom, ha valami nem jó, akár egy vadidegennel beszélek, akár anyukámmal. A legtöbb ember valószínűleg a "pofátlan" vagy "bunkó" szavakkal jellemezne ilyen esetekben, de én jobb szeretem a "kíváncsi" és "őszinte" jelölést -- mondjuk, igazából mindez nézőpont kérdése.

Van néhány alapvető eszme, ami alapján élek, és az egyik, hogy nem hazudok. Szinte soha. Az előfordul, hogy amit mondok, egy kicsit, hogy mondjam, színpadiasabban van előadva, mint kellene, de ennek ellenére minden szava igaz. Ha valaki olyan kérdést tesz fel, amire nem akarom megadni a választ, akkor általában úgy csűröm-csavarom a mondandóm, hogy megkerüljem a válaszadást -- mondok is valamit, meg nem is. Ebből fakad, hogy ennyire bántóan őszinte vagyok; én úgy látom, inkább mondjon meg az ember egy tapintatlan igazságot, minthogy hazugságokkal áltassa azt az embert, aki őszinte visszajelzés reményében fordult hozzá.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nagyon a szívemre veszem, ha hazudnak nekem. Na, nem hétköznapi, utcai emberek, ők nem érdekelnek, hanem olyanok, akiket szeretek és tisztelek, és akikkel végletekig őszinte vagyok. Hogyha tudomásomra jut, hogy egy ilyen személyes többször is gond nélkül a szemembe hazudott, ott alapjaiban reng meg a róla alkotott nézetem.

Mi a helyzet a véleményekkel? Szoktál nyomot hagyni magad után, ha olvasol valamit?

A Merengőn manapság elég ritkán publikálok, és még ritkábban olvasok. Nem azért, mert nem tetszenek az írások, vagy ilyesmi, hanem mert egyszerűen vagy időm nincs rá, vagy egyszerűen lusta vagyok rákattintani egy történetre. Ha mégis elolvasok valamit, akkor mindig hagyok véleményt; általában hosszasan kifejtem, hogy mi az, ami tetszett, mi az, ami nem, hogyan lehetne javítani a történeten, stb. Meg is alapítottam a saját "kritika klubom", a KritiKalózokat, de én vagyok az egyedüli tagja. Igazából csak azért szoktam a végén odaszúrni, hogy KritiKalózok, hogy összezavarjam az embereket, és azt higgyék, ilyen is van. :D

Micsoda dolog! Bár most lelőtted a poént. :D

Ó, sosem szántam titoknak. :D És amúgy is elég kevés kritikát hagytam KritiKalózok lenyomattal, szóval nem is igazán számít, hogy kik vannak beavatva a Nagy Kritika Titokba.

Ha már szóba került, mi a véleményed a Kritika Klub szerveződésről? Jó ötletnek tartod a kezdeményezést? Ha az idő nem gátolna, csatlakoznál?    

Szerintem önmagában jó ötlet az, hogy szorgalmazzuk az olvasókat a kritika írására, hiszen hatalmas öröm látni, hogyha valaki megosztja a véleményét a történetedről; kb. a legnagyobb öröm, ami egy átlag merengőst érhet. Ugyanakkor úgy érzem, a "quality control"-nak szigorúbbnak kellene lennie: sok olyan KK-s kritikát olvastam, ami nem tartalmazott építő jellegű kritikát, nem fogalmazta meg, mi az, ami működik a történetben, és mi az ami nem, nem ad tanácsokat, hanem szimplán csak röviden kifejezi, hogy az olvasónak tetszett a mű. Ezzel önmagában nincsen baj, de ha már az ember alapít egy klubot a kritikák írásának ösztönzésére, akkor jobban oda kellene figyelni a minőségi kritikák írásának ösztönzésére. Összességében amúgy nem csatlakoznék, hisz akkor ki csinálná a KritiKalózokat? :D

A Harry Potter fandomon kívül saját kis történeteid is vannak. Mi inspirál?

Az agyam tudat alatt és felett a nap 24 órájában készen áll a történetmagvak felöklendezésére, és ez a legkisebb impulzusra meg is történik: ha látok egy érdekes alakú fát, ha hallok egy beszélgetésfoszlányt, ha találok egy érdekes weboldalt, vagy az interneten egy félreeső kommentet, rögtön beizzik az ötletkazán. A leginspirálóbb dolog azonban a zuhanyzás. Fogalmam sincs, miért, de ha húsz kezem lenne, se tudnám megszámolni, hány történetbe/poénba forduló ötlet ötlött fel a fejemben zuhanyzás közben. Van az egészben valami rituális, vagy megnyugtató, vagy nem is tudom, és akkor tucatjával záporoznak a kreatív gondolatok. Az inspiráció amúgy a történetfolyamtól is függ: a 100-nál a mélyebben szántó gondolatok dominálnak: dolgok, amik elszomorítanak vagy elgondolkodtatnak, vagy érzelmek, amiket szavakba akarok foglalni. A Felhők&Macik viszont az elvetemült ötletek tárháza; azoké, amik az internetes humoroldalak, baráti beszélgetések, vagy jókedélyű séták közben jutnak eszembe.

Korábban említetted, hogy egyszer szeretnéd viszontlátni neved a könyvespolcon. Miket írnál szívesen? Ott is a humor dominálna?

Szerintem vagy egy 100-jellegű elgondolkodtató történetgyűjteményt írnék, vagy Terry Pratchett nyomdokaiba lépve humoros fantasyt. (Hm, említettem már, hogy imádom Terry Pratchettet?) A fantasynek az a nagy előnye, hogy kvázi bármi lehetséges benne, szóval a lehetőségek szó szerint korlátlanok -- ez által rengeteg minden van, amiből gúnyt lehetne űzni, mindennapi témáktól kezdve ellentmondásosabb témákig, pl. vallás, kultúra, média, oktatás stb.

Melyik az a téma vagy műfaj, ami távol áll tőled és miért?

Romantika. Gőzöm sincs a romantikáról. Nem tudnám megmondani a különbséget az élvezhetően romantikus és a nyálas között. Nem segít a helyzeten, hogy az utóbbi években ezek a "klasszikus" romantikus regények kihaltak, és átadták a helyet a mindenféle "specializált szerelem" témaköröknek: vámpírok, szellemek, BDSM, határ a csillagos ég.

Végezetül lássunk néhány nem íráshoz kapcsolódó kérdést:

Mi a hobbid?

Az írás. Hah! Senki sem szabja meg, mit tegyek! ...Na jó, igazából a sétálás. Nagyon szeretek sétálni, a fővárosban úgy tanultam, hogy mi hol van, hova hogy lehet eljutni, hogy állandóan céltalanul kóricáltam. Szó, mi szó, eltévedtem egy párszor, és nem egyszer riadt lakosokat rohamoztam meg kétségbeesett kérdéseimmel, de alapjában véve imádok sétálni. Túrázni viszont annyira nem. Milyen furcsa, nem igaz? A városi környezet, főleg az otthoni kisvárosi környezet, valahogy jobban megfelel a sétálgatáshoz, mint egy erdő vagy mező. Lehet, mert az erdőben a kiszáradt fatörzsek nem tudnak útbaigazítani, de újfent eltévedek.

Ha hármat kívánhatnál, mik lennének azok?

1. A családom és legjobb barátaim találják meg a boldogságot az életben.

2. Kapjak egy állásajánlatot amit imádok, ugyanakkor bőségesen fizet.

3. Egy Oreós Milka, mert annyira finom, te jó ég. Nem tudok rendesen funkcionálni, amikor Oreós Milkát eszem, mert az agyam minden egyéb folyamatot leállít, és csak az ízélményre koncentrál.

Ha csupán szavakkal jellemezhetnéd magad, miket sorolnál fel?

Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!

Repültél már? Elmondásod szerint szereted a felhőket.

Ó, igen, egyszer volt szerencsém elrepülni Angliába, egy iskolai út keretében. Hatalmas élmény volt számomra, mert repülőtér közelében sem voltam még, nem hogy repülőn. Az egész belépési rituálé nagyon izgalmas volt számomra, az átvilágítás, meg minden, hiába a rutinos repülőknek ez már csak bosszantó. És felszállni a gépre, ah! Úgy éreztem magam, mint egy filmben. Lehuppantam a székbe, aztán röpke 25 perc furikázás után felszálltunk. Az a pillanat, amikor felgyorsít a gép, és beleszorulsz az ülésbe, felülmúlhatatlan. Szerencsére ablak mellé kerültem, szóval annyi felhőt láttam, és olyan gyönyörűeket, hogy még. Csináltam képeket is, valahol megvannak még. Megbabonázva néztem a hömpölygő felhőóceánt alattunk, amire feltette a koronát, hogy pont akkor kelt fel a nap, szóval fokozatosan aranyba borította a tájat. Egyik kedvenc emlékem.

Az első élmény számomra is emlékezetes volt. :)

Ha választhatnál egy helyet, ahol szívesen élnél, mi lenne az és miért?

A szülővárosomban. Az én szememben az a tökéletes város, és ha lenne gyerekem (vagy majd ha lesz), örülnék, hogyha ott nőhetne fel, mert én imádtam ott felnőni. Lehet nem valami izgalmas válasz, de nekem nagyon hazahúz a szívem.

Kedvenc könyved a Harry Potter sorozaton kívül?

Uh, a "kedvenc" kérdésekkel mindig bajban vagyok, valahogy sosem tudok egyet választani. Szeretem Csukás Istvántól a "Nyár a szigeten"-t, Terry Pratchettől kvázi bármit, de főleg a Night Watch könyveket, a Watchmen, ami bár képregény, de elég komoly és összetett, P.G. Wodehouse-tól a Jeeves sorozat bármely tagját.

Ha már szóba kerültek a képregények: hogyan állsz a manapság igencsak előtérbe kerülő Marvel univerzummal?

Szeretem a Marvel-filmeket, annak ellenére, hogy eléggé egy kaptafára készül az összes, és a cselekményük több mint kiszámítható. Megkedveltem bizonyos karaktereket (Amerika kapitány, Thor, Ruffalo mint Hulk), és érdekel a sorsuk -- sok filmnél ez nem mondható el, általában magasról teszek arra, hogy él-e vagy hal az ügyeletes főszereplő; ez hatványozottan igaz a futószalagra leeső Young Adult filmekre, amiknek látszólag sosem lesz végük. Szerintem a Marvel-filmek tökéletesen betöltik a "kétórás izgalmas látványfilm" pozíciót; jobban, mint egyéb látványfilmek (Transformers és társai). Aki azért ül be egy Marvel-alkotásra, hogy mélyen szántó gondolatokat halljon, és Oscar-díjas alakításokat lásson, az rossz háznál kopogtat.

Egyébként szereted a „mélyen szántó gondolatokat” közvetítő filmeket is, vagy inkább preferálod a szórakoztatóakat?

Filmek terén majdnem mindent szeretek. Vígjáték, dráma, romantikus, sci-fi, fantasy, jöhet mind. Szeretem az "annyira rossz, hogy jó" filmek egy részét is, de azt inkább barátokkal grillezős délutánokra tartogatom, mert egyedül nem akkora élmény egyik sem. A komolyabb filmekkel az az egyetlen gondom, hogy kell hozzájuk egyfajta hangulat, ami nekem sokszor nincs meg, míg egy vígjátékot vagy könnyed sci-fit vagy valamit bármikor meg tudok nézni -- de alapjában véve igyekszem elsajátítani a filmes alapműveltséget.

Mi a helyzet a sorozatokkal?

Sorozatokra sajna nem nagyon van időm, most épp egyetlen húsz perces sorozatot követek (Rick and Morty), és ezzel vége is a listának. Borzasztóan időigényesek, és annyi mindent ajánl az internet, hogy azt sem tudom, hol kezdjek neki. Régebben rendszeresen néztem sorozatokat (Jóbarátok volt a nagy kedvencem, illetve a Nickelodeon és Cartoon Network kínálata), de ez az egyetemi évek alatt nagyon elapadt. Talán, majd ha kikerülök végre az iskolapadból, akkor újraélesztem a dolgot.

Van esetleg még olyan téma, amit nem érintettünk, és szeretnél beszélni róla?

Hogyha így magamhoz ragadhatom a mikrofont, akkor szeretném megemlíteni, hogy a Kemény kalaposok a kedvenc saját történetem, és egyúttal kvázi a legkevésbé olvasott is, ami összetöri a szívem. Pedig még kiemelt is volt egyszer! De mégsem hozta meg azt a sikert, amiről álmodoztam. Az volt talán az első, ami féllábbal benne van ugyan a HP univerzumban, de mégis önálló történet, és ennél tapasztaltam meg igazán, hogy mennyire nem egyszerű az embernek a semmiből elteremtenie egy cselekményt, szóval a végén nagyon büszke voltam a végeredményre. A mai napig örömmel nézegetem a profilomon. Talán egy nap kap még egy kis szeretetet. (Fun fact: a történet egyszer már fent volt a Merengőn, aztán letöröltem, és megfeledkeztem róla. Később véletlenül rábukkantam a meghajtómon, szóval leporoltam, átdolgoztam-kiegészítettem, és feltöltöttem újra.)

Végezetül következzen egy olvasói kérdés:

Venom, honnan van a nickneved? Szerintem már régebben is elgondolkodtam rajta :P

Középsuliban az egyik angol órán megkért a tanár mindenkit, hogy lapozzon fel egy angol szótárat, és keressen egy szót, ami nagyon tetszik neki. Én felütöttem a szótárunkat otthon, és a Venomon landolt a tekintetem. Nagyon megtetszett a hangzása, olyan kellemes ritmusa van, vagy nem is tudom, szóval megragadt bennem. Amikor aztán regisztráltam a Merengőre, ez volt az első név, ami eszembe jutott, a többi pedig történelem.

Köszönöm szépen, hogy vállalkoztál az interjúra. Remélem, jól érezted magad a beszélgetés alatt, én mindenképpen. :) További sok sikert kívánok! :)

Én köszönöm a felkérést! :) Egy zárógondolat: mekkora hülyeség már a "Ki korán kel, aranyat lel." mondás. Öt éven át keltem korán a középiskola miatt, és sosem botlottam kósza aranytömbbe lefele menet a lépcsőn. Hát hazugságokkal tömjük a fiataljaink fejét?!

Cartwright