Keliea interjú

„Áh, a zene… Varázslatosabb bármely mágiánál” – mondja Dumbledore egy különösen érdekes Roxfort induló eléneklése után. Interjúalanyommal közös szenvedélyünknek tartjuk a muzsikát, mint az hamar kiderült beszélgetésünk során. De persze nem csak az illető zeneszeretete nyűgözött le, hanem kreatív írásai is, mint például a Ha felbukkan egy magyar lány vagy Az áruló kalózlány – csak, hogy a leghíresebbeket említsem. Íme, Keliea:

 Kérlek, mutatkozz be annak, aki esetleg eddig nem ismert!

Hát ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert sosem tudom, hogy mit kéne, vagy mennyit illene mondani magamról, és mivel imádok beszélni, pláne olyan dolgokról, amiket ismerek (és magamat már idestova huszonnégy esztendeje ismerem), ezért ha nem lőnek le, ez eltarthat a végtelenségig. De, megpróbálom rövidre fogni. Civilben Lakatos Dóra néven lehet fellelni Budapesten, ahol dolgozom és tanulok, vagy egy Csolnok nevű sváb falucskában, ahol életem nagy szerelmével meg egy hiperaktív német juhásszal élek együtt, esetleg Veszprémben, kedves kis szülővárosomban, ahova havonta egyszer-kétszer mindig hazaruccanok. Falatnyi szabadidőmben imádok zenélni (fagotton egész ügyes vagyok és akad még pár hangszer, amin szívesen pötyörészek), lusta pillanataimban csak hallgatni azt a zenét, amit az életben nem fogok tudni lejátszani, lógni, akár fejjel lefelé is, aikidózni, random verekedni (persze csak ismerősökkel, akikben szintén lobog a harci tűz, nehogy mán' valami agresszor állatnak tűnjek), úszni, színházba járni (szerencsére Budapesten akad választék bőven), beülni a barátaimmal valahová egy-két sörre, utána táncolni, kurjongatni... néha, csak úgy megszólítani és beszélgetni vadidegenekkel, és mily meglepő: írni is nagyon szeretek. Úgy is, hogy egyáltalán nem dédelgetek a keblemen írói ambíciókat. Sőt, sokáig egyáltalán semmiféle ambíciót vagy álmot nem dédelgettem, de két éve jött a nagy felfedezés: én színházazni akarok. Persze nem színészkedni, ahhoz körülbelül zéró affinitást érzek magamban, de még rengeteg izgi munka akad a színfalak mögött... a rendezés persze ijesztőnek tűnt, viszont, mint dramaturg, abszolút el tudtam magam képzelni. Amíg ki nem vágtak a dramaturg felvételi első fordulójáról. Nehezen tettem túl magam a dolgon, de valószínűleg a sors, vagy valami hasonló cucc akarta, hogy így legyen, mert ha felvesznek, akkor nem jelentkeztem volna az idén az SZFE-re drámainstruktornak, mivel eddig nem létezett ez a képzés, és micsoda mesés egybevágás: ez az amivel tényleg foglalkozni szeretnék. Van benne írás, játék, rendezés, szervezés... minden ami én vagyok vagy lenni szeretnék. (És ezt csak azért írtam ilyen hosszan, mert persze felvettek, és még csak két hete kezdődött meg a képzés, és még mindig ezen flesh-selek.)

Per pillanat ennyit magamról, de ha valami számodra, vagy az olvasók számára lényeges infót magamban tartok, akkor, tudod: kérdezz bátran! :D

Mi a neved története? Hogy született Keliea?

Hát ennek tényleg nincs nagy, misztikus sztorija. Még éppen kamaszodó lánykaként csöppet internetfüggővé lettem, és mérhetetlenül sok useless oldalra regisztráltam (mint még jó páran rajtam kívül), és nyilván minden nekem tetsző nick foglalt volt, szóval random elkezdtem karaktereket beütögetni egymás után, aztán meg szelektálni, hogy ne maradjon benne túl sok mássalhangzó, meg azért hosszú se legyen, ki bírjam ejteni, és meg tudjam jegyezni. KELIEA: ez a hat betű maradt a végére, én meg gondoltam, így okés lesz. Hogy mennyire nagyon okés lett, arra csak akkor jöttem rá, mikor minden haszontalan és hasznos oldalra fel bírtam regisztrálni ezzel a névvel, lévén valamiért senki más nem használta. Szóval megtartottam, és azóta is ezt a nevet használom a kibertérben kalandozva.

Mikor és hogyan fogtál hozzá az íráshoz?

Hogyan fogtam hozzá az íráshoz? Na, ez már egy bonyibb történet. Mert már kisiskolásként is élveztem a "fogalmazás" feladatokat. Egyszer, talán harmadikos lehettem, és a nyelvtan munkafüzetünkben akadt egy fogalmazós feladat. Le kellett írni, hogy milyennek képzeled a világ végét, persze csak néhány sorban. Le is írtam, de nem kaptam rá piros pontot, mert mindenki azt hitte, hogy úgy másoltam valahonnan. Pedig nem is. Mondjuk, hogy itt kezdődött számomra az írás szeretete, mert igaz, hogy nem kaptam piros pontot, de fenemód büszkévé tett, hogy valami olyat írtam, amit el sem hisznek rólam. Ez a kezdet, de úgy, hogy önszántamból, csak magamnak, nem pedig feladatként, jóval később veselkedtem neki. Mármint az írásnak. Tizenhárom voltam, depizős, magamba forduló, és rengeteget álmodtam. Próbálkoztam naplóírással, de nem nagyon kötött le, meg mivel titkosírással írtam, anyámék folyton ki voltak akadva, hogy vajon miket firkálok róluk, és állandóan fel akarták olvastatni velem, szóval passzoltam a naplózást, és inkább az álmaimat írtam le. Persze szörnyen siralmas eredménnyel. A központozás nagyon nem ment, stilisztikailag nulla, és bőven akadtak magyartalan vagy szimplán érthetetlen mondatok is. Akkor csodálatosnak láttam őket, és bőszen el is kezdtem blogolni, és mivel olvasóim is akadtak, elkönyveltem, hogy király vagyok. Aztán később, mikor ráakadtam, a Csodaidőkre, Merire, Mazsira, egyébre és az adminok sorjában visszadobták a fejezetateimet, elgondolkodtam. Talán mégsem vagyok annyira jó... persze a baj azért van, hogy legyen mit orvosolni, így az útmutatásokat követve szépen elkezdtem átbogarászni az írásaimat. És itt tartok ma is. Bogarászok, olvasgatok, és ha valami új épp az eszembe ötlik, akkor írok.

Hogy alakult a viszonyod a Harry Potter sorozattal kezdetekben? Egyáltalán hogy keveredtél bele ebbe a csodás világba, amit JKR teremtett?

Ó, a Harry Potter sorozat, szívem csücske!

Pedig nem volt szerelem első látásra. Kilenc évesen még mindig kicsit diszlexia gyanús voltam, szóval borzasztóan lassan olvastam, és írtam, így naná, hogy utáltam az egészet. Pár könyv azért akadt ami le bírt kötni, de elvarázsolni csak kettő tudott: Gárdonyitól a Láthatatlan ember és az Egri csillagok. Az egrit Hajdúszoboszlón, a strandon olvastam, amíg a többiek a vízben lubickoltak, és elhatároztam, hogy én aztán soha semmit  nem fogok olvasni, csak történelmi regényeket. Persze az egrit még a nyaralás vége előtt kivégeztem, másik könyv meg nem volt nálam, így nekiálltam nyafogni, hogy akkor most mi az ördögöt csináljak, ha már vízbe nem mehetek (lázas beteg voltam egész héten). Anyukám megunta, beugrott egy könyvesboltba és a Harry Potterrel a hóna alatt jött ki. Az eladó javasolta neki, mivel az ő kisfia, szintén kilenc éves, imádta. Engem viszont, újdonsült elhatározásom miatt egyáltalán nem érdekelt, és szó szerint a sarokba vágtam, hogy minek hozott ilyen szar dedósoknak valót, mikor én megmondtam, hogy valami történelmit kérek.
A nyaralás véget ért, a könyv hazautazott velünk. Késő volt, ágyba bújtunk és aludtunk. Másnap reggel, még mindig kicsit betegen, a szoboszlói nyüzsgés után szörnyen unalmasnak és csendesnek tűnt minden. Egy ideig persze elvoltam, de mikor az öcsém lenyúlta a gépet, már csak anyát tudtam bosszantani, például azzal, hogy fagyit akarok enni, vagy igazából bármit, mert szörnyen melegem van és éhes vagyok. Anya elhajtott, hogy majd ebéd után, mindjárt kész lesz. Addig olvassak! Mit? - méltatlankodtam, mire az asztalon heverő Harry Potter felé biccentett. Duzzogva vonultam el az alsószobába a borító alapján szarnak bélyegzett kötettel.
Az első fejezet még nagyon vontatottan ment. Utána ki is botorkáltam anyához, hogy én igazán megpróbáltam, de ez nekem nem, és mikor eszem már. Mindjárt - mondta anya - addig még olvass egy kicsit. Mivel nem akartam több kettest nyelvtanból, mentem. Második fejezet... aztán a harmadik, és kész. Megfogott. Elvarázsolt, úgy ahogy még semmi más az életben. Ott voltam én is a könyvben, éltem, lélegeztem, és milliószor élesebbnek láttam minden képet, mint a moziban. Arra ocsúdtam, hogy anya böködi a vállamat, hogy már háromszor szólt, hogy kész az ebéd.

Azóta az életem része. Harry Potterrel szerettem meg olvasni, még jóval azelőtt, hogy felkapta volna a média. Izgatottan vártam a negyedik kötetet, amit olyan botrányosan sokára adtak ki, hangosan olvastam fel öcsémnek az első hármat, a negyediket pedig kalózfordításban, a számítógépen futottam át először. Tényleg végigkövette a gyerekkoromat kilenctől tizennyolc éves koromig. És persze utána, hiánypótlóként, örömmel vetettem bele magam a fanfictionök világába.

Merengőre például hogyan találtál rá? Először megpróbáltál publikálni vagy olvastál?

Hú, ha jól emlékszem, egy ficet kerestem, amit anno olvasgattam, de aztán jó ideig nem jött új fejezet, az új HP könyv igen, és egy időre elfelejtődött a történet, de aztán, mikor már legalább hétszer olvastam az összes kötetet (jó, az utolsót csak háromszor, az kivétel, mert sokkal később jelent meg, mint a többi), és mivel épp nyár volt, és egyedül voltam, és megszállt a HP nosztalgia, de valahogy nem akaródzott levennem egyik könyvet sem a polcról, eszembe ötlött az a régi fanfic, azon a régi weboldalon, és valahogy feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy vajon végül is befejezte a szerzője, és mi lehet a vége? Ez amúgy Viara Második Esély című története volt Poppea Sonorus oldalán, amit 2010-re, mire nekem eszembe jutott, hogy benéznék, már nem volt fellelhető, de találtam helyette mást: a Merengőt. Meg a Továbbvilágot, ahol végül is majdnem egy hónappal előbb regisztráltam, mert Numeness Remus színre lép című történetén totál fellelkesültem, és én is ki akartam próbálni magam a műfajban a publikum előtt. A Továbbvilág pedig azért adta magát, mert kicsit kisebb kaliberű oldal, kevesebb felhasználóval, és így elsőre könnyebb volt bátorságot meríteni egy kisebb lépéshez. Aztán a pozitív fogadtatásnak köszönhetően, még több emberhez szerettem volna eljuttatni a béna kis sztorimat, és így kerültem a Merire, ami végül is azzal hódította meg a szívemet, hogy nem csak és kizárólag a fandommal foglalkozik.

Harry Potter sorozattal versenyre kelhet-e még valaki?
Nehéz kérdés. Bizonyos értelemben nem, hiszen millió szállal kötődöm Rowling néni világához. Az első kötet szerettette meg velem úgy igazán az olvasást, a sorozat pedig végigkísért alsós koromtól egészen az érettségiig. Elvarázsolt, menedéket nyújtott mikor magányosnak vagy szomorúnak éreztem magam a kegyetlen, iskolafalakkal körülvett valóságban, a fantáziámra katalizátorként hatott, és ráadásul a Harry Potter könyvek hatására kezdtem el írni. Persze akadnak más könyvek és szerzők, akiket nagyon szeretek és fejbekólintós hatással voltak rám, de Rowling grandiózus meséje az én polcomon különleges helyet érdemel.

Olvasol most valamit? Alapvetően maradtál a történelem-fantasy iránynál vagy már nem vagy annyira makacs a műfajt illetőleg?
Mindig olvasok. Olyan nincs, hogy semmit. Ha mást nem, az éppen készülő novellámat vagy fejezetemet, vagy merisek, mazsisok írásait. Bár most még erre sincs időm, a suli rengeteg energiámat leköti. Holnapra még át kell olvasnom az Odüsszeiát, közben már elkezdtem Lessing Emília Galottiját, és már az íróasztalon vár egy Csehov és egy Shakespeare kötet, Euripidészt pedig még be kéne szereznem. Szóval most kissé elvesztem az eposzok és drámák világában, de ha tehetem, még mindig nagyon szívesen kóstolgatom a történelmi és fantasy műveket. Rejtő Jenő is gyakran kerül a kezembe, ha már nagyon nevethetnékem és olvashatnékom van, és bár a sci-fire valahogy nem áll rá a szemem, igazából műfajtól függetlenül bármit szívesen elolvasok, ami felkelti az érdeklődésem.

Fagotton kívül még milyen hangszereken játszol? Felkeltetted az érdeklődésemet :)

Furulya, de ez nyilván standerd. Egyébként zongora és oboa, és baritonon is tudok kicsit fújkálni, de tényleg csak néhány percig, mert olyan érzés, mint a fuvolázás: lerohad a szám, annyira nincs hozzá anzacom. :D

Van-e olyan történeted, amit ma már visszagondolva másképp írnál meg?

Az összeset. Mindig vissza-vissza olvasgatom a "műveimet" és még soha egy olyan sem akadt, amivel utólag elégedett lettem volna. Általában, minél hosszabb idő telik el a sztori megírása és újraolvasása között, annál kevésbé tetszik. Szeretem azt hinni, ez azért van így, mert folyamatosan fejlődöm, és utólag már látom azokat a hibáimat, amiknek a meglétével a történet megírásakor még nem voltam tisztában. Persze valószínűbb, hogy egyszerűen friss szemmel, mikor már nem élek az adott sztoriban, kicsit eltávolodva, kritikusabb szemmel tudom vizsgálni a saját írásomat.

Szoktad-e visszaolvasni magad, mondjuk hónapok elmúltával?

Azt hiszem, ezt így már meg is válaszoltam ^^ Mindegyiket előszedem általában évente, néha újraírás céljából, néha pedig csak nosztalgiából, hogy felidézzem az érzést, mikor írtam.

 Melyik HP karakter áll legközelebb a szívedhez, illetve a legkevésbé?

Nehéz kérdés, mivel Rowling engem a világával ragadott meg, nem egy-egy karakterével, és úgy igazán nincs is abszolút kedvencem. Mindegy szereplőben akad valami izgalmas és magával ragadó, ami miatt jónak tartom, még a csupán néhány jelenetesek mögött is érzem, hogy nekik is megvan a történetük, akkor is, ha a regénybe már nem fér bele. Ha viszont emberileg vizsgálom őket, akkor azt hiszem, Hagrid számomra a legkedvesebb a hatalmas, csupa szeretet szívével és borzas szakállával. A legutáltabb pedig a gonosz Voldemorc, aki túl gyáva embernek lenni.

 Ha belecsöppennél Rowling világába, szerinted melyik karakterhez/karakterekhez csapódnál?

Erre viszont tudom a választ: a Weasley ikrekhez. Harsányak, vagányak, szellemesek. Velük tuti, sohasem unatkoznék.

 Játszunk el a gondolattal, hogy 11 évesek vagyunk és megkapjuk bagolypostán a levelet, hogy felvettek a Roxfortba. Te mit tennél?

Majd kiugranék a bőrömből. Csak nagyon halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy anno rám is hatott a Rowling varázslat, és tényleg vártam a roxforti meghívómat. Még a tizenegyedik születésnapon után is jó másfél hónapig, mivel nyári gyerkőc vagyok. Szeptember elsején pedig, ha nem egy tök jó sportosztályban kezdtem volna az új évet, ahol egy csomó új tantárgyam lett, akkor tuti hetekig pityeregtem volna. Így is szomorú voltam, de azért kordában tudtam tartani, és még azt is bemeséltem magamnak, hogy még lehet, hogy jövőre megjön, elvégre én év vesztes vagyok, szóval úgyis mindent egy évvel később kezdek, mint a többiek. Aztán szép lassan elfogadtam, hogy sosem leszek roxfortos. De ha lehetnék... azt hiszem, sok mindent hajlandó lennék beáldozni érte. Például soha senkinek nem említeném, hogy gyötör a honvágy és azt is tagadnám, hogy Binns professzor órái tényleg rémunalmasak. Fura erről írni. Na, tessék! Most megint valahová a gyomromba markolt az a fájó kis érzés, ami mindig, ha arra gondolok, hogy Roxfort nem egy valós, kézzelfogható hely, hanem a fantáziavilág egyik legimpozánsabb kastélya. Ami Dumbledore halála- és a döntőcsata után már egyébként sem lenne ugyanaz, mint az első könyvekből ismert varázslatos iskola.

Novella/regény?

Fogós kérdés. Nagyon szeretem a novellákat, ha jó az információ adagolásuk, frappánsak, csattanósak, és a végén nem kérdőjelek kergetőznek a fejemben, hanem a nyelvemet csattogtatom, hogy na! Ez jó volt! Jó, mert rövid, és így nyugodt szívvel nekiülhetek bármikor, nem kell, hogy azon fájjon a fejem, jó, jó, elkezdem, na de, mikor fogom befejezni? De a regényekért is odavagyok, nyilván, mert sokkal több minden beleférhet, mint egy novellába, és csodás érzés, rábukkanni és beleveszni egy hosszú regény parádésan felépített világában. Viszont megeshet, hogy a valóság kidob a történetből, mert tudom, hogy egy rakat dolgom lenne, de persze a könyv nem enged. Ha meg felállok és teszem a dolgom, akkor csak félgőzzel tudok odakoncentrálni, mert az agyam másik fele az elkezdett történeten kattog.

Írni viszont, azt hiszem inkább a regény az én asztalom. Akkor is, ha még sosem fejeztem be egyet sem. Regény, mert ha eszembe jut egy történet, akkor annak írás közben annyi apró mozzanata göngyölődik fel lelki szemeim előtt, hogy nincs az a novella, ami elbírná. Márpedig én nem csak magamban szeretem látni ezeket a részleteket, hanem az olvasóknak is szeretném megmutatni, hogy nézd: ez így meg így történt, miközben ott az a fickó meg a pultot támasztotta, ő meg, és... De azt hiszem, érhető. És ha nem is, a novelláim nagyon árulkodóak. Mármint, hogy tulajdonképpen mindegyik olyan, mintha baltával lecsapták volna a végét... vagy az elejét... esetleg a közepéből hibádzik egy nagy szelet.

A leghajmeresztőbb fic alap, amivel valaha találkoztál?

Őszintén, fogalmam sincs, de talán azért, mert ha egy fic leírása hajmeresztőnek tűnik, akkor egyszerűen továbbpörgetek, és keresek inkább valami fogamra valót, mivel az időm mindig véges, ezért egyszerűen meg sem nyitom a durvának tűnő cuccokat. Például a számomra furcsának, sőt elvetemültnek tűnő, újszerű párosításokkal operáló ficeket. Mondjuk Pansy/Harry, Ginny/Draco meg úgy kb. az összes slash. Nem homofóbiából, de valahogy úgy érzem, mégsem az én asztalom. Valamiért olyan "hajmeresztő" Pitont és Harryt egy párként. Például.

Mi lenne az animágus alakod/esetleg tudod-e, milyen állat lenne a patrónusod?

Ez most lehet, nagyon gyermetegen fog hangzani, de én javíthatatlan oroszlán rajongó vagyok Az Oroszlánkirály óta, szóval erősen remélem, hogy egy olyan sörényes, bojtos farkú nagymacska lenne a befutó. Annak nagyon örülnék. Ráadásul tök jól passzolna a sérómhoz meg a csillagjegyemhez. De ha oroszlán nem lehetne, akkor ló, mert a lovak gyönyörű, okos és szeretni való lények. Ha ló sem lehet, akkor kutya, valami szőrös és kajlafülű, és ha az sem, akkor óriáskígyó.

Óriáskígyó az miért? Talán titokban te is párszaszájú vagy?

Nem, csak jó simizni, mert olyan puha a bőre, meg vagány, hogy fojtani is tud, harapni is tud, de ha összehaverkodtok, akkor hordhatod a nyakadban sál helyett.

Ezek szerint már volt kígyó-simogatós élményed, ami számomra azért is nagyon furcsa, mert én nagyon félek tőlük! Valószínűleg valami olyan filmet láthattam kiskoromban, ami nagy hatást gyakorolt rám, s mindmáig rettegek, kb. mint Dudley, az üvegfal mögött.
Hát biza, mindenkinek megvan a maga fóbiája. Én például a pókoktól irtózom, nem a hüllőktől, és persze, valószínű, hogy ebben állatkerti kígyósimogatós élmény is játszik, de valószínűbb, hogy azért csípem a kígyókat, békákat, mert kiskölyökként nagyszüleimnél a tó parton az számított vagány gyereknek, aki tudott békát meg siklót fogni. Én meg persze vagány akartam lenni. ;)

Na, de elkanyarodtunk a témától! Következő kérdéseim most inkább az írói tevékenységedet, műveidet fogják megcélozni. Miként pattant ki a fejedből, hogy bezsuppolsz egy magyar lányt Roxfortba? 

Ez picit összetett. Nem nagyon, csak egy picit. Mivel már oda-vissza kiolvastam mind a hét könyvet és még mindig nem volt elég Rowling néni világából, rákattantam a fanfictionökre (erről már meséltem korábban), és befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ezt tök jó lenne kipróbálni. Közben, ugyanebben az időszakban már nagyban írogattam csak úgy magamnak, tulajdonképpen Álomjáró Leváról, akinek akkor még nem volt neve, sőt sok mindene hibádzott, és úgy alapvetően az engem ért impulzusokból, élményekből, álmokból táplálkozott. Az alapsztorija már megvolt, hogy honnan indul, hogyan alakul az első kalandja, de nem tudtam megírni. Nem értettem még, hogy miért nem sikerül, hiszen már millió könyvet olvastam, és ott mindig minden olyan könnyűnek tűnt. A fejemben filmszerűen megvolt már nagyjából az egész történet, de szavakba öntve, a képernyőn, olyan nagyon pipogyának, bénának tűnt az a néhány bekezdés, amit kiszenvedtem magamból. Nem tetszett, úgyhogy félreraktam, és írtam mást, mindig ami éppen eszembe jutott, és persze mindben Leva volt a főszereplő (még mindig állandó név nélkül) és olyan hiper-Keliea módjára működött, vagyis lazán bevállalt mindent, amit én a saját kis életemben nem mertem. Sőt ő volt az, akivel befejeztem azokat az álmaimat, amikre brutál élesen emlékeztem, de mivel közbeszólt az ébresztő, sosem tudtam, meg mi lesz a végük. Tulajdonképpen innen jött, hogy akkor legyen álomjáró, aki minden kalandot egy új világban él meg. Itt tarthattam ezzel a furcsa kis hősnővel, mikor kitaláltam, hogy tök jó lenne írni egy fanfictiont, amihez volt is valami vérfarkasos alapötletem, de nem éreztem elég ütősnek. Annyira nem, hogy inkább előrántottam Levát a tarsolyomból, és gondoltam, ha már álomjáró, aki a világok között ugrál, akár a Roxfortban is kiköthetne. És itt jöttem rá, hogy ez így nagyon jó lesz. Ha nem is az olvasóknak, nekem biztosan, hiszen így tulajdonképpen semmin sem kell dolgoznom, a világot és a szereplők kilencven százalékát készen kapom, nekem csak Leva jellemét, és a stílusomat kell csiszolgatnom. Ráadásul marha jó mókának ígérkezett, hogy ha nem is fizikailag, de beroboghatok a Roxfortba, beverhetem Malfoy képét, és a teljes történet ismeretében mindenkinek megmondhatom a frankót, Leván keresztül, aki végül is a Ha felbukkan egy magyar lányban Csengeként debütált. Szóval az egész egy kis vicces ujjgyakorlatnak indult.

Tudom, hogy táltosok bárki fejéből előbújhatnak, de ne haragudj, én ilyenkor mindig Böszörményi Gyulára gondolok. Olvastál tőle esetleg?

Jó felé kapiskálsz, sőt! Nagyon szerettem Böszörményi Álomfogó sorozatát. Már azért is, mert sokat agyaltam rajta, hogy vajon milyen lenne a Harry Potter, ha Rowling magyar, és a mi mitológiánkat veszi alapul az angol helyett. És tádám: varászütésre egyszer csak ott csücsült a könyvesbolt egyik polcán a Gergő és az álomfogók. Azonnal lecsaptam rá és ki is olvastam ha nem is egy ültő helyemben, de alig pár nap alatt. Számomra azóta is Gergő a magyar Harry. És persze a sorozat szépen lassan el is indított bennem egy asszociációt, pláne, hogy bőszen keveredett a saját álmaimmal és még néhány könyvvel. Mondjuk Fonyódi Tibor Hadak útja- és Szélesi Sándor Legendák földje sorozatával nagyon. És tény, ha valamiért nem találkozom Böszörményi, Fonyódi és Szélesi műveivel, akkor Álomjáró Leva sem született volna meg.

Még egy ismert műved Az áruló kalózlány, ami kiemelt is lett, ehhez meleg szívvel gratulálok! Arra kérnélek, hogy erről is írj néhány sort, hogy keletkezett, miként alkottad meg a szereplőket, sokat kutattál-e, milyen hosszúra tervezed, lesz-e folytatás?

Köszönöm szépen a gratulációt, mert ezen a kiemelésen nagyon meghatódtam, és tényleg, egyáltalán nem számítottam rá (ahogy erre az interjúra sem), elvégre az egyetlen művem, ami a fandomba játszódik, is átkacsintgat a magyar mitológiába vagy más random világokba, szóval nem nagyon illek a Merengő profiljába. És épp ezért dupla megtiszteltetésnek érzem. No, hát a kalózos keletkezésével kapcsolatban. Említettem, már, hogy miután Leva originál sztoriját indexre tettem, mivel borzasztóan bénán írtam, és nem akartam ezzel elszúrni a keblemen dédelgetett szép történetet, nekiláttam más novellácskákat firkálni az álomjáró köré, valós eseményekből vagy álmokból kiindulva. A kalózos is egy ilyen novellácska volt eredetileg, egy olyan katyvaszos, de nagyon felemelő lenyomatot hagyó álomból kiindulva, ami azután dobta fel az amúgy eseménytelen éjszakámat, hogy először láttam A Karib-tenger kalózait. Ezt a novella szerű képződményt kapartam elő elsős egyetemistaként és kezdtem el átírni a kolis barátaim szórakoztatására, bármi komolyabb felhang nélkül. A célja csak annyi volt, hogy új barátaimat kicsit megnevettessem ha nem volt kedvünk sehová sem menni. Abba is hagytam az írását egy jó időre, miután felbomlott ez a kolis kis közösség, de aztán valahogy mégsem eresztett. Mindig, mikor elővettem az originál története, hogy na, most, most aztán megírom, azon kaptam magam, hogy megint a kalózosan kattogok. Azért, mert még mindig nem éreztem magam elég jónak Leva első kalandja megírásához, pedig erősen próbálkoztam egy darabig, hogy de akkor is! Aztán úgy voltam vele, hogy úgysem írással szeretném a kenyeremet keresni, nem leszek író, szóval minek erőlködni, és engedtem a kísértésnek és egyszerűen visszatértem a kalózokhoz. Akkor egy ideig párhuzamosan futott három történetem is: a magyar lányos, a kalózos és a Tévelygő naplója, de mivel egyre kevesebb időt tudtam a gép előtt, nyugalomban tölteni, nagyon lassan haladtam mindhárom sztorival és ez frusztrált, ezért eldöntöttem, ha már úgyis csak hobbi az egész, akkor egyet fogok írni, márpedig azt, ami a legkönnyebben megy. Ez pedig a kalózos, amit a mai napig írok és borzasztóan élvezek, annak ellenére is, hogy lövésem sincs a vitorlás hajókhoz vagy a kalózokhoz, de kedvelem a kalandos történeteket, és ebben a közegben csak úgy pezsegnek az események. És igazából ez a hátulütője is a dolognak, mert hiába tartottam meg a főszereplőket és a fő történetszálat abból a régi novellácskából, a regény egyre hízik, a világ bővül, mert ahogy halad előre a történet, mindig bevillan egy kép a fejembe, vagy besétál néhány új arc az ajtón, akik, amik ott hirtelen ha nem is fontossá, de nagyon érdekessé válnak, és ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy megosszam ezeket a villanásokat az olvasókkal is. Szóval fogalmam sincs, hogy milyen hosszú lesz még, hiába járok elvileg a vége felé. Talán, még öt hosszú fejezet a lezárásig, de továbbra is hagyom élni a karaktereket, így pedig képlékeny a dolog.

A Tévelygő Naplóját tervezed folytatni? Megkérdezhetem, miért hagytad félbe?

Igen, persze, hogy megkérdezheted, és igen, tervezem folytatni. Tulajdonképpen ez az originál Leva sztori, amit már annyiszor félbehagytam, mert sosem éreztem magam elég jónak a megírásához, és ez számomra tényleg egy olyan kedves történet, amit semmiképpen sem szeretnék elszúrni, ezért még várom, hogy érjen. De most úgy gondolom, ha befejeztem a kalózost és a magyar lányosat, akkor nyugodt szívvel nekiveselkedhetek újra.

Akarva-akaratlan is megakadt a szemem egy másik írásodon, amint lefelé görgettem a profilodon: Vonat a múltba. Jujj, nem tudom, miért, de engem a vonatos történetek nagyon vonzanak! Talán, esetleg, meglehetősen biztosan köze van egy J. K. Rowling nevű hölgyhöz, aki szintén egy hosszú vonatút alatt álmodott meg egy világot *-* Neked mi volt az ihletőd?

Böszörményivel beletrafáltál, de ennek a történetnek garantáltan semmi köze Rowling nénihez. Nem tudom, hallottál-e már az Imagine oldal Tavaszi Ajándékozós Izé, röviden TAI nevű játékáról, ahová olyan ötleteket dobunk be, amit valamiért mi nem valósítottunk/nem szándékozunk megírni, de azért mástól szívesen olvasnánk, és nyilván meg is írjuk ezeket az ötleteket, és elküldjük ajándékként egymásnak. Zillah két kérését ötvözve született meg ez a novella, szóval ő volt az ihletőm.
A két kérés egyébként így hangzott: 1. Egy fiú vagy egy lány rádöbben arra, hogy egy régen (vagy nem olyan régen) élt háborús hős/tragikus módon, balesetben elhunyt személy reinkarnációja. Lehetősége nyílik rá, hogy megismerje ezt a személyt, aki a múltbéli önmaga, de mégsem teljesen ő, megkedveli, és választhat - megmentheti őt, de csak a saját élete, és talán az általa ismert jelen árán. A végkifejlet legyen inkább depiend, vagy keserédes.; 2. Egy váró, öt vadidegen ember: egy rocksztár külsejű férfi, egy idős hölgy, egy szótlan, merengő tekintetű anyuka hirtelenszőke kisfiával, és egy öltönyös, borostás férfi, nyakkendője lazán kibontva, a hanyag elegancia megtestesítője. Vonatra várnak, csak ők öten, egyedül a nagyon tiszta, nagyon csendes váróban. Hogy kerültek oda, hová tartanak? Miről beszélgethetnek? Mi az, amit titkolnak, mire vágynak? Megosztják ezeket egymással, mielőtt felszállnak a vonatukra, hogy továbbálljanak? Műfaj, végkifejlet, tanulság rátok bízva.

Ki az, akinek a véleményére legjobban adsz? Zaklatsz valakit az ötleteiddel, vagy inkább magadban rágod át ezeket az írói dolgokat?

A barátom. És általában ő az, akinek rögtön frissiben ellövöm az összes ötletemet. Ő pedig képes mindig végighallgatni, sőt, rengeteget segít reálisabbá tenni a fordulatokat, mivel velem ellentétben ő rendelkezik a logikus gondolkodás csodálatos és számomra teljesen érthetetlen képességével.

Mit gondolsz, inkább büntetőmunkákra járnál, vagy prefektus lennél? 

Szeretem elkerülni a bajt. Vagyis igazából sunyi dög vagyok, ezért nem szoktam bajba kerülni. Általában sikerül úgy áttáncolnom a bűvös, tilos vonalon, hogy később senkinek sem tűnik fel, rosszcsontkodtam. És az ártatlan, kedves pofim miatt fel sem merül a gyanú, hogy benne lehettem valamelyik balhéban. Szóval, valószínűleg prefektus, aki gyakran, de nagyon csendesen visszaél a hatalmával.

Melyik az a rowlingi ötlet, amelyet szívesen megvalósítanál a való életben? (roxforti házak, gyógynövénytan, esetleg hoppanálás) 

Hoppanálás! Ó, egek, mivel naponta ingázom, piszok mód megkönnyítené az életemet. És ha így még az útiköltséget is megspórolnám... hopp-hopp-hoppanálás!

Van olyan karakter, aki a te képzeletedben másként él, mint a filmbeli szereplő? 

Nagyjából az összes. Mivel én jóval előbb olvastam a könyvek többségét, minthogy kijött volna az első film, elég markáns világot alakítottam ki a kis buksimban, és jókora pofán vágásnak ért fel minden egyes film. Főleg, ahogy szépen cseperedtek fel a gyerekszereplők és hát valahogy egyáltalán nem olyanra, mint az általam elképzelt karakterek. Bár Matthew Lewis csodás Neville és Evanna Lynch is jól hozta Lunát, de a többiek az én fejemben másképp élnek. Na jó, akadt még egy telitalálat: Richard Harris egy az egyben Dumbledore volt. (Nyugodjék békében.)

Ha választanod kellene egy HP szereplőt, akinek a tulajdonságai leginkább hasonlítanak a tiédhez, kit mondanál?

Nem tudok ilyet... na jó, megpróbálom. Dumbledore. Az empátiája, humora, enyhe infantilizmusa, az édességek- és zene iránti rajongása... akár én is lehetnék. Bár nyilván nincs hosszú, ősz szakállam, sem félhold alakú szemüvegem és vele ellentétben nem vagyok egy korszakos zseni, de minden kedvességem és jóhiszeműségem ellenére is képes vagyok keményen fellépni, ha a helyzet megkívánja, egészen kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezem. És tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyha hatalmi pozícióba kerülnék, akkor bizony csúnyán el tudna ferdülni a személyiségem.

De igazából sok mást is mondhatnék. Molly Weasleyt a családja iránti elkötelezettségével, félelmeivel, végtelen szeretetével, aggályaival, határozott fellépésével, akár a háztartásról, akár fiai megvédelmezéséről van szó.

Tonksot, az ügyetlenkedésével, pajkosságával, elszánt ragaszkodásával Lupinhoz. Az ábrándozó Lunát, aki mindig valahonnan máshonnan nézi a dolgokat, mint a többi ember, és mindig meglátja a szépet, akár a leglesújtóbb dolgokban, de lehetnék a nagyszájú, ámde komplexusokkal küzdő, gyáva Malfoy is, vagy a sunyi és hataloméhes Tom Denem is. Mindegyik karakterben van valami, ami bennem is, de egyiküket sem lehetne egy az egyben rám húzni.

Dumbledore, igen vele tényleg könnyedén azonosulok, de az galád nagyképűség lenne, ha azt mondanám, hogy no, hát rá hasonlítok a leginkább.

Sok szerző hallgat írás közben zenét. Te is szoktál?

Igen, de nem csak íráshoz, hanem mindenhez. És ha éppen nem is, akkor is ott duruzsol az agyam egyik szegletében egy dallam. Vagy kettő. Néha ütik is egymást. Na, az szörnyen idegesítő tud lenni, de jobb, mint hangok nélkül. A zene, hát nagyjából úgy kell, mint a levegő, meg a heti csokiadagom.

Olvasói kérdések:

Most hallgatsz zenét? Ha igen, mit?

Igen, épp a Bleeding out duruzsol a laptopomon Imagine Dragonstól

Kedvenc csoki?

Narancsos étcsokoládé. Hm…

Ki érti meg legjobban a HP iránti rajongásodat?

Azt hiszem bárki, aki szintén belehabarodott ebbe a világba még gyerekként, de ha konkrét személyt kell mondanom, akkor az anyukám. Anno egymás kezéből csavartuk ki a frissen megjelent köteteket.

Középiskolában mi volt a kedvenc tantárgyad?

Irodalom, mivel zseniális tanárom volt, aki folyton úgy pörgött, mint egy lelkes balerina, pedig nem az a manöken alkat, csak hát… ő tényleg szenvedélyből tanított.

Van A Legjobb Nap-od?

Igazából nincs. Sok szép emléket őrzök az agyam egyik kis lakatlanszigetén, de nincs ott a bélyegző egyiken sem, hogy na: ez volt életem eddigi legjobb napja. Sok jó volt eddig, abból is millió féle kategória, a bús-édestől a pörgős eufórikusig.

Nézed a Virtuózokat? :P

Nem, pedig mindig ott motoszkál bennem, hogy kéne, de lehet, azért marad el folyton, mert akkor be kellene dugnom a tévét.

Nagyon köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre J Egy élmény volt megismerni!

Köszönöm szépen a kérdéseket, tök jól mulattam, miközben a válaszokat rakosgattam össze magamban. És köszönöm a dumapartit. Puszi: Keliea