mort rainey interjú

Kegyetlen játékok

Pechszéria - amikor minden összejön

Mikor a dáliák nyílni kezdtek

Csak néhány cím mort rainey legismertebb alkotásai közül, aki állítása szerint akkor ír, ha nincsen minden rendben. Szó esett többek között könyvekről, zenéről, az ihlethiányról, illetve hogy miért szereti annyira Erdélyt.

Fogadjátok szeretettel mort raineyt! :)

Kérlek, mondj pár szót magadról! Kicsoda mort rainey?

Nehéz kérdés. Általában nehezemre esik magamról beszélni.

Budapesti nőszemély vagyok, túl a félelmetes harmadik x-en, de rájöttem, hogy ideát sokkal jobb, az ember egy csomó dolgon már nem pánikol. Nem mondhatni, hogy túlságosan pörgős lennék (az én koromban hová rohangáljon az ember...), én az az otthonülő típus vagyok, akit elég nehéz kirobbantani a foteljából, pláne ha akad valami jó olvasnivaló. Ráadásul leragadtam valahol a boldog békeidőkben, amikor minden lényegesen egyszerűbb volt. Nem véletlenül játszódnak a történeteim javarészt a ’90-es években. Szörnyen cinikus alak vagyok, a romantika totálisan távol áll tőlem, de ezeket leszámítva ugyanúgy a magam kissé sötét képzeletvilágában éldegélek, mint minden író lélek, és nem szeretek onnét kimozdulni.

Politikatudományt hallgattam az egyetemen, még időszámításunk előtt, ami szerelem volt első látásra, és a nagy fellángolást hosszú válás követte. Egyébként hobbi maradt, sohasem foglalkoztam vele hivatásszerűen, de nem tehetek róla, a véremben van. Érdekel a történelem, nagyon szeretek olvasni (nem meglepő módon), filmeket nézni, régebben kirándultam is. Manapság otthon ülő feleség vagyok, és van egy gyönyörű négy hónapos lánykám.

A mort rainey nevet pedig egy Stephen King regényből, illetve az abból készült filmből vettem kölcsön, a Titkos ablakból, amiben Johnny Depp olyan írót játszott, aki naphosszat a kanapéján hever, és szenved az ihlethiánytól. Ebben eléggé magamra ismertem...

Mióta foglalkozol írással, és mit jelent a számodra? Szeretnéd egyszer viszontlátni a neved egy könyv borítóján, vagy inkább csak hobbiként tekintesz rá?

Nagyjából, mint mindenki az oldalon, mióta az eszemet tudom. Az első „mesémet” öt vagy hatévesen írtam, mikor még nagyon írni sem tudtam. Azt hiszem, Pumukliról szólt, szóval valami kezdetleges fanfic lehetett. Aztán mindig írogattam ezt-azt, komolyabban a gimi alatt vált a hobbimmá. Valami horror sztorit írtunk a legjobb barátnőmmel, klasszikus tinihorror elemekkel, késelős gyilkossal, ilyesmivel, aztán én azt tovább gondoltam, és mire észbe kaptam, nagyalakú spirálfüzeteket írtam tele, akkor még kézzel (és a kezdő írókra jellemző összes túlzással). Nehéz is volt megszokni a gépelést később.

A kiadás csak szép álom, én meg szeretek a realitások talaján maradni. Persze, nagyon jó érzés lenne viszontlátni a nevemet egy könyvborítón, bár ahogy ismerem magam, valószínűleg rettentően zavarba jönnék tőle. Meg ahhoz rá kéne szánnom magam, hogy az original sztorijaimat megmutassam valakinek (de ahhoz túl gyáva vagyok). Inkább csak hobbiként tekintek rá. Olyan hobbiként, ami maximálisan része az életemnek, sőt, egy időben az adott értelmet neki. Az írás olyasmi, ami nélkül nem hiszem, hogy tudnék élni, illetve fizikailag nyilván tudnék, csak nem lenne benne annyi jó móka.

Mi az, ami megihlet? Mit teszel olyankor, amikor előjön az alkotói válság? Van valamilyen bevált módszered ellene?

Az ihlet furcsa szerzet, rendszerint elkerül. De amúgy megihlet egy-egy dal, filmrészlet, egy végighallgatott sztori, nagyjából akármi. Vannak témák, amik kifejezetten érdekelnek, mint pl. a gyászfeldolgozás, a halál, jó emberek, ahogy rossz útra tévednek, olyan alakok, akik vergődnek a helyes és helytelen között, meg egyéb „felemelő” dolgok, és azok köré szívesen szövök történeteket. Néha csak beugrik egy jelenet, aztán kinő belőle valami. Meg ott van, amit csak terápiás írásnak szoktam hívni, hogyha valami szarság történik, akkor fogom, és beleírom egy sztoriba mindazt, amit érzek.

Az ihlethiányról mesélhetnék, mert jellemzően mindig az van, meglepő, hogy egyáltalán írtam valamit. Évről évre rosszabb, régebben könnyebben írtam, részben mert kevésbé voltam igényes, leírtam akármit, ami az eszembe jutott. Nincsen bevált módszerem, inkább csak átvészelem valahogyan. Úgymond „leülök a sarokba, és megvárom, míg elmúlik”, miközben rettegek, hogy ez lesz az a bizonyos ihlet-hiány, ami örökké tart majd, és soha többé semmilyen sztori nem jut eszembe. Olyankor rendszerint olvasok, és megpróbálok nem azon görcsölni, hogy a semmiért ülök le a gépem elé.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Harry Potter univerzummal? Szerelem volt első látásra?

Nem kifejezetten. Már nem voltam abban a korban, hogy érdekeljenek a mesék, és legelőször, furcsa módon az apámtól hallottam róla (ő azóta megutálta, én meg megszerettem, pedig nagyon ajánlgatta, mikor még hallani sem akartam róla). A szüleim elváltak, és a féltesóim hét és tíz évvel fiatalabbak, mint én, és ők olvasgatták a Harry Pottert, én meg azt sem tudtam, mi fán terem. Később az unokahúgom is ajánlotta, beleolvastam, de nem tetszett. Szerencsére nem adta fel (ő ismertetett meg később a fanficek világával, sőt a Merengővel is), elcipelt magával moziba (akkor vetítették az első filmet), és az aztán beszippantott. Egyébként én először valami paródiát olvastam, nem is a Harry Pottert, és csak azután szántam rá magam a könyvekre, és a harmadik vagy a negyedik kötettel kezdtem... már nem emlékszem. Aztán persze nagyon megszerettem, és utáltam várni az ötödik-hatodik-hetedik kötetre. De annál jobb volt behabzsolni az egészet.

Ki(k) a kedvenc karaktere(i)d és ki(k) az(ok), aki(ke)t egyáltalán nem tudtál megszeretni a történet folyamán?

A kedvenceim Piton és Lupin, néha inkább Piton, néha inkább Lupin, de szeretem Siriust is. Nekik jó tragikus sorsuk van, és én szeretem a drámát (bár pont Pitonnal kapcsolatban vannak fenntartásaim. Nem ismerek egyetlen olyan faszit se, aki így megzuhant volna egy csaj miatt, mint ő. Lehet, hogy nem szorult belém túl sok romantika, de nekem ez hátborzongató és természetellenes dolog). A srácok közül Harryt, Hermionét és Neville-t szeretem, de Ronnal sincsen különösebb gondom. Ezen felül McGalagony valamiért nagy kedvencem. A mardekáros brancsot sosem éreztem közel magamhoz, Voldemortért pedig kár, mert nagyobb formátumú gonosztevő is lehetett volna. Az egész történet alatt egyszer sem tudta rám hozni a frászt, bár az ideológiája nyomokban emlékeztetett a XX szd. totalitárius rendszereire.

A Weasley famíliát nem kedvelem, főleg szegény Ginnyt nem. És nem szeretem a tekergőket, ami fura, mert Remust és Siriust külön igen, de tekergőként nem, illetve inkább csak nem érdekelnek.

Említetted Voldemortot, hogy nagyobb formátumú gonosztevő is lehetett volna. Mit gondolsz, hogyan?

Például, ha nem kap frászt egy csecsemőtől, nem tesz elhamarkodott lépéseket, hanem szépen kiépíti a birodalmát, és aztán, ha bebizonyosodik a gyerekről, hogy tényleg olyan veszélyes, majd akkor választ a repertoárból, deportálja, ellehetetleníti, kivégzi, stb. Persze, akkor nem lett volna könyv, szóval végül is, örülök, hogy ő a szánalmasabb utat választotta :).

Egyébként ettől függetlenül, én sosem drukkoltam Voldemortnak, csak annyi volt a gondom, hogy túlságosan nyilvánvaló volt, hogy bukásra van ítélve. És mivel az sosem volt benne a pakliban, hogy nyertes félként fejezi be a háborút, így minden, amit tett, értelmetlen volt. Kapargatta a felszínt, keresztbe tett itt-ott, voltak támadások muglik ellen, eltűntek emberek, de a játékszabályokat igazán nem szegte meg. Ennél sokkal kegyetlenebbül is felléphetett volna, tehetett volna olyasmit, amit még Dumbledore és a minisztérium teljes apparátusa sem tudott volna eltakarítani és letagadni. De ez egy mesekönyvből kinőtt tini regény, igazából nem vártam Voldemorttól, hogy amolyan igazi szörnyeteggé váljon, épp elég volt az eltorzult kígyó feje. Csak számomra így nem sok tétje volt a dolgoknak, a kérdés csak annyi maradt, kik lesznek az áldozati bárányok. De érdekelt volna, az írónő hogyan képzelne el egy totális rendszert, és bár kaptunk belőle ízelítőt, de örültem volna még némi információnak, pl hogy Voldemort embere hogy a fenébe lett miniszter? (Azóta sikerült megnéznem a Legendás állatok második részét, és Grindelwald az a típusú gonosztevő, amilyennek Voldemortnak is lennie kellett volna. A víziója sokkal jobb, és nem megfélemlítéssel éri el a célját, hanem meggyőzéssel).

Melyik a kedvenc köteted és miért?

Régebben a harmadik volt, Lupin miatt. Örültem, hogy bekerült a történetbe. Nekem ő az egyik legjobban megírt karakter volt, legalábbis a végéig, ahol elveszítettem vele a kapcsolatot, mert érthetetlen volt, miért kezdett viszonyt Tonksszal, és aztán miért vette el, ha egyszer nincs odáig érte. Legalábbis nekem végig ilyen érzésem volt vele kapcsolatban, és nem szeretem, ha valami nincs kellően megalapozva (vagy én siklottam el egy részlet fölött, de nekem nem az derült ki a könyvekből, hogy elemésztené a szerelem). De még a negyedik kötetet is egészen szerettem, sőt, a hatodikban is voltak jó részek.

Ha már Remus karaktere szóba került, te hogyan fejezted volna be az ő történetét? Számodra mit sugallt a könyv cselekménye?

Ugyanígy. A halála nem zavart, az ő története számomra így volt kerek. Akármikor meghalhatott volna, el tudtam volna fogadni. Érezhető volt, hogy ez lesz a sorsa, ezért is lepett meg részben a magánéleti szála, mert azt hittem, ő is tisztában van vele, hogy jó eséllyel meghalhat a következő háborúban. Már Sirius halálakor lehetett sejteni, hogy az összes tekeregőnek ez lesz a sorsa. De a magánéleti részével továbbra sem voltam kibékülve. Kicsit úgy éreztem, Remus és Tonks halála csak arra szolgált, hogy átérezzük, hogy a háború rossz, és a háború tényleg rossz, de ha már így kellett lennie, kaphattak volna egy kicsit nagyobb figyelmet. Cirka annyi volt róluk, hogy Remus az egyik halálfalóval viaskodott, Tonks meg eszeveszetten kereste őt a zűrzavarban. Mintha az lett volna a cél, hogy a történelem ismételje önmagát, ahogyan Lily és James, úgy Remus és Tonks is hátrahagytak egy árvát. A halállal nincsen problémám, és az is jó, hogy érzékeltette az írónő, hogy a háború mennyi felesleges és értelmetlen áldozattal jár, de kicsit túl direkt volt. Én pl Tonksot életben hagytam volna.

Sokan azt vallják, hogy a Harry Potter könyvek szerettették meg velük az olvasást. Szerinted mi lehet ennek az oka? Te magad mennyire és miket szeretsz olvasni?

Jól megírt sztoriról van szó, és mégiscsak benne van a jó és a rossz párharca, annak rendje s módja szerint. Van sok hiányossága, de JKR képes volt olyan világot alkotni, ami tényleg beszippantja, és meg is ihleti az olvasóját. Ennek része a rengeteg kiaknázatlan lehetőség és a karakterekben rejlő rengeteg plusz potenciál, de ugyanúgy része a környezet, az atmoszféra, a Roxfort maga. Ki ne akarna varázsló suliba járni ahelyett, ahová járni kényszerül, és ki ne akarna hős megmentővé válni, olyan világban élni, ahol van mágia... Szerintem az is sokat segített, hogy végül mindenki meg tudta találni benne a maga kedvencét. Mivel az írónő pl a Malfoy családot nem abszolút gonoszként tálalta (bár hosszasan annak tűntek), ezért Draco Malfoy ugyanolyan szerethető karakter lehetett a végére, mint mondjuk Ron (jó, hát Voldemortot és Bellatrix Blacket nehéz szeretni, de őket sem lehetetlen). Könnyű beleélni magunkat a történetbe. Én már felnőttként olvastam, így nem tudom, miben különbözik a többi mesétől vagy nagyon ifjúsági irodalomtól, de tény, hogy képes volt arra, amire a többiek nem.

Én amúgy mindenevő vagyok, irodalmi disznó. Az olvasás (is) a hobbim. Jobb időszakaimban heti két könyvet is kivégeztem, de olyan is van, hogy hetekig semmit sem nyitok ki.

Nem tudom, miféle zsánert olvasok, szeretem azokat a regényeket, amik emberi kapcsolatokról vagy drámáról szólnak, amolyan „lélektani” dolgokat. Az sem baj, ha nem szól semmiről, de érdekes a szereplője. Még egy szimpla karaktert is szerethetővé lehet tenni, és el lehet érni, hogy az olvasót érdekelje a története, ha az jól van megírva. Szeretem az antihősöket középpontba állító regényeket is, főleg ha tényleg antihősök. Inkább kedvenc íróim vannak, és tőlük igyekszem mindent elolvasni, amihez hozzájutok (Márquez, Moravia, Maugham, Nick Hornby, Ellis, Irvine Welsh, Orwell, stb, sorolhatnám napestig). Mivel nem olvasok e-bookot, csak papír alapú, klasszikus könyvet, így nem jutok hozzá mindig mindenhez, amihez szeretnék. Meg szeretem a kortárs (vagy már nem is annyira kortárs) amerikai irodalmat. Az én kedvenceim lassan nyugdíjba mennek. Amit viszont nem szívesen veszek kézbe, az a YA, de vannak abból is jók...

Ha már szóba került az olvasás szeretete, hogyan állsz/álltál a kötelező olvasmányokkal?

Amennyiben volna rá lehetőséged, mi az a mű, amit mindenképpen megismertetnél az olvasókkal?

Én végigolvastam őket. Talán egyet-kettőt úsztam meg, de a kötelezők nem is azért voltak, hogy az ember élvezze. De nem azok szerettették meg velem az olvasást, az csak úgy jött, világéletemben olvastam, amióta csak megtanultam (bár Dosztojevszkijt talán pont a kötelező szerettette meg velem). Mivel nem vagyok tanár, fogalmam sincsen, hogy amiket én olvasok, azok inkább ártalmasak vagy értékesek. Szerintem aberrált egytől egyig, így aztán nem mondanám könnyű szívvel, hogy mindenki olvasson pl Bret Easton Ellist vagy Chuck Palahniukot, pedig mindkettő zseniális a maga nemében. Ideje van mindennek, egy-egy regény más élmény egy tizenévesnek, mint egy huszonévesnek. Van olyan könyv, amiért anno odavoltam, mostanság meg alig értem, miért. Úgyhogy csak annyit tudok, hogy huszonévesként miért szerettem egy bizonyos írót, hogy pl. mit jelentett Moraviától Az unalom – és mit jelent manapság. Tervezem is újra olvasni a kedvenceimet. Tízévente nem árt. Azért is nehéz bármit ajánlani, mert nem tudok egy regényre rábökni, hogy ez az, ez a legjobb, mert mindegyikben van jó. De talán A kis herceg lenne az Saint-Exupérytől. Ha az ember soha semmit nem olvasott, azt akkor is el kell olvasni.

Visszakanyarodva Harry Potter világához, mi a véleményed a filmekről? Szerinted kinek sikerült leginkább visszaadni az általa játszott karaktert és kinek legkevésbé?

A gyerekek egész jók voltak, a felnőttek közül McGalagonyt nagyon eltalálták, meg a tanári kar nagy részét is. Siriusszal, Lupinnal és Voldemorttal nem voltam megelégedve.  Ennek semmi köze a színészi játékhoz, de sajnos annyira másképpen képzeltem el őket, hogy azután már nem tudtam elvonatkoztatni tőle. Bár Lupint nemcsak külsőleg, belsőleg is másképpen képzeltem... a könyvben aranyos volt, a filmben kissé idegesítő, pláne a vége felé. Voldemortról meg sajnálatos módon folyton az angol beteg ugrott be.

Pitonon meglepődtem először, mert a könyvben ott van feketén-fehéren, hogy egy harmincas csávóról van szó, Alan Rickman pedig közel sem volt már akkor sem annyi, de ő aztán vérbeli Pitonná vált (bár, ha írok Pitonnal, nem igazán őt látom magam előtt).

A filmek amúgy csak filmek. Nem úgy nézem őket, mintha a Harry Potter könyvből készült filmek lennének, és úgy egész elviselhetőek. Mintha fanfiction lenne, vagy valami random mese... egyébként az első kettő kifejezetten jól sikerült, a többiből meg kihozták, amit nagyjából ki tudtak hozni. A könyvek túl hosszúak és részletesek voltak ahhoz, hogy belesűrítsék egy normál filmbe, de az se tett jót, hogy kitolták a játékidőt, szóval nem sok esélyük volt.

Bár Harry története lezárult, a J. K. Rowling által megalkotott univerzum immár nem csupán Európára, hanem más kontinensekre és országokra is kiterjed. Ennek keretein belül született meg a Legendás állatok előzménytörténet, aminek első része New Yorkba, a második pedig Párizsba kalauzolja el a nézőket.

Neked mi a véleményed, mennyire érzed ennek szükségességét?

Kellemes filmélmény volt, aranyos sztori, úgyhogy szerintem jó, hogy megcsinálták. Kicsit vissza is hozta a Harry Potter élményt, legalábbis nyomokban: azt a részét, hogy mindig karácsonyra hozták ki a filmeket, és a legjobb barátommal vagy az unokahúgommal mindig nagyon vártuk, pláne a remény miatt, hogy hátha jobbak lesznek, mint az előző volt. A Legendás állatok második részét sajnos még nem láttam, majd itthon, egyszer... (szerk.: azóta megnéztem, de még nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e).

Hogy szükséges-e azt sem tudom, de mesének jó. Bár Credence megint az a típusú karakter volt, akiért nem vagyok oda, de a többiek rendben voltak, és előzménykönyv híján nem támasztottam akkora elvárásokat.

Az írónő a könyvsorozat befejezése után újabb, más jellegű történetek írásába fogott. Olvastad valamelyiket? Mi a helyzet az Elátkozott gyermekkel?

Nem olvastam más könyvet tőle. Az Elátkozott gyermek pedig nem nagyon érdekelt. Ha már az a kérdés, hogy van-e szükség folytatásokra, inkább a Legendás állatok, mint az Elátkozott gyermek, legalábbis szerintem. Nekem a Harry Potter egy kerek sztori, nem igényel folytatást, bár a lezárásával nem voltam maximálisan elégedett, de ez JKR története, nem az enyém.

Ez a nemtetszés főleg a Remus-szál miatt van, vagy van más is, ami kifejezetten nem tetszett?

Keveselltem egy kicsit a háború-részét. Még az előtt vége lett, hogy igazán kitörhetett volna. Nekem kicsit gyorsan lett vége és túl könnyen. Értem, hogy Harry volt a főhős, az ő kezében volt a megoldás kulcsa, és persze a barátai kezében, akik vele egykorúak, de kicsit furcsa volt, hogy jórészt végzős diákok (és persze a Főnix Rendje) állnak szemben állítólag hétpróbás gazemberekkel, és nem az az oldal nyer, akinek a logika szabályai szerint kellett volna, mert eleve semmi esélyük sem volt a károkozáson kívül. (Ráadásul a mágus lakosság jó része észre sem vette, hogy háború van, mert az egész egyetlen éjjel alatt zajlott le a Roxfortban, és csak azok voltak ott, akik értesültek róla, mintha valami privát buli lett volna). A horcruxos megoldás érdekes volt, de kivette Voldemort kezéből azt a lehetőséget, hogy fordíthasson az eseményeken. Plusz nem értettem, hogy Narcissa miért hazudta azt Voldemortnak, hogy Harry meghalt, illetve érteni értem, mert gondolom, időközben rájött, hogy rossz lóra tettek, és ő csak a fiát akarta kikaparni a csata kellős közepéből, de akkor is, túlságosan nem várt helyről érkezett a segítség. Egyébként összességében még a csatával együtt is tetszett a lezárás, csak az utolsó fejezet csúszott el egy kicsit. Megnyugtató volt látni, hogy a srácokkal minden rendben, de ugyanakkor én valószínűleg kihagytam volna a történetből. Nekem anélkül is kerek volt.

Térjük rá az írásaidra! Korábban említetted, hogy az unokatestvérednek köszönhetően találtál rá a Merengőre. Van más oldal is, ahol fellelhetőek az írásaid? Mi a helyzet azzal az „ősrégi oldallal”, ahová először feltöltöttétek szerzőtársaddal a Kegyetlen játékokat? Mesélnél az oldalról egy kicsit?

Már a nevére sem emlékszem, talán invitónak hívták, és a Merengővel párhuzamosan futott egy ideig, aztán csendesen kilehelte a lelkét. Akkoriban több ilyen oldal is volt, aztán jórészt csak a Meri maradt igazán talpon. Nincsenek fenn máshol írásaim, a Merengőhöz is hónapok kellettek, mire rávettem magam, hogy fel merjek tölteni bármit is (nagyon örültem és csodálkoztam, mikor hosszú évek kihagyása után egy virágzó közösséget találtam). Mind a mai napig rettegéssel tölt el minden feltöltés, szóval kész csoda, hogy ennyi fejezet felment. Mindig attól félek, a dokumentum valami módon felülírta magát az utolsó átolvasás óta, és tele van helyesírási hibával az egész. Egyébként örülök, hogy megszűnt az az oldal, gyalázatos állapotban volt ott fenn a Kegyetlen játékok, és hónapok kellettek, mire úgy ahogy gatyába ráztam (akkoriban a helyesírás és én még külön utakon jártunk), de így se lett a kedvencem, és csak kíváncsiságból tettem fel a Merengőre is, aztán meglepődtem, hogy az olvasóknak meg tetszett. Meglepődtem, de azért nagyon örültem.

Az unokatesóm meg a könyvek megjelenése közben talált rá az oldalra, mikor alternatív folytatások után kutatott, még a hetedik kötet megjelenése előtt. Akkoriban a falat kapartuk, mire megjelent a soron következő könyv. Mesélt róla, én meg mondtam magamnak, hogy ez biztosan nem az én világom. Ahhoz képest én még mindig itt vagyok, ő meg már sajnos nem. Bár mikor először láttam életemben slash-t, attól rendesen megnyúlt a képem...

Mi győzött meg mégis, hogy slash-sel is foglalkozz? Emlékszel az első történetre, amit a témával kapcsolatban olvastál?

Azt hiszem, Perselus/Sirius volt (szintén unokahúgomnak köszönhetően :)). Pechemre valami pwp határát súroló írás volt, talán még mpreg is volt benne, és kisebb sokkot kaptam tőle. Az én gyerekkoromban és a fiatalkorom nagy részében a másság még tabu volt. Valahogy nem voltam felkészülve egy színtisztán pwp írásra :). Már azon is csodálkoztam, hogy ilyet egyáltalán le lehet írni. Egy időre el is tántorított a slash-től, de persze a kíváncsiságom azért erősebb volt, olyasmi volt, mint a tiltott gyümölcs, szóval fontosabb az első pozitív élményem, és az egy Perselus/Remus volt, de sajnos a történet nagy részére már nem emlékszem. Azután egy rövid ideig csak slash-t olvastam, végül úgy alakult, hogy évekig nem nyúltam a témához.

Az, hogy slash-t egyáltalán írni kezdtem, tiszta véletlen. Mikor az Akkor is szeretlek-en dolgoztam pár éve, akkor úszott a képbe, hogy ezt a témát akár így is megírhatnám (mivel másképp nem akart összeállni, én meg mindenképp meg akartam írni). Azt eredetileg nem ficnek és nem is slash-nek szántam, ahhoz képest ez lett belőle. Előtte már vagy tíz éve nem foglalkoztam ficekkel, csak hébe-hóba, és nem is akartam visszatérni hozzájuk, de az ötlet aztán a bőröm alá fúrta magát, és így kötöttem ki újra a Merengőnél.

A történeteidre általánosságban jellemző a dráma és az OOC karakterábrázolás. Írtál valaha más műfajban, vagy úgy érzed, azok nem fekszenek neked? Az OOC esetében van esetleg valamiféle határ, amit nem lépsz át, vagy szereted nagyon átformálni a karaktereket?

Hát, többnyire drámát írok, aztán van néhány abszurd írásom, mint a Malfoy és Potter... meg a Pechszéria, ami messze esik a drámától, és van a Kegyetlen játékok, ami ilyen öszvér, de leginkább romantikus sztori, viszont ott a romantikus részéért szerencsére nem én feleltem, legalábbis eredetileg. Sok történetem nem drámának indul, és mégis azokból lesznek a legkeményebb sztorijaim, mint a Múlt és jelen (amit át kéne neveznem, mert ez a munkacíme még mindig) vagy a Dáliák. Azon magam is meglepődtem. De ez karakter-függő is. Sajnos pont szegény Remus az, akivel sehogyan sem megy a könnyed téma, ő mindig elég elkeserítő helyzetekbe sodródik...

Nem szoktam egyébként előre eldönteni, hogy akkor én most leülök, és írok valami szörnyen elkeserítőt, csak így szokott alakulni (bár fogalmam sincsen, az olvasókra ténylegesen milyen hatással vannak ezek a történetek). Mondhatnám, hogy a szereplő dönti el, de a főszereplőim rendszerint pont azok az alakok, akiknek nem volt egyszerű az élete. Ez meg maga után vonja a többit, hogy már mindnek van néhány jellemhibája, függősége, néhány pocsék párkapcsolata, egyszerűen elkezdenek elhasználódni, mint a felnőttek úgy általában.

Nem hinném, hogy tudok mást írni. Fluffot biztosan nem, egyszerűen képtelen vagyok arról írni, hogy minden szép, ahhoz túl cinikus vagyok. Nem is szívesen mozdulok ki a komfortzónámból.

Az OOC meg egyre rosszabb. Eleinte törekedtem, hogy ne legyen túl OOC, és talán az első feltöltött sztorimnál nem is volt olyan vészes a helyzet, sőt, az még a kánonba is illett fura módon, de én biztonsági okokból mindig jelölöm. A könyvbeli szereplőkről elég keveset lehet tudni, csak azt, ami a történet szempontjából fontos volt, és én ezeket szeretem kitágítani. Például nem vitatom soha Piton megszállottságát Lily Potter iránt (kivéve, ha SS/HG-t írok, akkor úgymond hivatalból muszáj), de az a véleményem, hogy mindezen évek alatt nem élt aszkéta életet, csak az nem tartozik szervesen a könyvek történetéhez. És Pitont sosem látjuk a szobája magányában, mert az nem lenne túl izgalmas, épp ezért azt sem tudhatjuk, civilben milyen, amikor nem Harry Potterhez viszonyul. És bár tudom, hogy pl a Remus/Sirius nem kánon, de nekem nehéz őket másképp elképzelni, még olyankor is, mikor kifejezetten megpróbálok mást írni (pedig megszállott Remus/Sirius rajongó sem vagyok, csak mindig ez jön ki, ha velük írok). Nekem ezért OOC-k a karaktereim. Plusz a sok muglis utalás miatt, ami már annyira a részemmé vált, hogy utólag sok mindent kell gyomlálni, hogy ne egy ömlengés legyen könyvekről és albumokról. A mágia sohasem érdekelt igazán, van és kész, de sok szórakoztató dolog van ideát, a mugli világban is, és miért fosztaná meg valaki magát tőlük csak azért, mert varázsló? Egyébként az igyekezet bennem szokott lenni, hogy a szereplő legalább minimálisan emlékeztessen regénybeli önmagára, aztán hol sikerül, hol nem.

Korábban említetted, hogy számodra az írás egyfajta terápiás célt is szolgál. Mennyire használod véleménykifejtésre? Előfordult már, hogy egy adott témával kapcsolatos látásmódodat belefűzted egy történetbe?

Nem szoktam erre törekedni, de nyilván nem lehet kivédeni. Maga a témaválasztás is egyfajta véleményformálás, de pont a témáimból adódóan nincs szükségem rá, hogy tanmeséket írjak, mivel szinte csak elcseszett emberi kapcsolatokról írok. Egyébként nem, a Merengőn különösen nem, mert oda szórakoztatás céljából töltök fel mindent (más kérdés, hogy ez milyen minőséget képvisel, és hogy némely témám egyáltalán nem szórakoztató). Mikor írok, igyekszem mindig teret hagyni a másik oldalnak is, megpróbálom objektíven láttatni, mert nem az a dolgom, hogy értékítéletet alkossak, hanem hogy elmeséljek egy történetet, és aztán az olvasóra bízom, hogy mit kezd vele (nyilván a műfajból adódóan ezt megtehetem, de ha olyan lenne a témám, akkor lenne benne értékítélet. Némelyikben azért van is.). Kaptam már olyan kritikát, ahol azt írta egy kedves olvasóm, hogy elgondolkodtatta az a fejezet, és ennek különösen örültem, mert bár sosincs ilyen célom, de azért jó látni, hogy úgy sikerül átadnom valamit, ahogyan szeretném. A terápiás írás is inkább olyasmi, hogy megjegyzem, hogy mit éreztem ezzel vagy azzal az üggyel kapcsolatban, aztán mikor a könyvem szereplői olyan helyzetbe sodródnak, akkor felhasználom, és ezáltal úgymond én is megszabadulok tőle. Mindamellett, hogy igyekszem nem önéletrajzi ihletésű sztorikat írni. Egyrészt rideg lenne, másfelől valószínűleg unalmas. Egyébként én jellemzően akkor írok, ha nem vagyok túl jól. Ha minden kerek, akkor nehezebb, pont mert elcseszett dolgokról nehéz úgy írni, ha közben az ember életében az utolsó szög is a helyén van. Azt nem tudom, mennyire szokott sikerülni, de többnyire arra törekszem, hogy a szereplőim hitelesek legyenek. Ez különösen akkor nehéz, ha nekem sincs mihez visszanyúlnom, mert sohasem éltem át hasonlót, vagy ha a szereplő gyökeres ellentétem. De a látásmódon óhatatlanul lecsapódik a szereplőimben, gondolom.

Az original történeteimet meg, ahol ez inkább előfordulhat, nem szoktam megmutatni senkinek. Egyébként kifejezetten érdekes kísérlet nem túl szimpatikus alakok bőrébe bújni, és azzal kezdeni valamit. Meglepő dolgok tudnak így születni.

Összegezve az írásaidat jól látható, hogy a hosszabb lélegzetvételű írásaid vannak többségben. Hogy érzed, azért mert ezekben jobb vagy, vagy mert annyi mondanivalód van egy-egy karakterrel kapcsolatban, hogy nem tudsz rövidebbet írni?

Nem tudok röviden írni. A novellaírásnak megvannak a szabályai, hogy az jó legyen, jól is nézzen ki, és én ezekben nem vagyok jó. Szeretem megalapozni a dolgokat, és az alapokkal együtt elég hosszúra szokott nyúlni egy-egy történet, mire mindent felvázolok, addigra kész egy fél kisregény. Egyébként nem idegenkedem a novelláktól, ha olyan a történet, akkor akkora terjedelmet kap, amekkorát igényel. A novelláim mindig hirtelen felindulásból születnek, általában egyetlen éjszaka leforgása alatt, többnyire valami zene hatására (tulajdonképp a teljes „munkásságomat” a zeneiparnak köszönhetem), és azokhoz aztán nem is akarok hozzányúlni, vagy mást kihozni belőlük. Viszont a rétestészta sztorikat sem szeretem, a kapacitásom kb 30 fejezet. Ha annál hosszabb, akkor könyörtelenül meghúzom, vagy egyenesen elfelezem. Amivel biztosan nem tudnék mit kezdeni, azok az egypercesek. Olvasni néha szeretem őket (bár mostanában pont azokhoz nincsen semmi türelmem), de pár sorban még kevésbé tudnám kifejezni magam úgy, hogy az érthető és minimálisan élvezhető legyen.

Emellett láthatjuk, hogy az E/3 szemszög mellett egy-egy történet erejéig írtál már Remus, Perselus, Tonks, illetve Harry és Draco nézőpontjából is. A Tizennégy dal című novellád pedig E/2 szemszögű. Mitől függ, hogy melyiket választod? Melyiket preferálod jobban?

Én E/3 párti vagyok. Ha csak tehetem, abban írok, de vannak azok a helyzetek, mikor az nem elég közeli, és hiába próbálkozom vele, színtelen-szagtalan marad a történet, olyankor jól jön az E/1. És persze sokkal kényelmesebb is, mint a többi, bár ugyanúgy megvannak a korlátai is. Azt hiszem, a leggyakrabban a közeli E/3-at használom. Az E/1-ben jó, hogy az egész teljesen szubjektívvé válik, és azok az igazán elborult dolgok, amiket abban a szemszögben alkottam. Az E/3-nál talán szigorúbb vagy objektívebb vagyok. Azt hiszem, jobban megválogatom a szavaimat. És az E/3-ban írt történeteim legtöbbje több szemszöges, és mindegyiket meg kell mutatni.

Az E/2 mindig kicsit kifacsartnak tűnt. Legelőször Jay McInerney-nél láttam jó pár éve, ezt használta a Fények, nagyváros narrációjához, és teljesen meglepő volt, de nála tetszett. Nem akartam kipróbálni, de a 14 dal ugyanúgy, mint a többi novellám, teljesen hirtelen felindulásból született, és cinikus, szarkasztikus szemszögnek egész jó volt.

Függ egyébként a szereplőtől is, mert könnyebb az E/1, ha olyasvalakivel írok, aki nem áll olyan közel hozzám. Könnyebb megismerni és a bőrébe bújni.

Ha már szóba kerültek a nem túl szimpatikus alakok, muszáj említést tegyek a Másvalaki kedvese – bizarr szerelmi vallomás című novelládról, ami egy igencsak szokatlan helyzetet vázol fel és mutat be. Hogyan született meg az ötlet a fejedben? Mennyire volt nehéz Greybackkel írni?

Furcsa módon egyáltalán nem volt nehéz, rosszabbra számítottam. Egész élvezetes volt egy ekkora tahó bőrébe bújni, pedig alapból nem szeretem őt :). A rossz fiúk mindig sokkal jobban érdekeltek, mint a jók, ezért is rémséges alak majdnem minden főszereplőm. Különben azért sem volt nehéz dolgom vele, mivel olyannyira OOC lett, hogy csak nyomokban tartalmazza az eredeti karakterjegyeit. Végül is egy végtelen hosszú ömlengés arról, hogy mennyire szereti Remust, akit én is szeretek, még ha nem is így.

Az ötlet már egy ideje kóválygott körülöttem, bár nem pont így terveztem megírni. Hosszabb és drámaibb lett volna, mint ami végül lett. De érdekelt egy olyan helyzet, ami romantikus szempontból elég kilátástalan, mert hát Remus másvalaki kedvese volt, Grayback pedig ennek ellenére brusztolt érte, és akkor még ott volt a háború is. És számomra izgalmasabb egy kapcsolat vége, mint az eleje, és szeretem a szerelmi háromszögeket is. Egy ideig tervezgettem neki két kiegészítést, a másik két résztvevő szemszögét, de aztán ez elmaradt. Mikor írtam a Múlt és jelent, már akkor egy része a fejemben volt, azért is gyanakodott Sirius folyton Remusra, nem is alaptalanul. De a két történetnek semmi köze egymáshoz egyébként.

Szereted nem megszokott szituációba hozni a szereplőidet? Hiszen például a Malfoy és Potter a világ ellen kisregényed alapját az adja, hogy a címszereplők mind a ketten, egyszerre döntenek úgy, hogy levetik magukat a Csillagvizsgáló-toronyból.

Általában igen, de végül is, a legtöbb regény valamilyen módon arról szól, hogy a szereplője számára nem megszokott helyzetbe kerül. Ilyen szempontból a Malfoy és Potter rokona a Pechszériának, mindkettő eléggé abszurd. Szeretek ilyesmivel kísérletezni. Nálam a szokatlan helyzetek vagy totál elborult dolgok, vagy teljességgel elkeserítőek, ez a két végpont van.

Szerettem volna egy történetet arról, hogy Harry és Draco hogyan barátkozik össze, ez meg elég rövid útnak tűnt hozzá. És néha a szörnyű helyzetekből jön ki a legjobban az ember, sohasem lehet előre tudni...

A Malfoy és Potter kifejezetten kísérleti terep volt, ki akartam próbálni, tudok-e Dracóval írni. Egyébként ugyanezen okokból született a Dáliák Tonksszal és a Másvalaki kedvese Graybackkel. Sok szempontból könnyebb is volt olyasvalaki bőrébe bújni, akit nem érzek olyan közelinek. Több mindent lehetett kihozni belőle.

Korábban már szóba került a Kegyetlen játékok című snanger regényed. Miért döntöttetek úgy a barátnőddel, hogy közösen vágtok bele? Hogyan zajlott maga a folyamat? Közösen leültetek ötletelni, aztán felosztottátok, ki mit írjon vagy teljesen máshogy zajlott?

Hát ez már nagyon régen volt, alig emlékszem rá, de nagyjából így történt. Jó mókának tűnt együtt írni, engem meg külön érdekelt, tudok-e könnyed, romantikus sztorit írni, mert egészen addig csak komolyabbakat írtam, ami főképp a háborúról szólt, és kellett valami lazítás. Az ő ötlete volt, hogy ez egy Perselus/Hermione történetet legyen, amibe szemrebbenés nélkül beleteszünk mindent, ami egy ilyenbe kell, az se baj, ha klisé. És a tanárába belezúgó diáklány karaktere akkoriban eléggé testhezálló volt :). Msn-en írtuk, az ő reszortja volt Hermione, az enyém az összes többi, aztán persze a dolog kikerült az irányításunk alól, és a nézőpontok is összemosódtak :). Annyira megtetszett az együtt írás, hogy volt aztán néhány közös „munkánk”, amiket nagyon szerettem írni, és rengeteget tanultam belőlük. A folyamat nagyjából úgy nézett ki, hogy szakaszonként írtuk felváltva, átküldtük a másiknak, és ő arra reagált, szóval nem nagyon volt előre eltervezve.

Ha valaki úgy dönt, szeretné elolvasni a regényt, számítson rá, hogy rengeteg klisével és sablonnal fog találkozni – legalábbis erre figyelmeztet a leírás. Ezek szerint a történetet egyfajta kifigurázásnak szántátok vagy szó sincs ilyesmiről?

Nem az volt a cél, hogy kiparodizáljuk a műfajt (bár néhol sikerült), vagy hogy megbántsunk vele más szerzőket. Félig vígjátéknak szántuk, félig romantikusnak, szerettük volna megnevettetni az olvasókat. Azt tudom, hogy nem vettük komolyan mi sem, főképp azért írtuk, mert bennünket szórakoztatott, tehát az egész elég öncélú volt. Az eleje pont ezért tele van eltúlzott reakciókkal, csak aztán kezdtük megszeretni a történetet, és azt szerettük volna, ha jó is lesz esetleg. A gond a munkafolyamatból adódott, abból, hogy spontán reakciókból született, így nem volt egységes koncepciónk, és ez nagyon látszik is rajta. Egész más elképzeléseink voltak, de izgalmas volt ezeket valahogy összehozni. Meg hát mindketten szerettük a Kegyetlen játékokat (mármint a filmet), úgyhogy az alapkonfliktus volt az egyetlen, amiben megegyezés volt, hogy ennek fogadásnak kell lennie, és kell bele egy megcsalás. Az összes többi, Parvati és a saját szereplőm, Harry viselkedése, stb menet közben alakult. Ezért volt nagyon nehéz átírni, mert sok jelenet (a legtöbb) szó szerint a levegőben lógott. Ott még szó sem volt alapozásról, és utólag sok mindent meg kellett magyarázni, amiket belesuvasztottam ide-oda, hogy érthetőbbé váljon egy-egy reakció, de így is lyukacsos maradt. A leírásaim amúgy katasztrofálisak. Megkeresem, mi az adott írás gyengesége, és közlöm, hogy erre lehet számítani. Rossz reklámszakember lennék, semmit sem tudnék eladni, pláne nem magamat :).

Ettől kicsit olyan érzésem van, mintha el akarnád tántorítani az olvasókat magadtól. Mintha nem lennél biztos benne, hogy a történeteid elég jók-e vagy sem. Rosszul gondolom?

Nem vet szét az önbizalom, nincs is mire fel szétvessen, de ez nem egészen erről szól, hogy mindenkit el akarnék tántorítani. Szerintem minden írásnak megvan a maga közönsége, akiknek szól, akik találnak benne olyasmit, amiért azt mondják, megérte elolvasni, és én elsősorban nekik írok, őket próbálnám megszólítani. A témáim nem mindenkinek valók, és ebben semmi rossz nincs, van aki egyszerűen ki akar kapcsolódni, nevetni egyet, vagy olvasni egy aranyos, romantikus történetet, ami kimozdítja a taposómalomból, de az én történeteim általában nem ilyenek. Azt szeretném, hogy azok, akik bevállalják, érezzék jól magukat közben. Az olvasásnak jó élménynek kéne lennie, még akkor is, ha az ember esetleg egy kiadósat sír tőle, és szerintem az a legkorrektebb, ha felhívom a közönség figyelmét arra, amire számítani lehet :). Különben az igaz, hogy sohasem tudom, hogy amit írok, az jó-e. Ha pozitív kritikát kapok, az mind a mai napig meglep.

Korábban szó volt az ihletforrásokról. Amikor egy adott film vagy zene megihlet, többször megnézed/meghallgatod, vagy olyan mély benyomást tesz rád, hogy elég csupán egyszer?

Filmek ritkábban ihletnek meg, mint zenék. A filmek inkább adnak egy jó hangulatot, vagy egy szép hátteret, a fő ihletforrásom a könnyűzene. Viszont amik megihletnek, azokat totálisan kifacsarom, és addig hallgatom, míg a sztori meg nem születik. Aztán keresek új forrást, és kezdem elölről.

Ha már filmek, ott is inkább a drámaibb vonalat részesíted előnyben, vagy fogyasztasz más műfajú alkotásokat is?

Filmben majdnem mindenevő vagyok, legalábbis voltam valaha, darabolós horror ugyanúgy jöhet, mint agyhalott vígjáték vagy dráma. Van jó pár kedvencem, amiket folyton újranézek, hiába tudom már kívülről az egészet, ilyen a Forrest Gump, a Lesz ez még így se, az Elit alakulat, stb. Meg persze a Gyűrűk Ura. Manapság viszont van egy olyan érzésem, hogy nem én vagyok a célközönség...

Mennyire befolyásolnak a kapott vélemények?

Olyan szempontból nagyon is, hogy ha kapok valami pozitívat, akkor egész nap vigyorgok tőle. De amúgy igyekszem távolságot tartani a végletektől. Befolyásolnak, különben nem töltenék fel semmit, ha nem lennék kíváncsi az olvasók véleményére, de a pozitív véleménytől nem kell elszállni, a negatívtól meg elásni magamat. A helyükön kell kezelni őket. Egyébként az a típusú „író” vagyok, aki azt vallja, hogy az olvasónak mindenben igaza van, legalábbis az ő szempontjából biztosan, és ha nem tetszett neki valami, azt ugyanúgy el kell fogadnom és tudomásul kell vennem lehetőleg sértődés nélkül, mint a dicsérő szavakat. Szeretem az olvasóra bízni, hogy hogyan értelmezi a dolgokat, és ha gyökeresen másképp, mint ami az írói szándék volt, akkor én rontottam el valamit.

Mivel közel harminc éve írogatok, és tizenöt éve komolyabban is, ezért a stílusomon és az érdeklődési körömön nem tudok faragni, és azon nem is nagyon akarok. De ha valaki tanácsot ad, azt mindig átgondolom, és ha tudom, meg is fogadom.

A fanfic írásnak nagy hátulütője az, hogy minden olvasó ismeri a karaktereket, van róluk egy saját elképzelése, ugyanúgy élnek a szereplők az ő fejében is, és van egy elvárás az író felé. Itt szokott a legtöbb gondom adódni a szörnyen OOC karaktereim és AU történetek miatt, mert a legtöbbször nem azt kapják, amit vártak. És ezért van az is, hogy a legtöbbjüket kénytelen vagyok eltántorítani, mert egyszerűen nem élveznék, hogy ilyen OOC karakterekkel olvasnak aberrált sztorikat, akik nyomokban sem emlékeztetnek könyvbéli önmagukra. Saját karakterrel sokkal könnyebb. Jóval nagyobb a szabadság.

Egyébként nagyon szerencsés vagyok, rengeteg kedves visszajelzést kaptam és rengeteg támogatást, amikért folyamatosan hálás vagyok és leszek is. Nekem ez a hobbim, és jóleső dolog volt látni, hogy akadnak, akiknek tetszik, amit művelek.

A vélemények nagyon fontosak az íróknak. Szerintem ezt minden író elmondta ilyen-olyan formában, és bár elvárni nyilván nem lehet, és nem is kell, de mikor azt látom, hogy ismeretlenek olvassák, amiket írtam, és elmondják róla a véleményüket, annál nincs jobb dolog (legalábbis az írással kapcsolatban).

Kivéve, ha az olvasóknak annyira tetszik egy adott történet, hogy jelölik az Aranypennára. Ráadásul épphogy csak lemaradtál a képzeletbeli dobogóról, pont egy olyan történettel, ami a komfortzónádon kívül esett. Mit csináltál, amikor megtudtad az eredményt?

Hát, szokás szerint hitetlenkedtem egy sort. De egyébként nagyon meghatódtam. Nem számítottam rá, pláne nem a Dáliákkal kapcsolatban, elvégre az csak egy skicc volt, egy ujjgyakorlat. Már az is hatalmas dolog volt, hogy egyáltalán kaptam jelölést, és arra végképp nem gondoltam, hogy tovább is juthatok a második fordulóba. A dobogós helyezést meg erős túlzásnak éreztem volna, akik nyertek, mind megérdemelték a győzelmet. Sajnos a tavalyi nyár életem egyik leghúzósabb korszaka volt, ezért nem igazán tudtam mindezt kiélvezni, de ettől függetlenül nagyon jólesett.

Végül jöjjön néhány nem íráshoz kapcsolódó kérdés:

A bemutatkozásodban említetted, hogy szerettél kirándulni. Melyik hely tetszett a legjobban azok közül, ahol eddig jártál?

Egyértelműen Erdély. Még a '90-es évek közepén voltam ott kétszer, meg pár éve még egyszer, és minden alkalommal szinte fájt onnan hazajönni. Félig-meddig onnan származom, de nem csak emiatt. Szerintem ott van valami varázslat. Ha tehetném, minden évben mennék...

Mi szerepel a bakancslistád első három helyén?

Hát, momentán aludni, aludni, aludni, de normál üzemmódban elmenni egy Mark Knopfler koncertre, de erre van némi esélyem, mert idén jön, elmenni Eric Clapton koncertre, ez már húzósabb, és megnézni Rómát. Nem túl bonyolult dolgok :).

Melyik a kedvenc történelmi korszakod?

A második világháború, de az egész XX szd. kb a feléig. De mivel nagyon jó történelem tanárom volt, ezért szinte az egészet szerettem.

Nappal vagy éjszaka?

Éjjeli bagoly voltam, mindent éjjel írtam, amit valaha írtam, még az egyetemi dolgokat is, szóval éjszaka.

És ezennel véget is ért az interjúnk. Még egyszer köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket, remélem, hamarosan újabb történettel örvendeztetsz meg bennünket. :)

Cartwright