Interjú Gigi685-tel

Következő alanyommal egy igen hosszú utat jártunk be, előbb én, aztán ő tűnt el. De végül csak összefutottunk újra, hogy mérlegre tegyük az utolsó simításokat, ami még az interjújából megmaradt.

Fogadjátok szeretettel Gigi685-öt, aki leginkább a Berci történeteivel vált híressé az Olvasók körében, hogy aztán később részesévé tegye a rajongókat egy trilógiának. Elmondása szerint a Berci és a haverok egy kamasztörténetnek indult, de bizton állíthatom, hogy kamaszok és nem kamaszok is gyöngyszemre bukkanhatnak benne. Gigivel orosz irodalomról, fantasy könyvekről, és természetesen Berciről, fő karakteréről beszélgettünk. Nem utolsó sorban jegyzem meg, hogy általa ismerkedtem meg olyan szavakkal, mint a „netfightolás” és a „hájpolás” Aki már tudja, mit jelentenek, rokonlélekre talál Gigiben. :D Ha valaki nem lenne képben, az interjúban minden kiderül!

Milyen szavakkal jellemeznéd magadat?

Remek, a legnehezebb kérdés. :D Anyámat idézve (aki meg a Harry Potterből idézett, amikor ezt mondta), „lelkem sajnos oly száraz, mint a pergamen, amelyre szeretett könyveimet nyomtatták” (legalábbis az hiszem, hogy így van, ő pontosan mondta :D). Ez valahogy így is van. Meg nem tudom, mit írjak még… Tizenhét éves vagyok, Pesten élek, magyar-töri tagozatos osztályba járok, most leszek tizenkettedikes, és orvos akarok lenni, ha nagy leszek. Az első, amit sokan megjegyeznek rólam, hogy milyen magas vagyok (173 centi, szóval azért nem verem le a felhőket, ha az utcán sétálok, és nem kell kifúrni a plafont se otthon, hogy elférjek, de vannak, akiknek ez nagyon magasnak számít). Azon kívül, ilyen fura répavörösre van festve a hajam most már majdnem két éve, nagyjából azóta, hogy feltöltöm az írásaimat Merengőre vagy Imagine-re, ami igazából tök véletlen, de akár jelképes is lehetne.

Nem akarom azt írni, hogy olvassa el az írásaimat, aki meg akar ismerni, mert az illető ránéz a Bercire és szörnyethal, de az az igazság, hogy azokból tényleg átjön valamennyire, hogy milyen ember vagyok. Általában én vagyok az irritáló, kellemetlenkedő bontóelem a társaságokban, aki rossz vicceket és unalmas természettudományos tényeket puffogtat, és mindig nagyon nagy hanggal és szívesen adja elő a rossz, de szerinte nagyon tuti meglátásait a többiek életéről, mindenki nagy örömére.

Oké, ezek nem lettek szavak, de ezek az égetően fontos információk rólam.

Hogyan állsz neki egy történet megírásának?

Kitalálom a történetet, aztán amikor nem bírom tovább, hogy ne írjam le, elkezdek tervezni, elnevezem a karaktereket, kitalálom, hogy hány fejezetes legyen, vagy hogy esetleg folytatásos-e. Általában azt szoktam mondani, hogy amíg az első fejezet nincs meg teljesen a fejemben, és nem látom magam előtt az első mondatot legépelve, még nem kész a történet arra, hogy megírjam, de alapjáratban nem szoktam sokat várni velük.

Elért már téged is az „írói válság”?

Ilyen szempontból elég szerencsés vagyok, mert egyrészt sokat tudok írni, másrészt gyorsan (a minőség egy más téma, azt ne fejtegessük :D). Sokaktól hallom, hogy egy bizonyos érzelmi állapot kell ahhoz, hogy írjon, általában a szomorúság, mert a bánatból tud a legtöbbet meríteni, de én nem vagyok ilyen. Általában, ha van rá időm, úgy írok, mint egy gép. Van egy kis tervem, tudom, mikor minek kell következnie, azt megpróbálom átérezni meg időközben javítgatni a hibákat, és általában megyeget. Persze, vannak napok, amikor egyáltalán nem akarok írni, akkor nem is erőltetem. Most júliusban megcsináltam a NaNo Camp-et ötvenezer szóval, mert tudtam, hogy amikor amúgy lenne - novemberben -, nem fogok ráérni. Ott az elején nagyon lelkes voltam, de az utolsó pár nap már gyötrelem volt, és kábé legalább annyit szidtam Twitteren az írásomat, és könyörögtem magamnak térden kúszva a Berci és a haverok 4-ért, mint amennyit ténylegesen írtam. De meglett, ráadásul négyezer szóval el is számoltam, szóval véletlenül magasan túlteljesítettem, és utána pár nap pihenés után megint kívántam vissza az írósdit, szóval ez se nevezhető igazán válságnak.

Remélem, ez csak azért van, mert éretlen vagyok, és az érettségi idejére megtalál, mert pihenni akarok. :D

Milyen könyveket olvasol a szabadidődben? Melyik az, amelyik különösen kedves a szívednek?

Mostanában Imagine-es feltöltéseket és kötelezőket, mert ha van is szabad időm, inkább írok, mint olvasok, de vannak azért örök nagy kedvenceim, és igazából rájöttem, hogy mindkét regény, amit megemlítenék, orosz és modern, szóval ezzel nagyjából behatárolható a dolog. :D Az egyik Szolzsenyicintől a Rákosztály, ami az örök kedvenc regényem. Imádom a hangulatát, a témákat, amiket boncolgat, és imádom, hogy egy olyan klasszikus, ami nem arról szól, hogy milyen okos az író és milyen szép kifejezéseket ismer, hanem tényleg emberekről meg nagyon értelmes társadalomkritikáról, és amellett, hogy eszméletlen nyomasztó az egész, olyan hangulata van, hogy az ember nem tudja nem olvasni. És külön szeretem, hogy olyan kérdéseket vet fel, ami érdekes lehet minden kor orvosának, én meg idén felvételizek az orvosira (amit mondjuk akkor még nem is gondoltam volna, amikor a regényt olvastam, de így utólag emiatt is érdekes).

A másik Szergej Lukjanyenkótól az Őrség-trilógia (tetralógia?), ami az első gondolatom, ha meghallom azt a kifejezést, hogy ’urban fantasy’. Márpedig eléggé csípem az urban fantasyt. Az egész sztori hihetetlenül laza és stílusos, és valami olyasmi hangulatot fog meg Moszkvából, ami nagyon erősen megvan Budapesten is (mondjuk még nem jártam Moszkvában, hogy őszinte legyek).

Miért pont Magyarország? A történeteid javarésze ott játszódik.

Tény, hogy az Antarktiszt választani sokkal hipszterebb lett volna, de itt élek, szóval... miért ne? :D Sok sztorit olvastam már, ami egyszerűen nem volt jó, és nem feltétlenül azért, mert annyira rosszul lett volna kitalálva, hanem azért, mert semmi személyesség nem volt benne. Amikor olvasás közben meg tudod saccolni, hogy az író átlagban hány Gossip Girl epizódot nézett meg az időszakban, amikor kiagyalta a történetet, az nem jó (főleg, ha a Dan és Serena családjáról szóló részeket nézte, amikor nem is történik semmi). Persze vannak nagyon jól megírt angol neves és helyszínes történetek, de én ezt mindig is egy kicsit távolságtartónak éreztem, mintha egy szinten képzelt benyomásokat sugallna a történet olyan helyekről, amit az író filmekben látott vagy könyvben olvasott. Magyarországot úgy írhatom meg, ahogy csak akarom, semmin nem kell külön görcsölni. A saját környezetemet megírva könnyen lehetek kritikus, ami egy amerikai helyszínt megírva csak majmolás lehetne. Eleve sok utalást teszek kifejezetten magyar dolgokra, jelenségekre, ahogyan egy amerikai film vagy sorozat és tele van popkult-utalásokkal, és ez sokkal színesebbé-szagosabbá teszi a dolgot, mintha általánosságokban kellene írnom a történetem hátteréről. Szerintem Magyarországot (Pestet, valljuk be) sokkal jobban át tudom adni, mint egy képzelt placcot. Ráadásul Pestnek pedig (nem a belvárosnak, hanem a ronda, panelházas résznek) döbbenetesen menő és érdekes hangulata van, olyan, ami jellegzetes, és tök jó háttér mindenhez. Nem biztos, hogy én jól csinálom, vagy hogy az a tuti, amit én mondok, de én mindenkinek azt mondanám, hogy próbálja meg a magyar helyszínt. Annyira lehetne hájpolni Budapestet, ha egy kicsit rásegítenénk!!!

(Nem biztos, hogy értem a „hájpolni” kifejezést, de Gigi olyan érzéssel írta bele a válaszába, hogy eszemben sincs vitatkozni. :D)

A Berci-történetekhez honnan merítetted az ötletet?

Magához az ötlethez nem kellett eszméletlenül kreatívnak lennem. Úgy kezdődött az egész, hogy Berci tízedikes. Akkor én is tízedikes voltam. Fiút akartam, mert nem szeretem a női főszereplős történeteket, és ehhez egyáltalán nem is illett. Egy fél évvel lett idősebb nálam, mert én eleve ’98-as vagyok, és ezzel az egyik legfiatalabbnak számítok az évfolyamomon, és azt akartam, hogy Berci idősebb legyen, mint én. Azon kívül szinte csak olyan helyeket írtam bele az egészbe, ahol már én is jártam. Például az összes hely, ahol Berci valahogyan eltéved, olyan hely, ahol már én is eltévedtem. Laurát leszámítva az összes szereplő olyan kerületben lakik, amihez valahogyan tudtam kötni a saját barátaimat. A kóró, ahol Berciék csöveztek a nagyszünetekben, ugyanígy létezik az én életemben, a legjobb barátnőm nevezte el így, amikor kilencedikesek voltunk. De majdnem minden, ami a Berciben iskolai fronton történt, valamilyen szinten egy valós sulis élményem, vagy a nálunk általános iskolai közösségi élet része. A baráti társaságot a saját barátaim inspirálták, igaz, egyik karakterre se volt igazán komoly minta az ismerőseim közül. Gáspit inspirálta nagyon erősen nagyjából 2-3 fiú ismerősöm, és Berci az, aki a legjobban hasonlít rám az egészből. Meg nekem is van egy húgom, akivel két év köztünk a korkülönbség, szóval csak egy kicsit több, mint Kitti és Berci között, de az én húgom nem sokban hasonlít Kittire. Szóval ezekben tényleg nem voltam valami kreatív.

A koncepció már egy kicsit más dolog, mert azt sajnos tényleg ki kellett találni. Először az volt, hogy adott egy nyomorult srác, aki nem ismeri magát, nincs tisztában azzal, hogy mit érez és miért, de szeretné kézben tartani az életét, és csodálkozik, hogy annak ellenére, hogy jó mennek a dolgai, miért érzi folyamatosan pocsékul magát. Meg adott volt, hogy ahhoz, hogy ez a probléma feloldódjon, valahogy fel kell nőnie, és varázslatos módon belátnia mindent. De ez megtörténik majdnem mindenkivel a sztoriban, még a főbb felnőtt szereplők is megragadtak a gyerekkorban (a mellékszereplő pedagógusok többsége meg ki volt égve), ami a „gyerekes felnőttek” szitkom-klisé szomorú kiforgatása akart volna lenni, de az ő szálukat valahogy nem érzem 10/10-esnek. Mindenki életébe kitaláltam egy pontot, ami valahogyan „felnőtté teszi”, de ezeket csak nagyon ritkán inspirálta olyasmi, ami velem vagy a környezetemmel kapcsolatos, ezek inkább adódtak magából a sztoriból. Nagyon sokszor az új ötletek onnan jöttek, hogy visszaolvastam a régebbi fejezeteket, ha úgy éreztem, hogy „kiesek”, hátha nem varrtam el valami szálat, vagy hátha van valami olyan erre vagy arra, ami írás közben nem jött le nekem, de igazából simán segíteni tudja a sztorit.

Meg persze volt egy csomó zene, a legalapabb a Diary of Jane a Breaking Benjamin-tól, ami az egész történet során folyamatosan emlegetve van, és Berci vagy tízmilliárdszor meghallgatja. De a (fő?) romantikus szál csomó nagy eseményét a Green Day Whatsername-jére találtam ki és írtam meg (köztük Berci majdnem az egész trilógiában legprogresszívebb felfedezését a második rész elején), aminek szintén eléggé helyzethez illő a szövege is. Meg a Whatsername ihletett egy egész fejezetet a harmadik részből is, és még tényleg nagyon-nagyon sok mindent. Az Offspring - Pretty Fly for  White Guy-jára találtam ki Berci és Gáspi csajozási kísérletét a második rész végén - ami egy kicsit segített elfelejteni a borzalmas osztálykirándulást, amin éppen voltam - és a harmadik rész vége felé sokat segített a Space Oddity. Na meg Linkin Park - Waiting for the End adott egy csomó löketet az utolsó részes melodrámának, köszönhetően annak, hogy ronggyá hallgattam, amikor kórházba kerültem (ami szintén ihletett egy fontos részt!).

Gondoltad valaha, hogy ilyen hosszú lesz az az írás?

Hogy ennyire, azon újra és újra meglepődök. :D De azt, hogy ezt emberek képesek voltak végigolvasni, már őszintén képtelen vagyok elhinni, de minden elismerésem nekik, mert a támogatásuk nélkül biztosan nem tudtam volna befejezni. De igen, nagyjából a felétől kezdve ilyen hosszúra volt megtervezve. Az elsőnél gondoltam még azt, hogy a részek tizenöt fejezetesek lesznek, aztán az első húsz lett, a másik kettő huszonöt. De ezek világossá váltak már akkor, amikor felvázoltam magamnak a cselekményt. És nekem a fejezeteim is hosszúak, főleg itt, a Bercinél, ahol egy kicsit epizodikusak a dolgok, és lényegében minden fejezet egy külön kis történet, ami általában le is zárul a végén. Igen, Wordben nyolcszáz oldal, és kevesebb, mint másfél év alatt írtam meg az egészet, ami nem rossz teljesítmény (főleg, hogy írtam mást is közben), de valahogy természetesnek éreztem közben, hogy sokat írom, szinte észre se vettem. Egyrészt, mert hetente frissítettem, és ez motivált, másrészt, mert nagyon szerettem a sztorit (és szeretem most is), és élveztem kitalálni meg megírni, még ha ez nem is jelenti azt, hogy tökéletes lett.

A női karakterekkel ezek szerint nem írsz szívesen? Könnyebb belehelyezkedni egy fiú helyzetébe?

Nem igazán arról van szó, hogy nem írok szívesen lányokról, mert mindig szeretem azt képzelni, hogy szupererős női karaktereim vannak, és ha még ez nem is igaz, a Berci pont egy olyan történet, amiben igenis voltak kemény csajok. Nem feltétlenül Francira gondolok, mondjuk őt is végig erősnek éreztem, csak nem keménynek meg nem minden esetben hősiesnek. De például Berci húga, Kitti majdnem minden esetben marha erősen a kezében tartotta a dolgokat, és valahogy úgy gondoltam, hogy ez így IC és máshogyan el se lehetne képzelni. Sok része van a sztorinak, amit kifejezetten a lányok uralnak, és legalább annyira szeretek lányokról is írni.
Főszereplőnek viszont tényleg szinte soha nem választok női karaktert. A Bercit simán meg lehetett volna írni Franci szemszögéből is, valószínűleg ugyanúgy nézett volna ki, még az irritáló, okoskodó szóhasználatot is el tudtam volna képzelni hozzá, de fel se merült bennem. Egyszerűen nem akartam, hogy a vége az legyen, hogy Franci (vagy a mindenkori főszereplőm) én legyek, mert egy olyan karaktert, akivel teljesen azonosítom magamat, nem lehet normálisan megírni, ahogyan egy olyan karaktert sem, akivel valami nagyon lényeges dologban különbözik a személyiségünk. Legalábbis szerintem. Nekem nem kényelmes, és nem akarom, hogy amiatt ne legyen motivációm megírni az egészet, amikor lehetne akár jó is, mert leragadok annál, hogy a főhős minden mondatát külön átgondoljam, nehogy nagyon átüssön rajta az én beszédstílusom vagy személyiségem. Szóval Bercit és a mindenkori fiú főhőseimet tudom kívülről, kritikával nézni, és mégis lehetnek olyanok, mint „Gigi”, ahogyan Berci is eszméletlen sok dologban hasonlít rám. Szerintem erre szükség van ahhoz, hogy másoknak is élvezhető legyen a történet, és nekem is érdekes marad, mert kizárólag saját magamról értekezni nem szeretnék, és az nem is érdekelne senkit. Kell a távolság, és ez az a távolság, amit szeretek megtartani a szereplőmről, és nem is kényelmetlen, mert amúgy is ki a fene nem szeret az ellenkező nemről gondolkozni?

Illetve akkor kellemetlen, amikor egy romantikus jelenetet írok, mert ott persze, hogy a csajjal azonosítom magamat, vagy inkább senkivel se. Szerintem ott feltűnő is, hogy leginkább csak az érzésről írok, és ha valami fizikai dolgot említek, majdnem mindig többes számban beszélek róla. Személyesen azt, hogy Bercinek milyen volt átdugni a nyelvét az aktuális csaja szájába csak ilyen bájosan, a pszichológia síkján mozogva részletezem (de ezek általános dolgok mondjuk, nem feltétlenül csak a Bercire, hanem minden írásomra vonatkoznak).

Ezek szerint Berci úgymond veled együtt „nőtt fel”. Javítanál valamit az akkori írásodon, az első fejezeten mondjuk?

Ó, persze, szívem szerint az egész első részt teljesen átírnám. :D Az elején még nem volt meg a történet stílusa, és sokkal kevesebb vicc működött benne, mint a másik két részben. Ami egy humorosnak szánt történetnél azért elég szívás. Az első fejezet szerintem egyike a legunalmasabbaknak, én biztos nem olvasnám el a történetet utána, ami elég nagy baj. Szóval biztos, hogy utólag kivenném belőle a legeslegelejét, vagyis azt, hogy otthon szenved és Kittivel veszekszik, aztán elindul találkozni a barátaival. Azzal indítanék, hogy Berci már a Parton van, és vár a többiekre, a nyafogást meg közbeiktatnám. Akkor mondjuk azt a részt is át kellene variálni, de legalább az egész találkozás hosszabban történne, és az talán még jót is tenne neki. Meg többet dumálnának egymással, mint hogy csak isznak, aztán képszakadás, talán mászkálnának is, és lehet, hogy akkor Berci csak a második fejezetben kezdené az iskolát és találkozna Laurával.

Ja, és tetszik ez az „együtt nőttem fel Bercivel” szóvirág, mert lényegében igaz. :) Mondjuk majdnem semmiben nem hasonlít a „történetünk” egymásra, de ő is sokat változott, én is sokat változtam, és határozottan a hozzám legközelebb álló nemlétező dolog lett. :D

Mennyiben változott meg a stílusod?

Szerintem elég megnyitni egy bármilyen fejezetet a Berci első és harmadik részéből, hogy feltűnő legyen, hogy nagyon sokat. :D Legalábbis remélem, mert az elején nem tudtam fogalmazni. Sokszor gagyik voltak a viccek (mármint gagyibbak), és Berci stílusa szörnyen idegesítő volt. Majdnem minden második mondata ilyen kilométeres, többszörösen összetett, dögunalmas okoskodás, és ezt nem foghatom rá arra, hogy Berci eleve egy intelligens valaki, legalábbis egy olyan ember, aki törekszik arra, hogy szépen és választékosan beszéljen, mert ez csak egy valamilyen lett; nagyon megakasztó. Talán a harmadik részre lett nagyjából oké a nyelvezet; ott mintha normálisabbak, egyszerűbbek lennének a mondatok. Persze, visszanézve mindenki fogja a fejét a saját régi írásain, de én csodálkozom, hogy azok, akik olvasták a történetet, meglepődtek, amikor valahol a második rész feltöltése közben előjött, hogy még csak tizenöt éves vagyok (voltam, mert azóta azért eltelt valamennyi idő :D), mert az első rész stílusa tényleg nagyon rossz volt. A másik kettővel igazából ki vagyok békülve, de úgy éreztem, hogy sok helyen elég kesztyűs kézzel nyúltam a dolgokhoz. Lehetett volna polgárpukkasztóbb is, de nem bánom, hogy végül úgy írtam meg őket, ahogy. Azt hiszem, talán annyi változott a stílusomban, hogy szélsőségesebb lettem. Aki ismeri más írásaimat is, az talán tudja (vagy érzi), hogy szeretem a groteszket, meg hogy lényegében az a „műfajom”, és talán az utóbbi fél évben jobban eltolódtam ebbe az irányba. Néha még erőltetett humorkodás nélkül is kibírom, ami régebben nehezebben ment, de azt is csak akkor, ha pályázatra írok, vagy ha tényleg csak novelláról van szó.

Vannak még hasonló történetek a tarsolyodban?

Mármint kamaszos sztorik? Persze, hogy vannak, de nem akarok „tiniromantikusos arc” lenni, amikor a Berci előtt még csak nem is gondoltam rá. Nem azért, mert nem érzem magamat csillogóan intelligensnek, ha tinisztorit írok, és hogy az a tuti ember, aki arra idealizálja magát, hogy csak klasszikusokat olvasson, mert csak az méltó az összetett érzelmi világához (persze szíve joga). Szóval nem elzárkózni akarok az egésztől, mert azzal nagyon sok mindent kihagynék. Írtam egy tinisztorit, ami lényegében egész népszerű lett, és csodálatos érzés volt. Nyilván az egész hihetetlenül közel is áll hozzám, ezért nehéz valami olyanról írni, amiben legalább ennyire tudnék mozogni, de attól még szeretnék egy csomó másféle dolgot írni; sci-fit, fantasyt, ilyesmiket. Nem is feltétlenül csak kamaszokkal, amitől mondjuk ódzkodok egy kicsit, mert nem biztos, hogy tudok annyira gondolkodni egy felnőtt valaki fejével, hogy az egy tényleg felnőtt valakit le tudjon kötni. De a Berci egy korszakról szólt, és még mindig abban a korszakban élek. Tudom, hogy nem fogom tudni jobban megírni. Nem akarok két Bercit írni, meg vannak más ötleteim is. Idén viszont ballagok, és utána reményeim szerint egyetemre megyek, jó eséllyel másik városba. Az egy másik korszak, arról simán el tudom képzelni, hogy majd írok egy hasonlót, mint ez, csak egy fokkal felnőttebben, amilyen akkor leszek. Persze más karakterekkel meg ilyesmik. Meg valószínűleg azzal is várnék egy-két évet, amíg elkezdem, hogy hassanak rám az ottani dolgok, és ne valami felnőtt másolat legyen. De egy „egyetemista Gigi” sztorit tényleg tökre el tudok képzelni.

Idén biztos, hogy nem jövök új folytatásossal (Az özvegy, a csaló és a médium első része meg van írva, ha azt összerázom normálisra, feltöltögetem a maradék fejezeteket, de tényleg pihenni akarok, szóval maximum novellák jöhetnek). Utána meg meglátjuk. Az biztos, hogy nem a Berci az utolsó ilyen stílusú, folytatásos regényem, amit feltöltök a Merengőre.

(amúgy ennek a fele kamu, mert most is írok egy sztorit pesti kamaszokról, ami az utolsó évről szól, ahogyan én is utolsó éves vagyok, és teljesen más a plotja, szerintem még a karakterek se hasonlítanak, csak nem akarok semmit ígérgetni, mert majdnem ezerszázalékosan biztos, hogy nem fogom publikálni, vagy ha igen, csak évek múlva)

Az adatlapodon látom, hogy a HP-t is szereted, de ezzel kapcsolatban nem írtál sok történetet. Hogyhogy csak egy HP novellát töltöttél fel?

Az az igazság, hogy az egész fanfiction műfaj nincs olyan közel hozzám. Minden tisztelem azoknak, akik fanfictiont írnak, és sok példát láttam már arra, hogy valaki zseniálisan csinálja, de ez nagyon nem az én asztalom, ezt minden alkalommal be kell látnom, amikor megpróbálom. Sherlock fanficet is nekiálltam írni, aztán abból se lett semmi, pedig ahhoz rendesen megvan a koncepcióm, és pontosan tudom, hogy minek kellene történnie, csak egyszerűen nem élvezem annyira, ha nem saját karakterrel és saját stílussal írok. Hogy aztán azon idegeskedjek, hogy elég „sherlockos” vagy elég „rowlingos” voltam-e. Az az egy Harry Potter történetem se a varázsvilágban játszódik, és se IC, se rowlingos, csak azt bizonyítja, hogy száraz és keserű vagyok. :D A Harry Potter meg egy külön eset, mert annak ellenére, hogy imádom a sorozatot, és mind a könyveket, mind a filmeket többször olvastam/láttam már, valamiért úgy a Harry Potteren sose gondolkoztam. Nekem kerek egész maradt az egész. Harry tizenhét évesen megmentette a világot, benyúlta Ron húgát, Ron és Hermione összejöttek és boldogan élnek, míg meg nem halnak (nem érdekel, mit mond Rowling!!!), ez tökéletes. Ron karakterét pölö imádom az embersége és a természetessége (meg eleve önmaga) miatt, benne van a top3 kedvenc regénykarakter ever-ömben, de soha nem jutott eszembe, hogy írjak valamit róla.

De azért elolvasod a mostanában divatos fantasy könyveket (Pl. A Csontváros, Percy Jackson, Katniss Everdeen története)?

Valamelyiket igen, valamelyiket nem, és nagyjából ugyanez vonatkozik arra, hogy tetszettek-e. Szerettem az Éhezők Viadalát. Az anyukámmal kölcsönkaptuk a trilógiát, és konkrétan beosztottuk, hogy mikor melyikünk olvashatja. Mindketten három nap alatt letudtuk az egészet, nagyon jó volt. Nem nevezném rajongónak magamat (amúgy szinte soha nem szoktam rajongani dolgokért, szóval ez nem a regények hibája), de szerettem olvasni. Csontvárost és Percy Jacksont nem olvastam, és nem is tervezem. Mindkettőről hallottam már, és nem fogtak meg. Maze Runnerből a filmet láttam, és az se annyira az én világom. A Beavatott-sorozat első kötetét elolvastam, és bár végeztem vele, ez javarészt amiatt volt, mert épp nyaraltunk, halálra untam magamat, és nem volt semmi más a kezem ügyében. A főszereplő idegesítő, a probléma sarkított, és azóta se tudom túltenni magamat ezen az „akinek több személyiségjegye van egynél, csodalény”-felfogáson. Nem szeretem, amikor egy regény azt a vágyamat próbálja meg megfogni, hogy különlegesnek érezzem magamat, amiért tök átlagos vagyok. Erre semmi szükségem.

Mennyire vásárolsz papír alapú könyvet?

Háát, kicsit necces, mert általában a szüleim vásárolnak, és nem nagyon. Illetve ők igen, megvan a Galaktika kiadó összes a polcunkon, de én ritkán szoktam könyvet kérni, és ritkán olvasok papíralapú cuccokat is. Háromezer forintért necces dolog valami olyasmit kérni, amit lehet, hogy végig sem olvasol, vagy utálni fogod. Régebben kaptam egy csomó Agatha Christie-t, de most már mindegyiket kiolvastam, amelyikről tudok.

Kit ajánlanál a magyar irodalomból, akinek a művét mindenképp a kézbe kell venni?

Romhányi. Ehhez nem fér kétség. Sokaknak voltak szép meg magvas gondolatai, de Romhányi az más. Ő egy zseni. Olyan ember, mint ő, tényleg csak minden ezredik évben születik egy országnak. Kiskoromban volt, hogy hónapokig nem engedtem magamnak olvasni a Szamárfület, mert olyannak kellett lennie, mint egy ajándéknak akkorra, ha tényleg nagyon szomorú vagyok vagy unatkozom. Aztán ha úgy volt, hogy most éppen olvashatom, elvittem valahova, ahol békében lehetek, elolvastam az összes verset, megnéztem az összes képet, és úgy röhögtem rajta, mintha most látnám először. És ha most előveszem, még mindig ugyanúgy röhögök.

Vannak merengős kedvenc történeteid?

Igen. :) Mondjuk a „kedvencek listája” az adatlapomon olyan, hogy vagy vezetem, vagy nem (mint talán mindenki másnak is :D), de nagyjából átfogja, hogy miket szeretek. Az abszolút kedvenc talán a - nagy bánatomra - egyelőre befejezetlen Jess alig titkos nem-naplója Ashától. Teljesen profin megírt történet, marha jó humorral, szerethető karakterekkel, olyan magas szeretet-faktorral, hogy kiüti a plafont. Szeretem Ville Reményrekviemjét (sajnos tényleg csak a Reményrekviemet mondhatom, mert a folytatásokat még nem olvastam, de azt nagyon). Jó a krimis meg a romantikus szál, és tök jól ír Budapestről. A Senkinek sem kellesz!-t Lana Swantől (ennek sem olvastam a folytatását, de az stratégiai döntés volt, mert imádtam a befejezést). Érdekes, meg tud lepni, és ritka szerethető a főhős, mi kell még? Szeretem Xelin és Ruby történeteit is, mert szórakoztatóak, és nagyon ki tudnak kapcsolni.
Azon kívül nem tudom, hogy titok-e, vagy egyáltalán érdekel-e bárkit is, de nagyon-nagyon rajongok a Mungóért. Minden ottani történetet legalább háromszor-négyszer elolvastam már, és a kedvenceim között egy csomó Zirmus és marci szerepel. Sajnálom, hogy a fanfic-paródiának ez a műfaja már kihalóban van, mert a maga alantas módján zseniális. A barátnőmnek írtam Draco-Hermione ficet ebben a stílusban, és szerinte tökre átjött a lényeg, szóval tényleg illene feléleszteni.

Ééés, ott van a kedvenceim között Lily Evans naplója is, a csodálatos Botkrisz tollából. Ha valaki nem ismerné, szerintem azért érdemes elolvasni, mert nagyon feelinges, teljesen a tekergők idejében érzed magad, és rávesz, hogy akkor is shippeld Lilyt és James-t,ha úgy állsz neki, hogy nem akarod. Külön szeretem azért, mert nagyon jól és részletesen kidolgozza a háttérsztorit. Nekem szinte olyan, mintha a HP tényleges előzménye lenne.

(Az első döbbenet után sikerült feleszmélnie az interjút készítő Botkrisznek. Köszönöm a kedves dicséretet, Gigi.)

Meg felhívnám a figyelmet Kharexre, aki most kezdett el rendszeresen feltölteni a Merengőre, szóval, aki már találkozott írásával, lehet, már tudja is, hogy mennyire zseniális, de aki még nem, mindenképpen tegye meg (helyenként már majdnem olyan jó a humora, mint nekem). Hogy a Kaszással vagy a Mechanikus Budapesttel, az majdnem tök mindegy.

Szóval igen, tényleg egy csomó kedvencem van, és mindenki előtt ott az esély, hogy ilyen szépeket gondoljak a sztorijairól. :D *motiváció*

A te környezetedben is van olyan ember, aki motiváló hatással van rád?

Hát, nagyon motiválnak az olyan emberek, akiket utálok, mert a kislányos álmaimban egy csomó olyan van, hogy mindenkinek megmutatom, hogy mekkora ász vagyok, és hogy majd sárgulnak az irigységtől. Ez egy csomó értelmetlen hülyeségen át tudja lökdösni az embert, ami tök pozitív.

És oké, persze ott van a család és a barátok meg a pozitív érzelmek. :D Nagyon motiválnak a barátaim az Imagine-ről, akiket anyám vagy az „internetes barátaimnak” vagy „olvasókörnek” hív, de pont ma jegyezte meg, hogy egész cool, hogy ilyen közel állunk egymáshoz, és hogy annyit beszélgetünk a deep művészetünkről, és ezzel csak egyetérteni tudok. Amúgy minden nap beszélünk, és a „valóságban” is egy csomót találkozunk, ami tényleg tök pozitív. Jó, hogy ha bármilyen dolgom van az írással kapcsolatban (pl gyűlölöm a történetemet, gyűlölöm a karakteremet, visszaolvastam magamat, és ég a pofám, vagy éppen valami pozitív, hogy helyezett lettem pályázaton, mint most), akkor azt velük megbeszélem, és lényegében támogatjuk egymást egy csomó mindenben. Oké, persze nem csak online életem van, motiválnak az iskolai barátaim is. Ők nem direkt az írással kapcsolatban, de a bercis ötletek fele nem lenne meg nélkülük, meg mondjuk, a suliban is meghalnék, ami duplán negatívum lenne. Jó érzés két ilyen összetartó csoport tagjának lenni.

Szereted, ha nyüzsgés van körülötted?

Na, azt nem. Mint majdnem mindenki, én is utálom a tömeget, mert nem valami kényelmes. Legjobban azt szeretem, ha valahol egyedül lehetek, rossz zenét hallgathatok, és írhatok, de ezt a listában szintén magányos tevékenységek követik. Kivétel talán az, ha olyan nyüzsgésről van szó, amit én irányítok, mert akkor majdnem minden tényező kiiktatódik, ami miatt kerülném a nyüzsgést, de ilyen ritkán fordult elő velem az eddigi életemben (kivéve, ha az ötgyerekes simcsalád annak számít, olyanom majdnem minden héten van).

Mi lenne neked az ideális hely a kikapcsolódásra? Elvágynál egy másik országba?

Van egy játszótér a házunk mögött, és oda szoktam kijárni hintázni. Persze szigorúan csak késő délután- estefelé, nehogy a gyerekek megijedjenek tőlem, de én mindig ott kapcsolódok ki. Tudom, hogy gyerekes, meg majdnem felnőttként már egy kicsit gáz is, de tény, hogy soha nem voltam az a nagy utazós ember. A külföldre menést is csak azért nem szólom le, mert néha kell az embernek, hogy valami más környezetbe kerüljön, mert otthon hajlamos vagyok jobban frusztrálni magamat a dolgaim miatt (orvosi, írás, orvosi, orvosi), mint olyankor, amikor jó messze vagyok tőlük, ergo majdhogynem muszáj elengednem őket egy kicsit. Ez azért jót tesz a fejemnek.

Viszont, ha új helyekre nem is szeretek menni, az utazást nagyon élvezem. Képes vagyok hat órákat halál kussban eltölteni a buszon, bedugott füllel, az ablaknak támaszkodva. Ha nem Erdélybe mentünk volna, valami huszonegy órányi buszútra Pestről, osztálykirándulni, a Berci második rész második fele lehet, hogy totál máshogy nézne ki. 

Város vagy természet? Melyiket választanád?

Város, mindenképpen. Tudom, szörnyen felületes ember vagyok, és ezt nem is titkolom, de csak nagyon ritkán érzem jól magamat a természetben. Eleve nem igénylem, hogy valami grandiózus vagy szép legyek, sokkal jobban vonzódom a ronda, béna helyekhez. Nekem a város kell, mert ott minden közel van, le mersz ülni, mert nem megy kullancs a lábhajlatodba, és nem megy tönkre az összes ruhád, amiben túrázni mész, vagy lefekszel a földre, vagy akármit csinálsz. És városban bármikor tudok írni, ami ugye megint pozitívum. :D

Valaki átolvassa a művedet, mielőtt felkerül a Merengő oldalára? Szerinted fontos a Béta szerep?

Azt mondanám, hogy a béta egy tök nagy segítség tud lenni, jó, ha van, és mindenki kipróbálja legalább egyszer-kétszer, akinek van józanesze. Én viszont még soha életemben nem bétáztattam. Ez egyrészt lustaság, másrészt nárcizmus, harmadrészt igénytelenség. Negyedrészt meg nem szoktam úgy érezni, hogy szükségem van rá, de ez hozzácsapható a nárcizmushoz is. Szeretek gyors lenni, és a Bercinek volt pl hetven fejezete, amit másfél év alatt töltöttem fel. Ha ebben az egészben benne lett volna egy béta is, minden lassabb lett volna, és ahogyan óriási munka volt nekem is megírni, neki is legalább annyi lett volna kijavítani. Ha feltöltök, nem szeretek egy másik valakitől függeni, és a helyesírásom amúgy is mindig rendben volt, véleményeket meg - szerencsére - általában kapok. A történet vége felé éreztem, hogy jól jönne valaki, aki kívülről nézi az egészet, és segíthet a befejezésben, de végül azt is eldöntöttem magamtól.

Én az a típusú ember vagyok, akinek soha eszébe se jut, hogy ezt vagy azt bétáztatnia kellene. Se átfutás, se előolvasás, soha semmi nem volt, és várom már, hogy mikor fázok rá. Most például, életem első komoly pályázatára úgy küldtem be a novellámat, hogy a végét már át se javítgattam, szinte el se olvastam, mert már elegem volt belőle, és amúgy is szorított a határidő. Szóval ment a thuglife meg minden ilyesmi. Utána rendesen bánkódtam, hogy ez nagy hülyeség volt, és hogy most beégetem magamat egy csomó komoly ember előtt azzal, hogy nem tudok írni, na az szörnyű érzés volt, és mindent megfogadtam magamnak, hogy ezentúl mit fogok másképp csinálni. Oké, aztán kiderült, hogy második lettem a pályázaton, és a szervező szerint tényleg csak egy hajszállal maradtam le az elsőtől, amitől szó szerint lepadlóztam, de ki tudja, hogy miért vonták le azt a két pontot tőlem, ami végül a különbséget jelentette? Simán lehet, hogy a benne maradt hülyeségek miatt, és ha lett volna valaki, aki elolvassa, mielőtt beküldöm, akár nyerhettem is volna. Mondjuk így belegondolva, mivel ez azt jelenti, hogy meg fogok jelenni az antológiában, szerkeszteni fogják, amiről már írtak is, és az tulajdonképpen olyan, mint a bétázás, szóval… már csak pár hónap, és meg fogom tapasztalni a dolgot. :D

Szóval azt hiszem, a béta nem létfontosságú, és néha nem értem, hogy nagyon jó írók miért olvastatják át négy emberrel is az írásukat, mielőtt bármit is kezdenének vele, de esetenként tényleg hasznos lehet, és ez tényleg egy olyan lehetőség, amit érdemes lehet kihasználni. Viszont sokszor azt látom, hogy több a bétázásra váró író, mint a vállalkozó szellemű, általában tényleg segíteni képes béta.

Vállaltál már Bétázást valakinek?

Na, azt már persze. Amíg nem voltam admin az Imagine-en, sajnos aktív béta voltam. Azért sajnos, mert szerintem elég pocsék béta vagyok, de ezt így utólag mertem csak beismerni magamnak. Az elején nagyon lelkes voltam, és bármit elvállaltam, amivel megkerestek, voltak dolgok, amikkel rengeteget szenvedtem, és ha valaki, én nem az az ember vagyok, akinek érdemes odaadni az írásodat, hogy mondja meg az őszintét. Sokszor rosszul éreztem magamat, amiért nem tudtam szépen közölni a véleményemet a szerzővel, és fordítva is lett belőle már sértődés. (igaz, volt, akivel meg tök jól együtt tudtam dolgozni) A legjobb egy tizenegy éves kislány volt, aki elküldte nekem az írását, ami nagyon szép, csak sajnos olvashatatlanul rossz volt az egész. Visszaírtam neki, hogy dicséretes ebben a korban írással foglalkozni, de még fejlődnie kell ahhoz, hogy én érdemiekben segíteni tudjak neki. Erre kaptam egy sértett hangvételű válaszlevelet, hogy képzeljem el, már három hónapja ír, és a barátai szerint tök jó. (tény, hogy engem nehéz megfogni azzal, hogy valaki már három hónapja ír, és tizenegy éves, nekem tizenegy éves koromban, hat év írás után eszembe se jutott volna elküldeni az írásomat valaki másnak) Annyiban hagytam. Aztán pár hónap múlva jött egy fenyegető levél, ugyanarról az e-mail címről, hogy nem bánná, ha eltűnnék pár hónapra. Hátborzongató volt az egész. Én tényleg nem vagyok jó az ilyesmiben, még a legnagyobb jó szándékkal sem. Lehet, ha amúgy bétáztatnék, vagy csak egyszerűen jobb ember lennék, jobb érzékem lenne hozzá, de most már talán mindegy. Szerintem, mint admin vagy mint kritikaíró, sokkal többet tudok segíteni valakinek, hogy fejlődjön, mint ha direktbe elküldi nekem a sztoriját véleményezésre.

Találkozol más írókkal a Merengő berkeiből?

Vicces, mert pont ma találkoztam Finnigannel és Assával a Kéziratok Éjszakáján. J Persze tök véletlenül, nem volt lebeszélve, meg semmi, csak Hil és Iso odamentek hozzájuk, és aztán jöttem én is, szóval be lettem mutatva. És most már Kharex is merengős, szóval őt is mondhatom. De, hogy őszinte legyek, őket nem Merengőről, hanem az Imagine-ről ismerem.
Meg Elyes-szel sikerült ugyanarra a filmre mennünk ugyanott, és nem találkoztunk. :D

Viszont, a legutóbbi talin (ami irtó régen volt, és asszem pont nem volt szemöldököm se) ott voltam, (szerk.) és már jelentkeztem is a mostanira. Akkor egyből jó sok meris emberrel fogok élőben találkozni (megint).

Miről/Kiről szólt az első írásod? Itt most nem arra gondolok, amit legelőször feltöltöttél az internetre, hanem arra, amit legelőször begépeltél vagy leírtál.

Hát, ez nem teljesen a kérdés, de igazából három „elsőm” van.

Az abszolút legelső ötévesen volt. Egy remekbe szabott dráma volt egy anyapaciról, aki megdöglik, és artikulálatlanul vinnyog, miközben a kispacija szintén artikulálatlanul vinnyog. Azért van a hangsúly ennyire az artikulálatlanságon, mert amikor a nagy mű megszületett, még nem ismertem az összes betűt, de úgy gondoltam, ettől csak művészies lesz. Meg azt is gondoltam, hogy sietnem kell, és akkor én lehetek az első ötéves drámaíró. Mármint ezt tök komolyan gondoltam így. És hogy utána majd átállok prózára, és meg van oldva az életem.

Aztán az első regényem hétévesen volt. Kőkemény öt oldalt tett ki. Iszonyat kreatív módon egy lányról szólt, akinek kiderült, hogy gazdag az apja, és az tök jó. Mármint, ha egy gazdag apád van, aki otthagyta anyádat, de legalább vannak szolgái. Annak idején marha érzékeny voltam szociálisan, azt hiszem. Annyi a regény, hogy elmegy hozzá, a következő fejezet már az, hogy: „Hát, minden jó véget ér egyszer, hazamegyek.”, és hazamegy. Úgy lett öt oldalas, hogy harminckettesre vettem a betűméretet.

Az első „rendes” regényem meg tizenkét éves koromban lett kész. Egy kutatóorvos-házaspárról szólt, akik elkezdenek egy olyan nővel foglalkozni, aki amnéziás, és minden újabb napon „újraindul az agya”, de valamennyire mégis van fogalma magáról, mert emlékszik az összes álmára, csak így az igazi életét is elég furán látja. És azért emlékszik, mert nő valami fura fű a kertjében, amiből minden nap teát főz magának, szóval elkezdenek kísérletezni vele, mert milyen frankó dolgokat lehetne megtudni az agyról, ha ezt a részletet is ismernénk. Mellette nagyon érett konfliktusok voltak benne, mint hogy a nő okosabb a pasinál, és ezért a csávó féltékeny rá, mert eleve úgy ismerkedtek meg, hogy a fater patronálta a csajt, és vele nem foglalkozott. Na, ez az első, ami regényterjedelmű lett, és befejeztem, csak hát a végeredmény olyan rossz volt, hogy tíz oldal után abbahagytam az átolvasását, és többet felé se néztem.

Hogyan állnak hozzá a szüleid/testvéreid/barátaid az íráshoz és a Merengőhöz?

Szerintem örülnek, hogy valahol lekötöm magamat. A szüleim a Merengőt szerintem valami varázslatnak tekintik, ahol elolvassák a gyerek írásait. Ez mondjuk komoly családi tragédia, hogy amikor kiskoromban írtam, anyám mindig beállt a hátam mögé, és ontotta magából az építő javaslatokat, aminek az lett az egyenes következménye, hogy átcuccoltam, és soha többé nem mutattam meg neki semmit. (ami mondjuk csak erős túlzásokkal igaz, ő folyton panaszkodik, pedig a Berci és a haverokat leszámítva - amit tényleg soha soha - majdnem mindent olvasott tőlem, ami említésre érdemes) Testvéremet szerintem nem érdekli, a barátaim meg örülnek, mert át tudom nézni mindenkinek mindenki esszéjét, és meg tudom mondani, hogy miért rossz, és mit kell javítani rajta. Mivel pedig folyton esszét írunk, ez szerintem tök hasznos. Összességében, ha valaki nem tudja „elfogadni”, hogy írok (lehetséges nem elfogadni? hm…), azzal nem hinném, hogy hosszútávon jól kijönnénk egymással, mert nem csak neten tudok oldalakat szövegelni az írásról. Nekem szerintem totál része a személyiségemnek is ez az egész.

Mit gondolsz, az írás csak hobbi vagy életstílus?

Hááát, ez egy elég necces kérdés. Még netfigtholtam is róla valamikor. :D Az a baj, hogy egyrészt nagyon szeretek írni, ez emészti fel az összes szabadidőmet, a történeteimen gondolkozom, amikor bevágom az unalmast órán, de a világ egyik legidegesítőbb jelenségének tartom, amikor valaki ettől el van ájulva, és elkezdi hatalmas alkotó zseniként kezelni magát. Márpedig az „életstílusba” ez is beletartozik. Én mindig is éreztem valami kis fellengzést ebben. Hogy valami olyat csinálsz, amit senki más, meg persze művész vagy és hópehely, és ez tényleg annyira más, mint mindenkinek az élete. Szerintem ez egy rózsaszínű kamu, és soha nem akarok semmi ilyet képzelni magamról. Ha valamire, akkor inkább az írásaimra legyen nagy arcom, és soha nem arra, hogy író vagyok. Mert nem vagyok az. Nem élek az írásból, szóval biztos, hogy nem vagyok író, de ha élnék is, akkor se kellene elszállnom magamtól, mert akkor sem én vagyok a lényege, hanem, hogy aki elolvassa, az boldog legyen. Hogy egy művész írta-e, vagy földi ember, azt tökre le szokás szarni, szóval tulajdonképpen nagyon meglepő, hogy jobb helyeken milyen támadást kap az ember, ha kijelenti, hogy igen, az írás egy hobbi. Igen, az a kölyök voltam, aki már tuti a kiságyában fekve ilyen szarságokon gondolkozott (mármint regényeken, „meséket” sose költöttem, mert halál komoly voltam meg fontosnak képzeltem magamat), és aztán egész eddigi életemben toltam tovább a dolgot, de pont egy „írónak” nem kellene félnie a szavaktól. Emberek, ez egy hobbi. Akinek jobban esik, hogy életstílusnak érezze, annak szíve joga, de valamit, amit azért csinálsz, mert szereted csinálni, bármennyire szereted, sőt, bármennyire is csinálod jól, az egy hobbi. Nem érdemes többnek képzelni. Jó, persze hallottam már olyat, hogy „hű, pedig mekkora szenvedés megírni egy regényt, csak a késztetés miatt muszáj”, de akkor még jobban meglepődök, hogy hogy van valakinek annyi szabadideje, hogy kínozza magát. Én imádok írni. Persze, hogy párszáz oldalnyi összefüggő szöveget nem teljesen pihentető összehozni, de ha valakinek komolyan fizikailag fáj, az hagyja abba, már az egészsége érdekében. Akkor a „késztetés” szórakozik vele, és más baja van. Szerintem túlreagálás nélkül könnyebb. Én „életstílus” alatt valami extrémet értek, és hát az, hogy a Word előtt ülök, és kitalált emberek érzelmi világán vinnyogok, pont nagyon messze van az extrémtől. Hú, bocsi. :D Érzelmek, tudod. És sok-sok fájdalom. Rossz dolog ez a netfight… :D

Nagyon köszönöm a végtelen türelmet Gigi, és azt is, hogy megosztottál velünk egy kis szeletet az életed színfala mögül! Sok sikert kívánok a továbbiakra!