2015. március 24., kedd

Fabala interjú

Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim. Ez itt az Írófigyelő újabb interjúja, és beszéljünk egy kicsit Fabaláról.*
Emlékeztek a nemrégiben megrendezett Perselus Piton Kihívásra, ami hasonlóan a Hermione Granger Kihíváshoz, öt kulcs alapján dolgozott? Akinek ismerősen cseng a név, olvasott, netán véleményezett is, biztosan emlékszik Fabala Adok-kapok című Rosmerta-Piton központú méltán nyertes történetére. Aki nem, tessék pótolni, nem tudja, mit hagyott ki. ;)
Egy nagyon szimpatikus lányt ismerhettem meg, akivel már azelőtt remek hangulatú beszélgetéseket folytattunk, mielőtt nekikezdtünk volna a tényleges interjúnak, és aki az alapján megmondta, ki vagyok, hogy elolvasta az interjúmat.
Fogadjátok szeretettel Fabalát! :) 

Kérlek, mutatkozz be azoknak, akik még nem ismernek!
Sziasztok, a nevem Fabala, és 24 éves vagyok. Dunaújvárosi leányzó vagyok, itt is tanultam először vendéglátást, majd kommunikációt – ez utóbbi volt, ami jobban megfogott. Ezeken túl, ami nagyjából kitölti a szabadidőmet – természetesen a zene és olvasás mellett –, az a színjátszás. 10 éves színjátszó-körös múltra tekintek vissza, ezen felül dolgoztam is a helyi színházban, színpadon és a közönséggel is. Több mint tíz éve írok, először csak a fióknak, aztán miután elindultam egy városi versenyen, ahol második lettem, már elkezdtem feldobálni a netre a történeteket.
Ha nem vagyok ismerős Fabalaként, az azért lehet, mert ezt a nevet csak mostanában kezdtem el használni. Úgy éreztem, eleget változtam már szemléletmódban, és stílusban ahhoz, hogy új nevem legyen. A régi írásaim még továbbra is fent vannak a Merengőn, kyra14 név alatt.
Mióta foglalkozol írással, és mit jelent ez számodra?
 12-13 éves korom óta, talán. Eleinte versekkel kezdtem, de hamar rájöttem, hogy sokkal szabadabb vagyok epikában. Azt viszont, hogy mit jelent nekem, nem tudnám szavakba önteni. Olyan természetes számomra, hogy írok, mint mondjuk a lélegzés. Már nem is gondolkodom rajta, egyszerűen, ösztönszerűen jön, és ennek a tükrében nézem az egész világot. Nem tudnám szavakká tenni, mert a lényem része.
Szeretnél a későbbiekben komolyabban is foglalkozni vele?
Igen.
Hogyan kell téged elképzelni írás közben? Használsz vázlatot, füzetet, vagy azonnal monitorra veted az elképzelésed?
Általában elsőre firkálgatok, és van, hogy meg is marad itt a dolog. Néha vázlatot írok, de olyankor általában nem vagyok olyan produktív, úgyhogy csak a nagyon lényeges dolgokat írom le. Mondjuk, hogy milyen motívumokat szeretnék megjelentetni, sorrendtől függetlenül. Korábban mindig először papíron kezdtem, és utána vittem be a gépbe a sztorit, közben javítva, átírva, de mostanában kezdek leállni vele – sajnos. Pedig nagyon szeretek kézzel írni. Van egyfajta rituáléhoz hasonló hangulata.
Érdekes módon ezt nem először hallom, amitől akaratlanul is elgondolkodtam, ugyanis én már csak nagyon ritkán írok füzetbe.
Befolyásolnak a vélemények? Publikálás előtt meg szoktad mutatni valaki(k)nek? Előfordult már olyan, hogy kritika hatására megváltoztattad az addigi elképzelésedet?
Van egy bétám, aki általában lemeózza a munkáimat, de ő mostanában elszublimált az online térből, szóval megkértem két másik embert, hogy ellenőrizzenek. Ez így három fő. A gond az, hogy érdemi javítanivalót még egyikből sem sikerült kivasalnom, pedig mindig azzal kezdem, hogy legyenek kíméletlenek. Szóval, nem, nem fordult még elő, hogy változtatnom kelljen a történeten. Publikálás után szoktak érkezi jó meglátások, de ami már felkerül, az számomra olyan, mintha kőbe lenne vésve – azon már nem javítok. Viszont minden tanácsot, javítanivalót megjegyzek, és a későbbi írás folyamán figyelembe veszek, úgyhogy igen, befolyásolnak a vélemények.
Privet Drive és Harry Potter kategóriában is alkotsz. Van, amelyik közelebb áll hozzád, vagy mindegyiket ugyanúgy szereted?
Nem a kategória dönti el a viszonyomat egy írásaimhoz, inkább a minőségük és a mögöttes gondolatok. Ugyanúgy szeretem hát mindkét kategóriát, bár azt hiszem, nehezebb Privet Drive-ban alkotni. A HP-ben megvannak a karakterek, a motivációk, a világkép, a szerethetőség, minden, PD-ben pedig mindezt neked kell felépíteni.
Valaki pedig éppen azt mondja, hogy azért egyszerűbb a PD világa, mert nincs az ember korlátokhoz kötve, sokkal szabadabb az egész.
Igen, megértem ezt a szemléletet is, és valamilyen szinten igaz is. Engem viszont inkább lelkesítenek, mint lelomboznak a korlátok, kihívást látok bennük, és élvezem az átvirrasztott – neadjisten – éjszakákat, melyek ahhoz kelljenek, hogy legyőzzem őket.
Hogy csöppentél bele a Harry Potter univerzumba? Szerelem volt első látásra?
Ellenszenv volt ez első látásra. Általában a nagyon-nagyon felkapott művekkel tisztes távolságot tartok (pl. Alkonyat), mert ami ennyire nagyon megfelel az általános közízlésnek, az általában elég semmitmondó. Általában igazam is van (pl. Alkonyat), de a HP esetében tévedtem. Pont abban az évben lettem 11, mikor megjelent az első könyv, és emlékszem, nagyon húztam a számat miatta. Aztán elmentünk nyaralni, és, bár jól felszerelkeztem könyvekkel, elég hamar végeztem velük. Akkor kértem kölcsön a Bölcsek kövét anyu egyik barátnőjétől, hogy mégse unatkozzak a napozás vagy a felnőttes témák alatt. Egy nap alatt átfutottam rajta, és még azon melegében megbeszéltem a felmenőkkel, hogy akkor lesz egy névnapom októberben, egy szülinapom novemberben, meg ugye a karácsony, és így összejöhetne a négy könyv.
Tanultál valamit a történetből? Ha igen, mi(k) az(ok)?
Ha valamit nagyon akarunk, bármi legyen az, sikerülni fog; illetve nem szabad határt szabni a képzelőerőnek és a kreativitásnak.
Mely szereplő(k) áll(nak) hozzád közel és miért? Ők ugyanazok, akikről szívesen írsz?
Luna, Neville és Hugrabug állnak hozzám közel, de még egyikükről sem írtam. Lunát azért szeretem, mert nem cicózik, képes simán felvállalni magát, és tesz mások véleményére. Neville pont az ellentéte, ő neki még meg kellett vívnia magában a csatákat, hogy megtalálja az erejét, és ezért tisztelem. Hugrabug pedig azért, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ő nem több annál a kis tyúkanyónál, aminek lefestették. Tuti, hogy jó pár titok meglapul az ő háttértörténetében. A felsoroltak közül ő az egyetlen, akiről tervben van egy írás. Ha kibővítem a szemléletem a film karaktereire, akkor persze ott van a tinilányos rajongás is. Sirius, Lucius – ők elég gyakran felbukkannak a képzeletemben, meg ott van még az a srác, aki mindig Krum mellett állt vagy ült a filmben. Hát nem szexi?
Határozottan! ;)
Kik azok, akiknek nem sikerült belopniuk magukat a szívedbe?
Dobby. Tudom, hogy kis cuki, meg feláldozza magát, meg segíteni akar, de én az első pillanattól fogva egy serpenyővel mentem volna neki, annak az idegesítő kis… Ezen a halála sem változtatott.
Könyv vagy filmadaptáció? Miért?
Könyv. Mert azt a világot kettőnk képzelete hozza létre: az íróé és az enyém. Sokkalta a sajátomnak képzelem, mint a filmet, amin egy egész csapat dolgozik, és nekem nincs benne munkám.
Mit gondolsz, ki(k) az(ok) a színész(ek)/színésznő(k), aki(k) legjobban tudták hozni az általuk játszott karaktert? Van olyan szereplő, aki a te fejedben másként él, mint ahogyan a vásznon láthattuk?
Aki a legjobban hozta a karakterét, az egyértelműen Alan Rickman, Ralph Fiennes és Helena Bonham Carter volt. Sirius teljesen másként élt a fejemben, de meg tudtam barátkozni a filmes verzióval, illetve ott van még Narcissa. A könyvbeli alakja semleges volt számomra, vagyis egyáltalán nem érdekelt az a nő. A filmverzióban viszont megszerettem a karaktert, ott már teljesen emberi, ezáltal már hiteles volt.
Utóbbival egyet kell, hogy értsek! :)
Ha már vászon, dolgoztál egy ideig színházban, ami amiatt is érdekes, mert a Perselus Piton Kihívásra írt történetedben Madam Rosmerta szintén oda vágyódik. A színház iránti szereteted mennyire befolyásolta a történet ezen részét? Ez adta az ihletet?
Nem, nem mondanám, hogy azért került be a színház a novellába, mert aktuális volt a számomra. Kellett neki valami háttér, és korábban nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mi legyen a motivációja. Végül csak azért döntöttem e mellett, mert a szubjektív látásmódomat beleszőve, hitelesebbé tehettem a dolgot. Úgy értem, flashelhetett volna azon Rosmerta, hogy mennyire szeretne egy saját kocsmát, vagy mennyire ki akarja túrni a piacról a Szárnyas Vadkant, de személyes tapasztalat híján, félek, nem lett volna túl hihető.
A történet női főszereplője Madam Rosmerta. Miért pont őt választottad? Nehéz volt vele dolgozni, vagy épphogy könnyű?
Ahogy rátaláltam a karakter ízére, már nagyon könnyű volt írni róla, vagyis írni általa. Azért őt választottam, mert jobban szeretek azokról a szereplőkről írni, akiknek a háttere és a karaktere sincs teljesen kifejtve. Pontosan azért, mert így rám vár a feladat, hogy megfejtsem a titkokat, amik a szereplők mögött rejtőzhetnek.
A kihívás öt kulccsal dolgozott (karakter, helyszín, varázstárgy, fogalom és a titkos kulcs). Utóbbi mennyire befolyásolta a cselekményt? Sokat kellett rajta gondolkodnod, vagy könnyedén simult a történetbe?
Egy halálosan komoly, alkun alapuló történetet akartam írni, és mit kapok titkos kulcsnak?? Párnacsata. Hát, köszi. Nagyjából ez volt az első reakcióm. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ha nem ragaszkodom az elsődleges jelentéséhez, akkor már használhatóbb a dolog. Ehhez kicsit át kellett alakítanom Rosmerta jellemét, ahhoz képest, ami a fejemben volt, és már meg is volt a megoldás. Egy kicsit paráztam, hogy elfogadják-e így az olvasók, de szerencsére nem volt vele probléma. Azért itt felmerül a kérdés, hogy mi a búbánatot kezdtem volna a Dúrrfarkú Szúrcsók neveléssel, vagy a Kertitörptelenítéssel?
A kihívásra kapott véleményválaszodból az derült ki, hogy nagy szívfájdalmad, hogy a kultúra nem kapott elég figyelmet a könyvekben. Kifejtenéd ezt bővebben?
Kezdjük azzal, hogy nem áll szándékomban leminősíteni a világot és az írónőt, mert szerintem is zseniális alkotás, és én is nagyon szeretem! De. Nekem elég hamar feltűnt, hogy egyáltalán nem esik szó sem irodalomról, sem képzőművészetről, neadjisten színházról. Ha mégis megemlítenek egy verseskönyvet, az humorforrás, a szobrok és a festmények pedig berendezési tárgy funkcióban vannak, nincs művészeti értékünk. Látszólag nem törekedett másra a készítőjük, minthogy híven adja vissza a valóságot, ami szerintem nem lehet egy szobrász végső célja. Miért nincsenek szürrealista festmények? Nem tudom, ki hogy van vele, de Dalí bármelyik képének mozgó változatát képes lennék órákig nézegetni. Miért nincsenek regények, miért csak tankönyvek vannak? Miért nincsenek kreativitást fejlesztő órák? Dean például jól tud rajzolni, de az égvilágon semmit sem ér ez a képessége a pillanatnyi szórakoztatáson kívül. Miért nincsenek színházak? Rettentően érdekelne, hogy varázslattal milyen messzire lehetne menni, mondjuk látvány terén.
De ha nem is a művészet értékét nézzük: egy tárlat megnyitója, egy premier tökéletes alkalom a felsőbb köröknek, hogy találkozzanak, és a piti kis csatározásaikat lejátsszák. (Szívem, az én dísztalárom ugye, hogy sokkal csicsásabb, mint Kovácséké? Most mond meg, hogy lehet ilyen ódivatú rongyban megjelenni! És hallottad, hogy a Horvátnak új szeretője van? Jaj, nagy hisztit rendezett ám az asszony! Mindig is mondtam, hogy nincs rendben vele valami.) Tökéletes színtér új ismeretségek szerzésére, és valaki kegyeibe férkőzni. És ott van a zene is. Ugyan esik róla szó a könyvekben, de ki is merül a popzene szintjén. Miért? Igen, tudom, hogy nem adott volna semmit a történet menetéhez, de nekem akkor is hiányzik. E nélkül elég egysíkúnak és komornak tűnik minden a varázslóvilágban – már ha túl vagy az újszülötti rácsodálkozáson –, ahol az egyetlen kreativitást elismerő terület a főzés szintjén mozog.
A kihívás keretein belül a szervezők rendeztek egy kis villámjátékot, ahol a vállalkozó kedvű játékosok két kategóriában írhattak rövid történeteket Pitonról. Ezt azért említem meg, mert te voltál az egyik induló az „esendő Piton” csapatban, és amikor az eredményhirdetéskor kiderült, melyiket írtad, megfogadtam, hogy erről mindenképpen kérdezni foglak, ha adódik rá alkalmam. Ugyanis az a helyzet állt elő, hogy míg a kihívásos írásod az egyik kedvencem volt a játék alatt, addig ez a villámtörténeted lopta be magát legkevésbé a szívembe, amit aztán a kritikában ki is fejtettem. Te hogyan látod? Jogosak voltak a felvetések vagy nem?
Igen, jogosak voltak a felvetések, és el tudom fogadni őket, de ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnám, hogy korrektet írtam. Azonban ahhoz, hogy ezt megmagyarázzam, elég messzire kell mennünk.
A témám az Esendő Piton volt, s még írás előtt fel kellett tennem magamban a kérdést: mikor látjuk őt igazán esendőnek? Számomra az egyetlen ilyen momentum az, amikor meghal és átadja az emlékeit, az utolsó képeket, amik a fejében járnak, így ezzel akartam dolgozni. Ekkor azonban szembe kerültem azzal a problémával, hogy nincs személyes tapasztalatom, mert – meglepő lehet! – még élek. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam, az egy évekkel ezelőtti színjátszós darabunk volt: a KZ-oratórium, Pilinszky tollából. Nem nagyon olvastam erről a műről fejtegetéseket, de a mi előadásunkban – ami a papírformától eltérően nem hangjáték volt, hanem mozgásszínházi darab -, arról a pillanatról szólt, mikor az emberek átlépnek az életből a halálba, s ezt először még fel sem fogják. Remélem, nem kell mondanom, hogy tizenévesen ezt elég megrázó volt elfogadni, és csinálni, mégis nagyon jó élménynek tartom még most is. Az írásom elé tett idézet is ebből a műből van, ami egyébként szerintem a KZ-oratórium egyik tanulságát summázza. Senki sem akar egyedül meghalni, még az utolsó pillanatban is fogódznánk valamibe, akármibe. Mert rohadt ijesztő, nem? Olyan az egész, mintha egy szirt szélén lógnál, és körmöd szakadtából kapaszkodnál, mert nem tudod, mi vár rád lent. Lehet, hogy puha párnák, meg matracok, és könnyen esel, de lehet, hogy éles kövek, amik azonnal összezúznak. (Természetesen elsősorban a hirtelen halálra gondolok, de azért nem tartom valószínűtlennek, hogy a másik esetben nem így lenne.)
És pont Piton lenne ez alól kivétel? Pont ő, aki visszatekintve azzal szembesül, hogy sosem érezhette igazán, hogy viszontszeretik, ráadásul ő rontotta el a dolgot. Nem, szerintem ő sokkal jobban sajnálná magát, pont azért, mert nincs mibe kapaszkodnia. Joe Blacknek a filmen azt mondja a néni, hogy készen áll a halálra, mert van elég „képe”, amit magával visz. És szerencsétlen Pitonnak mi jutott? Sötétség, szenvedés, elutasítás. Hiába kemény, mint a kő, hiába tudja, hogy ez vár a rá, azért mégiscsak ott van benne – szerintem -, hogy mi lett volna, ha? És én a helyében rohadtul sajnálnám magam, igen sajnálnám, mert ebben a pillanatban az önvád vagy a szimpla elfogadás, az utolsó, ami az emberből kijön. A darabban sem esik szó ilyesmiről. Nem mondják azt, hogy ha másképp tettem volna, talán most nem lennék itt. Nem. Ők ordítottak a dobozban. És nem a testi szenvedések miatt, hanem amiatt, ami a fejükben volt.
Szóóval… innen jött a motiváció, és az alapja az írásomnak, ami mellett az értékelések ellenére is kiállok. Azt azonban elismerem, hogy naiv elképzelés volt a részemről, hogy ezt majd ezer szóban előadom nektek, mert ehhez azért több kellett volna. Nem számoltam azzal, hogy másnak nincs meg az az alapja, mint nekem, hogy más az idézet olvasása után tán nem szaladgál a konyhába a kése után, hogy eret vágjon, mint én. Persze, képletesen értve. És az is lehet, hogy az olvasó nem pont ilyen megközelítésre számított, de ez van. Egyébként nagyon jól jöttek az OOC-s ellenvélemények, mert ha nem kapok ilyet, biztos nem szenvedtem volna annyit a főnovellában azzal, hogy Piton canon legyen, és a kritikák alapján, nagyon az volt.
Miután a kihívás főszereplője Perselus Piton volt, ejtsünk néhány szót róla is. Melyik fogott meg és miért: könyvbeli karakter, az őt alakító színész vagy a fices alakja?
Mondanám, hogy a filmes alakja, mert Rickman zseniális, de nem fedné teljesen a valóságot. Igazán akkor figyeltem fel erre a karakterre, mikor olvastam egy tanulmányt róla, ami egyébként tök véletlenül akadt a kezembe. Ez az írás nem konkrétan Pitonról, hanem a fices Pitonról szólt, akinek mindig passzol a selyemalsója a selyemágyneműjéhez, és akinél mindig akad a kredencben bilincs és korbács. Az író ennek a „jelenségnek” a lélektanát boncolgatta, én meg csak pilláztam, hogy ilyen tényleg létezik??? Ez volt egyébként a katalizátor, amiért úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak, nem csak ezt a típusú fanficet, de úgy általában a fanficeket.
Szerinted miért olyan népszerű Piton karaktere?
Két okból. Egyrészt azért, mert sok mindent bele lehet látni a titokzatossága mögé, például a selyemágyneműt és a hozzá passzoló alsót. Másrészt, ő egy komor, sötét figura, és a lányok buknak az ilyenre. Szeretjük megválthatónak, felszabadíthatónak gondolni őt, és szeretnénk a gondjainkba venni.
Mi a véleményed a Lily/Piton szálról? Számítottál rá, vagy meglepetésként ért?
Nem számítottam rá. Egyáltalán nem mertem találgatásokba bocsátkozni az utolsó könyv kapcsán, mert tudtam, hogy bármit is remélek, valamilyen szinten csalódni fogok. Ami egyébként még így is megtörtént, kivéve a Piton szálat, meg Harry látogatását a túlvilágon. Ezek nagyon eltalált részek lettek, látszott, hogy már az első könyv írásakor is tervben voltak. De a könyv egésze szerintem kicsit el lett kapkodva, ami nem csoda, tekintve, hogy mennyire vártuk a könyvet, és mennyire sürgették az írónőt.
Beszéljünk egy kicsit a HP-n kívüli történeteidről, ugyanis a merengős adatlapodon böngészve láttam, hogy elsősorban saját írásaid vannak. Mi az, ami megihlet?
Egy elkapott pillanat az utcán (kislány tündérszárnyakkal rohangál a butiksoron), vagy egy félmondat egy filmben (Tom Cruise szervezetébe ufóvér került? Hmm, mit csinálna egy vámpír egy ufó vérével?). Egy érzés vagy hangulat (világvége hangulat - ismerjünk, nem?). Egy illat (dédi mama petúniái *néhány könnycsepp*). Egyszóval: bármi.
Melyik az a műfaj, mi leginkább közel áll hozzád, és melyik, amelyikben nem tudnál írni?
Általában a fantasy és a sci-fi műfajában mozgok, de ebből a kategóriából kerülnek ki az olvasmányaim is. Nem igazán szeretem a giccses, túlnyálalt írásokat, illetve a slash is elég messze áll tőlem.
Gondolkodtál már hosszabb hangvételű íráson?
 Igen, és írtam is. Bár az is fanficc volt – Anita Blake-es –, úgyhogy nem tudom számít-e.
Ha lenne saját könyved, miről szólna?
Biztosan egy számomra fontos értéket próbálnék közvetíteni. Nem telibe az olvasók arcába, csak úgy lazán a háttérből, ahogyan mondjuk a Wall-e-ben csinálták. Ehhez a tökéletes színtérnek el kell térnie a valóságtól, szóval a sci-fi és fantasy műfaján belül mozognék.
Ha már könyv: mik a kedvenceid? Mi alapján döntesz: cím, szerző, tartalom?
Ajar: Előttem az élet, Moore: Biff evangéliuma, Neil Gaiman összes. A szerző nagyban befolyásol a választásnál, rögtön utána a műfaj, majd a stílus és a tartalom a végén. Jelenleg a klasszikus sci-fik felé kalandozok, eddigi kedvencem H.G.Wells. Szerintem az ő szemléletünk sokkal izgalmasabb, hiszen még a múlt században alkottak, amikor minden lehetségesnek tűnt, és ezért kellemes, naiv báj ül a történeteiken. Hogy mást ne is említsek, Wells a Világok harcában úgy gondolta, hogy a marslakókat egy bazinagy ágyúból lövik a földre, s ennek a fényvillanását még a földön is lehetett látni. Utólag pedig rekonstruálták, hogy az azt megelőző fényvillanás az volt, mikor az ágyút öntötték. Hát, nem gyermekien édes elgondolás, így mai szemmel? A mai könyvek pedig mind azzal kezdődnek, hogy az emberiség kiirtotta magát, vagy megy gyarmatosítani, vagy ide jönnek gyarmatosítani, ami elég elkeserítő.
Ki(k) a kedvenc szerző(i)d?
Neil Gaiman, Neil Gaiman, és Neil Gaiman. Említettem már Neil Gaimant?
Van példaképed?
Volt, több is, de aztán mindből kiábrándultam. Most már csak jellemvonások alapján választok. Eszerint: olyan lelkierőt szeretnék, mint az idősebbik unokatesómnak van, olyan közvetlen szeretnék lenni, mint a volt magyartanárom, olyan képzelőerőt, mint Neil Gaimannek van, és olyan belső hitet, amilyen az összes prófétának megvolt, vallástól függetlenül.
Végül pedig evezzünk kicsit más vizekre, és térjünk rá a bevezetődre. Nem véletlen, hogy ezzel a nyitómondattal indítottam az interjút, ugyanis nagy rajongója vagy az egyik internetes videóblognak, nevezetesen a Hollywood Hírügynökségnek. Amikor ezt megláttam fb-n, rögtön megörültem a közös érdeklődésnek. Mit gondolsz, minek köszönhető a blog sikere? Te miért szereted?
Szerintem a blog sikeressége nagyjából ugyan azokon a dolgokon múlik, mint bármilyen más, művészeti termék sikeressége. Először is nagyon fontos, hogy az alkotó legyen az vlogger, szobrász, írász, bármi, nem féljen önmaga lenni. Szerintem, az életben ez az egyik legnehezebb dolog, elfogadni azt, hogy az ezerféle benyomás és elvárás között, az egyén saját személyisége is ugyan olyan értékes, ugyan olyan király, mint a többié. Gergőre vonatkoztatva: nem találta fel a spanyolviaszt a filmkritikákkal, sem a kamerába beszéléssel, sem a különböző témákról való filozofálgatással, ehelyett azt tette őt sikeressé, hogy a saját, egyéni stílusában, a saját hangján kezdte el a „kamerába való üvöltözést”. A másik, ami elengedhetetlenül fontos bármilyen ágon mozog is az ember, az a felkészültség, a háttértudás. Egy sikeres ember sem úgy áll a munkájához, hogy: Na jó, én most leülök a papír elé/a nagy tál agyagom elé/a kamerám elé, oszt majd lesz belőle valami. Nem, ahhoz, hogy maradandót, szórakoztatót alkossunk, vér kell és verejték, és huszonötezerszer elbizonytalanodsz, kapsz kétezer negatív kritikát és trollkodást, és fel akarod adni, de ennek ellenére mégis megcsinálod – szenvedélyből, és akkor talán már irányban vagy. És ez még mindig nem garantálja, hogy tényleg sikeres leszel a nagyközönség előtt is.
Éppen ezért szeretem a Hollywood Hírügynökséget is: mert egyedi, és látszik rajta, hogy stabil alapokon nyugszik. Éppen ezért szórakoztató!
Az utóbbi időben – pontosan nem tudom, mióta – ez a fajta internetes szórakoztatási forma igen elterjedt, többen próbálkoznak vele, és sokan szeretik őket különböző okokból. Szerinted mi ennek az oka? Véleményed szerint mivel lehet felkelteni az emberek érdeklődését, vagyis mitől lehet sikeres egy ilyen kezdeményezés?
Az internet egy ugyan olya fórum, mint a televízió, vagy az újság, azzal a különbséggel, hogy nincs szerkesztő, és nincs olyan ember, aki a végzettségedet kéri, mielőtt bármiről publikálsz. A színikritikák, filmkritikák, könyvkritikák, a politikai meglátások, stb. megosztása már nem csak egy szűk körnek a kiváltsága, hanem bárki megteheti, aki beruház egy számítógépre és internetkapcsolatra – vagy kicsengeti a percdíjat egy netkávézóban -, illetve beszerzi a szükséges eszközöket, mint például egy kamera. Ha körbenézünk a világon, talán nincs is olyan ember, aki ne akarná megosztani a saját világlátását a többiekkel – van, aki verset ír, van aki blogol. Szerintem, ez teljesen természetes. A vlogok elterjedését egyszerűen a technika megjelenésével és elérhetővé válásával magyaráznám. S hogy mitől lesznek sikeresek? Azt hiszem, az előző kérdésnél kellően kifejtettem, itt csak annyit tennék hozzá, hogy türelmesnek kell lenni. Senki sem lesz az első próbálkozása után népszerű, kivéve persze, ha valami kirívóan rosszat alkotott, de akkor is a tizenöt perces hírneve után ő is megy a lecsóba, mint a többi. A jó eredményhez türelem és sok-sok munka kell.
De megéri!
Nagyon köszönöm, hogy vállalkoztál a beszélgetésre, örömömre szolgált megismerni téged. Sok sikert kívánok a további terveidhez. :)
Kedves olvasók, azt hiszem, ezek után már csak egy valami van hátra: értékeljünk! ;)

*A bevezető a riporter által átfogalmazott változata a Hollywood Hírügynökség nevű internetes videóblog beköszönőjének, amelynek használatára engedélyt kaptam, melyet ezúton is nagyon köszönök. :)

Cartwright



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése